„A zene felfoghatatlanul tág világ. A fadarabokkal megszólaltatott tradicionális afrikai zene is zene, a nyolcvanperces, kifinomultan hangszerelt, bonyolult harmóniavilágú, 120 fős zenekarra komponált európai szimfónia is zene, és a három egyszerű akkordból és egy háromhangos dallamból álló, pár perces amerikai popdal is zene. Én extrém módon mindenevő vagyok a zenében, engem tényleg minden zene érdekel” – mondja Fazekas Gergely zenetörténész, a Zeneakadémia docense, akivel nemrég megjelent esszékötetéről, a Négynegyedről beszélgettünk.
2018 elején kezdtem hosszabb lélegzetű, zenéről szóló írásokat publikálni a 444-en. Épp Amerikában voltam a családommal, a Bard College-on tanítottam Fulbright-ösztöndíjjal, és több időm volt, mint itthon, a hétköznapok darálójában. A cikkek megírásához az egyik inspirációt az jelentette, hogy egyre jobban frusztrált az interneten megjelenő szövegek rövidülése. A 2010-es években már lejtmenetben volt a nyomtatott sajtó, mindenki azt hajtogatta, hogy az emberek nem szeretnek olvasni. Legyenek a cikkek rövidebbek és még rövidebbek. Én ebben nem hittem, szerintem vannak emberek, és mindig is lesznek, akik szeretnek rendes szövegeket olvasni. Olyanokat, amelyeknek van íve, van eleje, közepe és vége. Egyetlen bekezdésben nem nagyon lehet semmi lényegeset elmondani. Nekem ráadásul gyári hibám, hogy hosszú mondatokban gondolkozom, a hosszú mondatok pedig hosszú szövegekké szeretnek összeállni.
Mielőtt kimentünk volna Amerikába, egy barátunktól egész éves New York Times-előfizetést kaptunk ajándékba, a második szállásunkra pedig elő volt fizetve a New Yorker, a világ egyik legjobb irodalmi-közéleti magazinja. Ezekben az újságokban, a New York Times hétvégi számában, a New Yorkerben, de említhetném a New York Review of Books című folyóiratot is, kilométeres hosszúságú, nagyon alapos és mégis hihetetlenül olvasmányos szövegekkel találkoztam, amelyek biztosan hetekig vagy akár hónapokig készültek, és valóban nem egy perc elolvasni őket. Ez volt egyébként az időszak, amikor a rövid szövegek trendjével szemben, ellenhatásként erőre kapott néhány lapban a „long-read”, vagy ahogy a szakma nevezi, a „long-form journalism”. Nem a spanyolviaszt találtam fel, hanem úsztam egy bizonyos árral, de
végső soron belső indíttatásból kezdtem kísérletezni azzal, hogy miként tudnék alapos, mégis élvezetes olvasmányt nyújtani elsősorban klasszikus zenei témákról.
A kötetbe került írások jó része a 444-en jelent meg „négynegyed” címke alatt, néhány a Literán, illetve más helyeken. Bár csak néhány hete jött ki a kötet, egy-két ismerősömtől azt kaptam visszajelzésként, hogy a szövegek valóban otthonosan érzik magukat nyomtatott formában, és még párbeszédbe is elegyednek egymással, amire az internet zajában nem volt lehetőségük. A publikálásban szerepet játszott egy személyes szál is. 96 éves korában tavaly halt meg csodálatos anyai nagymamám, Losonczi Ágnes szociológus, aki a zenével való megismerkedésemben is kulcsszerepet játszott. Egy napon születtünk, nagyon közel álltunk egymáshoz. Mindig, amikor megjelent egy írásom, mondogatta, hogy össze kellene ezeket gyűjteni kötetbe, mert az internet zűrzavarában elvesznek, összefűzve-ragasztva, polcra téve megmaradnak. Egy nagymama nyilván gyárilag úgy van huzalozva, hogy lelkesedik, bármit is csinál az unokája. De az valóban igaz, hogy fogalmunk sincs, mennyire maradandó egy szöveg a digitális térben, Gutenberg nyomtatott Bibliája viszont több mint ötszáz év után is itt van, túlélt minden korszak- és formátumváltást. Hátha ezek az írások is átvészelnek néhány évtizedet ebben a gyönyörű kivitelű könyvben.
Nincs kis bőrtáskám, csak hátizsákom, és többnyire abban sincs túl sok minden, egy laptop, egy kulacs, egy szendvics, egy-két könyv vagy kotta. De értem a kérdést. Számomra nagyon fontos, hogy a tudomány világából, amely természeténél fogva zárt és a többség számára nehezen megközelíthető, kilépjek, amikor csak tudok, és megosszam másokkal, amit odabent felhalmoztam. Évekkel ezelőtt egy zeneakadémista diákom készített nekem egy gyönyörű rajzot, amely egy hidat ábrázol. Nem tudom, hogy mennyire gondolta végig, de szakmai identitásom meghatározó része, hogy hidat képezzek különböző világok, tudás és nemtudás, klasszikus zene és a zene iránt érdeklődő emberek vagy akár különböző zenei műfajok között.
Persze, hogy kell. Mindenről kell beszélni.
A hang, miután bejut a füledbe, optimális esetben az agyadban végzi, ami azt jelenti, hogy gondolatokat fog generálni. Ha bármilyen szöveg, akár írott, akár beszélt, segít abban, hogy ne anyátlanul-apátlanul bolyongjanak ezek a gondolataid, akkor szerintem van értelme a zenéről beszélni. Amikor a zeneakadémiai diákjaimmal szemináriumi dolgozatot íratok, mindig az a kérésem hozzájuk, hogy az adott írásukban legyen legalább egy gondolat, felsőbb évesek esetében több is. Úgy értem, hogy ne csak ismereteket és információkat közöljenek lehetőleg ép nyelvtani szerkezetekbe csomagolva, hanem mondjanak valamit, ami engem, olvasót, gondolkodásra késztet. Persze lehet, hogy a zene úgy megy be az egyik füleden, és úgy távozik a másikon, hogy elkerüli az agyad. Biztosan vannak, akik többnyire így hallgatnak zenét, és ennek is lehet funkciója. Ahogy története is van. Évszázadokkal ezelőtt sok arisztokrata hallgathatta így az úgynevezett „asztali zenéket”, evés közben vagy társasági együttlétek alkalmával. Hangzó tapétaként használták a zenét. Ezeknek a daraboknak a többsége nem is túl izgalmas, dehát miért is lettek volna, ha azzal a tudattal születtek, hogy senki nem fog rájuk figyelni. És nyilván született jó pár izgalmas „Tafelmusik” is, ezek akkor is érdekesek, ha figyelmesen hallgatjuk őket, de tapétaként is működnek.
Szerintem az alkotók túlnyomó része korszaktól és műfajtól függetlenül azért ír zenét, mert szeretne valamit közölni, vagyis szeretné, ha a két füled között, a fejedben történne valami a zene hatására. A saját szerepemet abban látom, hogy megpróbálok segíteni ennek a történésnek a létrejöttében. Az a benyomásom a klasszikus zenéről szóló nyilvános előadásaim vagy a zeneakadémiai óráim nyomán, vagy amikor popzenét elemzek a Dalszerelőműhelyben, hogy egyáltalán nincs az emberek ellenére, amikor valaki a zenéről beszél. Sőt, kifejezetten örülnek neki. Végső soron, azt hiszem, csak annyit szeretnék, hogy a zene gondolattá váljon.
Egyáltalán nem. Természetesen nem haszontalan megismerni a költőt vagy a zeneköltőt. A kötetben szereplő írások némelyikében próbálom megmutatni, hogy a nagy zeneszerzők is emberek voltak, ami segíthet abban, hogy kapcsolódni tudjunk hozzájuk. De az alkotó értelmezése a saját művéről szerintem nem azért fontos, mert az adja a mű megfejtését. Egy zenemű nem matekpélda, nem egyetlen megoldása van, hanem annyi, ahány hallgatója. A zeneszerző saját értelmezése azért fontos, mert az az első gondolat az adott kompozícióról. Ebben az értelemben kitüntetett szerepe van a fogadtatástörténetben, és mintául szolgálhat számunkra, hogy mi is gondoljunk valamit. Akár ugyanazt is gondolhatjuk, mint az alkotó, de ne azért jussunk ugyanarra, mert ezt valaki elvárja tőlünk, mondjuk a tanár, mert „erre gondolt a költő”. Hanem, mert meghánytuk-vetettük, és mi is erre jutottunk. Meghányni-vetni, ez a lényeg. De most nagyon elmentünk a zene intellektuális befogadásának irányába.
Nyilvánvaló, hogy a zene zsigeri hatását sem szabad figyelmen kívül hagyni. Én például a legbanálisabb popzenei akkordmeneten is képes vagyok elsírni magam. Ez zsigeri reakció, de szeretném megérteni, hogy miként ér el ilyen hatást egy egyszerű sláger. Szeretném racionális keretbe tenni a folyamatot. A megértés igénye pedig mindenféle irányokba elvihet. A zene esetében zenetörténeti és társadalomtörténeti irányokba, zeneelméleti irányokba. És elvihet emberi irányokba, hogy mit mond az az adott zene rólam. Egyre szilárdabb meggyőződésem, hogy a legfontosabb dolgokban nem sokat változott a világ, és alighanem ez kezeskedik egy kultúra, mondjuk az európai kultúra egységéért. Hogy kétezerötszáz évvel később is értjük Szophoklészt, négyszáz évvel később is értjük Shakespeare-t, háromszáz évvel később is értjük Bachot. Nyilván félreértjük őket sok szempontból, de ez nem időbeli távolság kérdése. Mi, kortársak is nap mint nap félreértjük egymást. Végső soron a félreértés is az értés egy fajtája. A legalapvetőbb élményeink, a gyász, a szerelem, a házasság, a szülő-gyerek viszony, a hatalmi pozíciókból eredő kapcsolatok minden korszakban meghatározó élmények voltak. Egyesek ezeket saruban és tógában, mások rizsporos parókában, térdzokniban, emelt sarkú cipőben élték meg, mi tornacipőt, pólót és hátizsákot viselünk, de a lényegen ez nem változtat semmit.
Én még pont elkaptam a nyomtatott sajtó utolsó pillanatait, zeneakadémista koromban még írhattam pár kritikát a megboldogult Népszabadságba, és egy print napilap esetében, ugye, az ember semmilyen valós visszajelzést nem kap. Tudható volt, hogy hány példányban jelent meg az újság, de hogy valójában hányan olvasták, ki volt az, aki átlapozott a kultúrarovaton, vagy ha épp beleolvasott is, mondjuk pont a zenekritikát kihagyta, arról senkinek nem lehetett fogalma. Aztán elkezdtem kritikákat írni a Fidelióra még a hőskorban, a Facebook előtti időszakban, amikor névtelenül lehetett kommentelni. Na, ott jött visszajelzés, rendesen. Folyamatosan ömlött az anonim epe mindenre. De a zenekritikus szempontjából ennek is volt haszna: átélhetővé vált, hogy milyen céltáblának lenni. Milyen érzés lehet egy zenésznek, amikor jogos vagy éppen igazságtalan kritikát kap. Az mindenképpen komoly varázsa az internetnek, hogy szemben a nyomtatott újságokkal, az olvasottsági és nézettségi adatok egzaktak. Lehet róluk hazudni, de az igazságot akkor is tudjuk.
Az írásaim közül a legnagyobbat, azt hiszem, a Kurtág György operájáról szóló beszámolóm futotta, ami a szakmai életemre is komoly hatást gyakorolt. Azóta foglalkozom zenetörténészként is Kurtág zenéjével. Ezt a cikket elég sokan olvasták, pedig hosszú szöveg, 35 ezer leütés a terjedelme. Összehasonlításként: zenetudományi szakon a BA-szakdolgozat terjedelmi követelményének minimuma 40 ezer leütés. De abban, hogy ezt sokan elolvasták, nyilvánvalóan szerepet játszott számos csillag szerencsés együttállása. Hogy Kurtág György neve komoly hívószó, az operabemutatót hatalmas érdeklődés övezte, hiszen évről évre halasztották a premiert, amelyre végül a legendás milánói Scalában került sor, és úgy alakult, hogy az enyém volt az első magyar nyelvű beszámoló az eseményről, miközben addigra már a világ összes jelentős újságja közölt kritikát a darabról a Le Monde-tól a Guardianen és a Frankfurter Allgemeine Zeitungon át a New York Timesig.
Igen, ha jól emlékszem, 24 ezren olvasták. Bulvármértékkel ez persze nem nagy szám, de egy kortárs operabemutatóról szóló szövegről beszélünk. A kereskedelmi rádiókhoz képest a Bartók rádió teljes hallgatottsága is hibahatáron belül van. Ha meg onnan nézzük, hogy a Müpa befogadóképessége kb. ezerkétszáz fő, akkor a Kurtág-opera bemutatójáról szóló írást nagyjából húszmüpányi ember olvasta. Azt nem tudom, hogy ki mit gondolt róla valójában, mert hozzám – az ismerősökön keresztül – a pozitív visszajelzések jutottak el. De azt hiszem, a hosszú írásoknak ez is vonzereje, legalábbis a szerző szempontjából, hogy levédi az embert a trolloktól. Egy kétsoros Facebook-posztra könnyű odapörkölni, egy hosszú cikkre nehezebb. Nemrégiben kaptam egy üzenetet egy húszéves sráctól, aki ismeretlenül rám írt Messengeren. Csak azt szerette volna elmondani, hogy mennyire megfogta őt, amikor a jazz-zongorista Keith Jarrettről szóló írásomban egy Goethétől vett idézettel összekapcsoltam a klasszikus vonósnégyes és a modern jazztrió műfaját. Hogy ez segített neki értelmezni azt, amit a Keith Jarrett Trio felvételeinek hallgatása közben átél. Egy ilyen visszajelzés elmondhatatlanul nagy örömöt jelent számomra. Sokkal fontosabb az elérési számoknál.
A tárgyilagos megközelítés mindenképpen problematikus, de ha már az elérésről beszéltünk az előbb, hadd mondjam el, hogy ez a Kurtág-kötet aztán tényleg nagyon kevesekhez fog eljutni. Persze nem is szeretne bestseller lenni. Hosszú, aprólékosan lábjegyzetelt, nagyon értékes szakmai tanulmányok szerepelnek benne, amelyeknek a befogadásához zenetudományi vértezetre van szükség. A kötet kétszáz példányban jelenik meg, és rettentő drága lesz. Az akadémiai jellegű szakmai kiadványoknak ez a természete. Remélhetőleg bekerül a legfontosabb zenei és egyetemi könyvtárakba, és ha minden jól megy, a zenetudomány hatalmas épületének aprócska téglájává válik.
Ami meg a kérdésedet illeti: teljesen jogos, hogy vajon egy kalap alá lehet-e venni egy élő és egy évszázadokkal ezelőtt elhunyt zeneszerzőt, de ebből a szempontból Kurtág szerintem speciális eset. Generációkutatók azt mondják, hogy az ember számára a leginkább meghatározó a születés idejére és a kisgyermekkorra jellemző közeg. Kurtág 1926-ban született az akkor már Romániához tartozó Lugojon, vagyis Lugoson. A szülei még a Monarchiában szocializálódtak, Trianon ugyan már beütött, de a „békebeli” atmoszféra még létezett. Kurtág édesanyjának kalapüzlete volt, és nyaranta Herkulesfürdőn, Sisi és Ferenc József egykori kedvenc üdülőhelyén árusította a kalapokat a kaszinósoron. A gyerek Kurtág négykezesezett az édesanyjával, olykor együtt táncoltak. Nemhogy mobiltelefon, számítógép vagy tévé nem létezett akkoriban, de Lugoson még rádió sem. Automobilok is alig jártak Lugos utcáin. Fantasztikus csoda, hogy kilencvenkilenc és fél évesen Kurtág még mindig itt van velünk és alkot, de a zenéje sokkal erősebben kötődik a 20. századhoz, mint a 21. századhoz. A zenetudományi szakon a master-hallgatóknak van egy kurzusa, az a fedőneve, hogy „20–21. századi magyar zene”, mindig az adott tanár tölti meg aktuális tartalommal, néhány éve én szoktam tartani. Az első félévben általában Kurtággal foglalkozunk, a második félévben a 20. század legvégén született zeneszerzőkkel, vagyis az én generációm képviselőivel, akikkel megpróbálom személyesen is összekötni a diákokat. Az általad említett tárgyilagos megközelítés a fiatalabb zeneszerzők esetében azért nehéz, mert minden értelemben a kortársaink, túl közel vannak hozzánk. Kurtág és a klasszikusok esetében viszont azért nehéz, mert a hagyomány olyan magasra helyezi őket, hogy a pozíciójuk távolivá teszi őket. Kurtág abban az értelemben is kivételes a kortárs alkotók között, hogy ő még valóban „nagy zeneszerző” lehet. Szerintem ő az utolsó „nagy magyar zeneszerző”. Ezt nem úgy értem, hogy nincsenek vagy nem lesznek többé nagyszerű magyar zeneszerzők. A Kurtágnál egy, két vagy akár három generációval fiatalabbak között is fantasztikus alkotók vannak, csodálatos, izgalmas művek születnek nap mint nap. Maga a „nagy zeneszerző” fogalma szűnt meg szerintem. A klasszikus zene természetesen megmarad, és mindig lesznek, akik ehhez a hagyományhoz kapcsolódva írnak zenét.
De szerintem a klasszikus zene is csak egy lesz a sok szubkultúra közül. Olyan, mint a nu-metal.
Na jó, a nu-metalnál talán nagyobb, meg jobban kiépített az intézményrendszere is. De már nem szolgál mérceként a többi műfaj számára. A magas művészetnek szerintem egészen más a szerepe ma, mint harminc, ötven vagy száz évvel ezelőtt. De az is lehet, hogy ez régen se volt másként, csak projektáljuk, hogy az úgynevezett magas művészet valaha központi szerepet játszott a társadalomban. Mindenesetre az, hogy Kurtág a szó hagyományos értelmében „nagy zeneszerző”, további nehézségeket szül. Lehet-e a műveit kritikusan szemlélni? Ez minden nagy alkotó esetében felmerül, de a régieknél megvan az időbeli távolság, a hagyomány megrostálta és szentesítette az életműveiket. Krasznahorkai megítélését is meg fogja nehezíteni a Nobel-díj. Minden regénye zseniális? Vagy visszamenőleg alakít a Nobel-díj a művein? Persze éppen a Kurtág- vagy Krasznahorkai-féle alkotóknál van egy biztosítékunk, a művészi önkritikájuk. Kurtágot azért lehet bátran kritikus szemmel vizsgálni, mert nincs keményebb kritikusa, mint önmaga. Jövő februárra, a 100. születésnapra egy kis zenetudós csapattal készítünk egy Kurtág-adatbázist és honlapot a Budapest Music Center közreműködésével egy amerikai támogatónak köszönhetően, és ennek kapcsán a nyár folyamán átnézhettem a Kurtág dolgozószobájában található kéziratokat. Kezembe akadt egy befejezetlen vonósnégyes vázlatanyaga, és az egyik lapon fantasztikus dologra bukkantam. A lap jó része üres, a tetején, bal oldalon szerepel összesen két ütemnyi zene, az is hiányos. A második hegedű és a brácsa szólamában alig van néhány odavetett hang. Mintha megakadt volna Kurtág a komponálásban. És a félbehagyott vázlat mellett a lap jobb oldalán ott szerepel két rövid kérdés, amit saját magának írt oda a gyönyörű, cirkalmas betűivel: „Elveszett a tehetségem? Vagy soha nem is volt?” Mivel Kurtág minden kéziratát datálja, lehet tudni, hogy ez a vázlat 2019 tavaszán keletkezett, vagyis a 93 éves Kurtág György, aki a második világháború utáni évtizedek legnagyobb hatású zeneszerzői közé tartozik, akit szerte a világon ekként ünnepelnek, akinek a zenéjéről tanulmánykötetek és monográfiák szólnak, akihez a világ legnagyobb zenészei járnak máig, hogy mesterkurzust adjon nekik, ez az ember azt kérdezi önmagától, hogy tehetséges-e egyáltalán.
Hát erre nagyon nehéz válaszolni, és ez a kérdés ugyanúgy feltehető egy popzene esetében is. Fel is szokták tenni a Dalszerelőműhelyben, hogy mitől jó egy popszám.
Kösz. Valójában nem tudok válaszolni, csak politológusi egyrészt-másrésztezésbe tudok kezdeni. Abban biztos vagyok, hogy az érték fogalma nem egyetemes: koronként, kultúránként, akár műfajonként más és más határozza meg, hogy mit tekintenek értéknek. Egy adott közösség számára értékes lehet valami, ami egy másik közösség számára nem az. Én ebben a tekintetben nagyon megengedő vagyok. A roma pop például nem az én világom, és radikálisabb fiatal koromban azt gondoltam róla, hogy értéktelen, de ma már úgy látom, hogy egy széles réteg számára igenis értéket képvisel. És ahogy minden műfajban, ebben is vannak jobb és rosszabb alkotók és alkotások. Ilyen a magyar nóta is. Bartók és Kodály nemzedéke lenézte és gyűlölte, pedig csodálatos, nagyon speciálisan magyar-cigány tradíció.
A magas művészetben használt esztétikai érték fogalma erősen kapcsolódik a történeti hagyományhoz, az pedig, hogy a hagyomány kit és miért emel ki, erősen függ az adott művészi terület aktív résztvevőitől. A zene esetében a zenészektől, kritikusoktól, zenetörténészektől. Azoktól az emberektől, akik a legintenzívebben foglalkoznak a zenével. Ez Mozart idején még nem így volt, akkoriban csak új zenét játszottak, nem nyomta össze őket a múlt nagy alakjainak súlya. A zeneszerzők értékét nagyban meghatározta a siker. Persze sokszor csak egy szűk kör, mondjuk egy adott arisztokrata udvaron belüli siker. Beethoven az első olyan zeneszerző, akinek a műveit annak ellenére tartották nagyra, hogy nem értették őket, hogy a közönség nem tudott velük mit kezdeni. A Kilencedik szimfónia 1824-es ősbemutatója minden korabeli beszámoló alapján hatalmas kudarc lehetett. A kottában szereplő hangok egy része konkrétan meg se tudott szólalni, és többször káoszba fulladt a produkció, mégis mindenki remekműként beszélt a darabról már akkor is. Vagyis nem feltétlenül az első, zsigeri benyomás számított, hanem működésbe lépett valamiféle hit. Elhitték Beethovenről, hogy nagy zeneszerző, függetlenül attól, hogy a befogadói élményük nem ezt sugallta.
A hit szerintem nagyon fontos. Kurtág zenéjével kapcsolatban például bátran ki merem jelenteni, hogy érdemes hinni benne. Saját tapasztalatom, hogy ha az ember foglalkozik Kurtág zenéjével, borzasztó sokat kap tőle. A popzenénél a zsigeri élmény nyilván fontosabb, de nem hinném, hogy Kurtágot vagy Taylor Swiftet azonos módon lehet megítélni. És másként is érdemes befogadni őket, hiszen sok szempontból eltérő módon működnek, eltérnek az esztétikai céljaik, másképp teremtenek értéket. Az értékképzésben ráadásul biztosan szerepet játszik a szubjektív megítélés is, hogy mi az, ami számomra értékes. Hazudhatnám azt, hogy Kurtág szól hozzám, tehát nagyra tartom, Taylor Swift nem, tehát szar, de az az igazság, hogy mindkét zene megérint, így aztán számomra mindkettő értéket képvisel. Persze nem ugyanúgy szólnak hozzám, és többnyire nem is ugyanarról beszélnek, ami azt is jelenti, hogy másként is értékesek számomra. De ettől még mindketten értékesek.
Mit csináljak, szeretem a popzenét. A zene felfoghatatlanul tág világ. A fadarabokkal megszólaltatott tradicionális afrikai zene is zene, a nyolcvanperces, kifinomultan hangszerelt, bonyolult harmóniavilágú, 120 fős zenekarra komponált európai szimfónia is zene, és a három egyszerű akkordból és egy háromhangos dallamból álló, pár perces amerikai popdal is zene. Én extrém módon mindenevő vagyok a zenében, engem tényleg minden zene érdekel. Ez nem azt jelenti, hogy minden zenét szeretek is, de azt őszintén gondolom, hogy mindenféle zenének van helye a világban. Úgy hozta a sors, hogy 2021 nyarán megkeresett az akkor induló remek kulturális-közösségi tér, az ISON programigazgatója, Somogyi Hédi, hogy találjunk ki egy előadássorozatot, és ebből lett a Dalszerelőműhely, amely már az ötödik évadánál jár. Minden alkalommal egy mainstream popszámot elemzek kilencven percen át. Jelenleg a 18. dalnál járunk, és azt tudom mondani, hogy mindegyikben találtam csodálatos, kifejezetten izgalmas dolgokat. A Carson Cománál éppúgy, mint Eminemnél, Adele-nál, Pogány Indulónál, Kendrick Lamarnál vagy Olivia Rodrigónál. Némelyik szám tényleg nagyon egyszerű, de majdnem mindig van valami apró trükk, egy érzékeny dallamfordulat, a szöveg és a zene különös kapcsolódása, a hangzásban valami kreatív ötlet, ami zeneileg is izgalmassá teszi ezeket a dalokat. Rengeteget tanulok belőlük, és sok mindent a klasszikus zenei hagyomány számára is világossá tesznek.
Manapság borzalmasan sokat beszélnek és írnak a popzenéről, talán többet, mint valaha. De leggyakrabban az adott előadó életének bulvár rétegeiről vagy a popzene gazdasági-társadalmi vonatkozásairól esik szó. A zenéről sokkal ritkábban. Engem kifejezetten az érdekel, hogy ezek a dalok zeneileg hogyan működnek. Taylor Swift, Billie Eilish vagy Sabrina Carpenter zenéje felfoghatatlanul sok emberhez jut el, de számomra az igazán izgalmas kérdés nem az, hogy miként lehetnek ennyire népszerűek, hanem az, hogy a popularitásnak ezen a szintjén lehet-e még egyáltalán jó dalokat írni. Szerintem lehet.
És nyilván nagyon sok olyan zene van, ami ugyancsak rengeteg emberhez eljut, mégis rettenetesen rossz.
Hadd mondjak még valamit a korábbi kérdésedhez kapcsolódóan, hogy mitől lesz jó egy zene. Továbbra sem tudom a titkot, de azt hiszem, van valami, ami nélkül nem képzelhető el jó zene. Hogy maga az alkotó hisz-e benne. Hisz-e abban, hogy amit létrehozott, fontos. Hogy őszintén akar-e közölni valamit a zenéjével, akár vonósnégyesben, akár szimfonikus zenében akár popslágerben fogalmazza meg a mondanivalóját. Ez persze ellenőrizhetetlen, és önmagában még nem elég, de szerintem lényeges összetevő. Hogy nemcsak azért ír zenét, hogy kiállíthassa a számlát. Ettől még a végén örömmel állíthat ki számlát. Taylor Swift nyilván magasabb összegről, mint egy fiatal magyar klasszikus zeneszerző. De önmagában az, hogy valaki pénzt akar keresni az alkotásával, vagy hogy sikeres, akár rendkívüli mértékben, nem teszi értéktelenné a művet.
Azt hiszem, egyre kevésbé. Én viszonylag későn, gimnazista koromban fedeztem fel a klasszikus zenét, nem azt az utat jártam be, mint sok zenész, hogy pici korában ráteszik a zeneiskola-konzi-zeneakadémia sínre, és megpöccintik a kocsit, amin aztán a tehetséges gyerek végiggurul. Sima gimnáziumba jártam, a baráti köröm jó része inkább popzenét hallgat, mint klasszikust. Amikor zeneakadémista voltam, a 2000-es évek elején volt egy viszonylag sikeres zenekarunk, Le Biskuitnek hívták, a hetvenes évek soul-zenéjét játszottuk, kicsi klubokban csináltunk óriási bulikat. Akkoriban úgy éreztem, hogy ezt titkolnom kell a zeneakadémiai közeg előtt, mert áthatolhatatlannak tűnő falakat érzékeltem a két zenei világ között. Azt hiszem, ezek a falak részben projekciók voltak csupán, és azoknak is voltak kedvelt popzenei előadói, akik eljátszották, hogy csak klasszikus zenét hallgatnak. Én is ezt játszottam. De a mai fiatal generáció, tehát a mostani zeneakadémisták körében, amennyire meg tudom ítélni, ez már másként működik. Őszintébbek, mint mi voltunk. Ha szeretik a popzenét, nem titkolják. Ahogy azt sem, ha nem szeretik. Akkoriban azt éreztem, hogy aláássa a szakmai hitelességem, ha kiderül, hogy egyakkordos James Brown-számokat játszom esténként izzadságtól csatakos, nem egészen józan fiataloknak, és még élvezem is. Ma már nem foglalkoztat az a kérdés, hogy ki mit gondol erről, de azért hosszú és sokszor feszültségekkel terhes út vezetett el eddig.
A Dalszerelőműhely számomra felért egy „coming out”-tal ebben a közegben, és valószínűleg azért is mertem meglépni, illetve azért csak most léptem meg, mert időközben ledoktoráltam, a Bach zenéjéről szóló disszertációm megjelent könyvként, járok zenetudományi konferenciákra, szakmai tanulmányokat is publikálok sok lábjegyzettel, Kurtágról tartottam a habilitációs előadásomat, és így tovább. Mindez pedig felmentést ad számomra. De lehet, hogy már nincs is szükség felmentésre, talán soha nem is volt, csak légvárakkal hadakoztam. Ma már teljes felszabadultsággal és gátlástalansággal kapcsolok össze zenéket, műfajokat, korszakokat a Dalszerelőműhelyben. Hadd mondjak két példát. Kendrick Lamar hangminta-használatáról például eszembe jut, hogy végső soron a középkorban és a reneszánszban is valami hasonló történt a gregorián dallamokkal, mint ami a mai hip-hopban a sampling-technika esetében. Kölcsönvettek egy kész zenét és szabadon, a saját céljaiknak megfelelően alakítottak rajta. Ezt a felismerést megosztom a hallgatósággal, és nem agyalok azon, hogy miként fér meg egymás mellett Kendrick Lamar és az 1500 körüli évtizedek legnagyobb zeneszerzője, Josquin. Vagy meg akarom mutatni, hogy az a három akkord, amelyre Beton.Hofi „Tesi” című száma épül, megvan számos másik zenében is, és kivetítek egy diát, ahol egymás mellett látható Beton.Hofi, Billie Eilish és Franz Schubert. Nagyon szeretem ezeket a kapcsolódásokat.
Beszéltünk róla korábban, hogy a zene világa felfoghatatlanul tágas. Én valahogy úgy képzelem el, hogy a zene egy hatalmas lap, amin körbekerített helye van minden műfajnak, és ezeken a nagy körökön belül kisebb körökben minden alkotónak. Kurtágnak is, Josquinnek is, Bachnak is, Kendrick Lamarnak is, Beton.Hofinak is, a többieknek is megvan a saját köre. Bizonyos körök távolabb állnak egymástól, mások közelebb, vannak, amelyek egymásba érnek. Amit én csinálok, az végső soron annyi, hogy vonalakat húzok ezek között a körök között, és abban bízom, hogy ezek a vonalak majd gondolatokat szülnek másokban. Azokban is, aki mondjuk Kendrick Lamart és Beton.Hofit szeretik, meg azokban is, aki Josquint és Schubertet. Nagyon idealista és nyálas lesz, amit mondok, de végszónak talán megfelel: biztos vagyok benne, hogy jobb hely lesz a világ, ha nem azzal töltjük az időt, hogy falakat húzunk, hanem azzal, hogy kapcsolatokat teremtünk.
Azt hiszem, annak örülnék a legjobban, ha negyven-ötven év múlva nem lehetne kapni az antikváriumokban. Ez három, számomra fontos dolgot jelentene. Hogy még léteznek antikváriumok. Hogy még létezik az a zenekultúra, amelyről a könyvem szól. És persze azt is jelentené, hogy az olvasóim, sőt a leszármazottjaik, nem akarnak túladni a könyvön. Egyébként annyira szép lett, olyan odaadással dolgoztak rajta az Equibrilyum kiadó munkatársai, amiért borzasztó hálás vagyok nekik, hogy akkor is jól mutat a polcon, ha nem olvassák. Egy könyv persze annak örül a legjobban, ha olvassák.
