Szinte pironkodom amiatt, hogy egy ilyen béna felütéssel nyitok, de ígérem, később árnyalom majd:
íme, a lengyel Félelem és reszketés Las Vegasban.
Szczerek főhőse Pawel, egy online magazin kattintásvadászatra szakosodott munkatársa. (Ezt a szerző nem különösebben bontja ki, szóval én sem tulajdonítanék neki nagy jelentőséget.) Pawel egy szép napon bepattan becsületben megőszült Opel Vectrájába, és nekivág a „Hetesnek”, magyarán a Krakkót Varsóval összekötő autópályának, ami tudvalevőleg „Lengyelország gerincoszlopa”, olyasmi, mint a legendás Route 66, csak kisebb és savanyúbb. Teszi mindezt azért, mert (mint refrénként újra és újra felhangzik) „Nagyon Fontos Találkozója” van másnap a fővárosban, és ha a fene fenét eszik is, ott kell lennie. Csak hát az van, hogy szinte el sem indul, máris összeakad egy vajákkal, aki a titokzatos Bajajhoz, a fekete herceghez, azaz Lengyelhon megmentőjéhez igyekszik (tessék, egy újabb Nagyon Fontos Találkozó), ami nyilván az ő dolga. Ám sajnos tele van a cekkere mindenféle elixírrel a szivárvány összes színében, amit bőszen fogyaszt, és Pawelt is megkínálja belőlük. A továbbiakon nyilván senki nem lepődik meg:
bő kétszáz oldalt töltünk egy bemindenezett központi karakterrel, aki karneváli kalandokba keveredik, az olvasó meg törheti a fejét, mi az, amit Pawel csak hallucinál, és mi az, ami tényleg megtörténik vele.
A párhuzam Hunter S. Thompson fő művével evidens: pikareszk road movie, ahol a valóság és a képzelet határai totálisan elmosódnak, hála az ipari mennyiségben fogyasztott tudatmódosító szereknek, amelyek közül a vodka a legenyhébb. Extrém mellékszereplők rejtőznek minden bokorban, hogy kapitális marhaságokba vonják be az utazót, miközben komikum és paranoia foxtrottot jár egymással. Olyasfajta fésületlen gonzóregény, amivel itthon Cserna-Szabó kokettál időnként, egyfajta sodró démoni karnevál, ahol minden lehetséges, még a dramaturgiai evidenciák semmibe vétele is. Sőt, a dramaturgiai evidencia semmibe vétele válik egy idő után evidenssé.
Szczerek, a tiszteletbeli magyar író
Ugyanakkor van valami, amitől Szczerek könyve alapvetően más irányt vesz, mint Thompson szédült rohanása. Pawelék ugyanis egy olyan droggal is élnek, amivel Thompson hősei nem igazán: a (kelet?)-közép-európaisággal mint tudatállapottal. Ennek köszönhetően amikor mindenféle rejtélyes hatóanyagok kezdik triggerelni idegdúcaikat, olyan nyúlüregbe zuhannak, ami tele van a Nagylengyel Nacionalizmus rekvizitumaival. Sorsüldözött lengyel királyok gipszszobrai elevenednek meg, és olyan lengyel nemzeti intézmények árnya suhan el a szöveg fölött, mint amilyen Andrzej Sapkowski vaják univerzuma. Tradicionális lengyel ételekkel és nem kevésbé tradicionális hazafias konteókkal töltekezünk, pukkadásig lakva magunkat – még jó, hogy nem hatszáz oldal a szöveg, annyit nem is bírnánk hassal és aggyal.
És hát alighanem ez az a pont, ahol Szczerek tiszteletbeli magyar íróvá válik. Mert hiába ismeretlen a kötetben rendre felbukkanó lengyel politikusok és celebek neve, a lényeg abszolút világos: ez a kötet (és az általam olvasott valamennyi Szczerek-kötet) minden szavával a tágan értelmezett kelet-közép-európai régióról akar elmondani valamit. Van egy jelenet, ahol Pawel kihallgatja pár melegítős bugris világmegfejtéseit:
„– Lengyelországnak van egy titkos terve – magyarázta türelmesen az óriás.
– Vagyis ez egy összeesküvés? – kíváncsiskodott Arek.
– Hát – az óriás harapott egyet, és alaposan megrágta –, nevezhetjük összeesküvésnek is. Miért?
– Semmi, semmi – válaszolta Arek. – Csak kicsit fura, mert a titkos összeesküvéseket inkább Lengyelország ellen szokás szőni, és most először hallom, hogy Lengyelországnak is van összeesküvése valaki más ellen. De nagyon helyes, nagyon helyes.”
Azt gondolom, ez a hozzáállás nekünk, magyaroknak is ismerős lehet. Például amikor mi jól megfirkáljuk Szvatoplukot, és egy lóért elcsaklizzuk az országát, az jó. Az nem csalás, hanem finesz meg góbéság, azt büszkén beszerkesztjük a tankönyveinkbe, hadd lássák a lurkók, milyen furfangosak is vagyunk. De amikor a románok művelnek valamit a trianoni döntnökökkel (állítólag!), az bizony alávalóság, vesszen, aki mást mond. A világ ilyen értelemben jó és rossz összeesküvésekre oszlik – a jó összeesküvések azok, amelyeket mi csinálunk, a rosszak meg azok, amelyeket mindenki más. Mert a „mindenki más”-nak nincs is jobb dolga, mint miellenünk összeesküdni, puszta rosszindulatból. Felkel reggel, és az az első gondolata, hogy hol tudna belerúgni ebbe a szegény, szerencsétlen közép-európai államalakulatba. Mindezek mögött pedig egy mélyreható identitásválság áll: hogy nem is igazán tudjuk, kik vagyunk. Folyamatosan azt halljuk, hogy Közép-Európa híd Nyugat és Kelet között – de hídnak lenni azt jelenti, hogy nincs önmagáért való célunk, hanem az határoz meg minket, amit összekötünk. Önazonosságunk lényege, hogy nem vagyunk se Nyugat, se Kelet (ez hovatovább a legfontosabb jellemzőnk), csak a kettő közé szorult átmeneti állapot, ami kóbor kompként ingázik ide-oda vezetői és szavazókorú állampolgárai hangulatingadozásait követve.
Az pedig nem jó, ha az ember körvonaltalan. Ilyenkor óhatatlanul szilárd kapaszkodót keres. Történelmi személyeket magasztosít márványszoborrá, és mond ki fatvát azokra, akik kétségbe vonják tökéletességüket. Ellenségeket kreál magának, ezzel magyarázatot is ad a balsors nyilaira. Helyét a többi ország között azzal igyekszik meghatározni, hogy címkéket aggat szomszédaira – a németek lekezelőek, az ukránok tiszta maffia, a csehek linkek, a szlovákok meg... hát ők igazából nincsenek is, ők csak olyan történelem nélküli csehek –, mintha ezzel közelebb kerülne ahhoz, ki is ő.
Mi a lengyel most?
Ugyanakkor pont itt van a Hetesben az a rejtőző ambivalencia, amitől több lesz, mint a nemzettudat jóízű ekézése. Az, hogy Pawel igenis közelebb akar kerülni ahhoz, ki ő. És ehhez – tetszik, nem tetszik – azt is meg kell értenie, mi az, hogy „lengyel”. Metsző szarkazmussal figyeli a lengyelkedés vadhajtásait, de közben valahol érzi, hogy a hazád nem olyasvalami, amit könnyedén ignorálhatsz. Nem arról van szó, hogy „itt élned, halnod kell”, mert ez nem igaz – kimehetsz például dolgozni Berlinbe vagy Londonba, ha olyanod van. Hanem hogy ez az a nyelv, amibe belenőttél, a közeg, ahol az első barátaidat szerezted. Ez a közösség, amihez pusztán a születésed jogán becsatlakoztál, és ha akarod, ha nem, szocializál téged, tanításai pedig a legváratlanabb pillanatokban bukkannak a felszínre. Menekülhetsz előre, megtagadhatod, de nem tudhatod, mikor ránt vissza magához – valahogy úgy, ahogy ennek a könyvnek az apokaliptikus, mégis riasztóan realista végkifejlete visszarántja Pawelt. Az a végkifejlet, ami teljesen megváltoztatja a regény tónusát: a kaotikus bohózatból csinál valami komor víziót, ami részben épp nyomasztó aktualitása miatt nehezen emészthető.
Úgy általában véve a jó regények megvannak tanulság nélkül, de azt gondolom, Szczerek könyve valami olyasmit akar közölni, hogy bármilyen bonyolult kapcsolatban is vagyunk a hazánkkal, attól még az a hazánk. Amit néha nem lehet máshogy kezelni, mint vodkával meg vaják elixírrel. Mondjuk, egészségesebb, ha inkább regényt írunk róla.
Ziemowit Szczerek: Hetes
Fordította: Zöldy Áron
& Kiadó, 2025, 4800 Ft
