„Könnyen olvasható könyvet tart kezében az olvasó, melynek szövegeit mégsem lehet egykönnyen elfelejteni. Ha valaki ki tudja tapintani a világ pulzusát, ki tudja facsarni a valóságból az esszenciát, akkor az Amy Hempel. A lehető legkevesebb ecsetvonással fest éles, pontos képet egy-egy élethelyzetről, a mindezt átélő emberekről és az egymáshoz való viszonyukról – a felnagyított pillanatok mélyéről feltörő monológok még sokáig dolgoznak bennünk, helyet fúrnak maguknak a lelkünkben, és a kötet végére az az érzése támad az embernek, hogy valahogy rend lett odabenn” – ajánlja az amerikai minimalizmus egyik legnagyobb alakjának kötetét Terék Anna költő. Olvasson bele!
Du Jour
Azt mondják, az első három nap a legrosszabb, de már két hét is eltelt, és én még mindig arra várok, hogy az az első három nap véget érjen.
A program egyik napján rájöttem, hogy csak a nikotintól vágott az eszem. Most alig találok ki az ágyamtól a fürdőszobáig. Az esetek ötven százalékában a bejárati ajtót sem lelem. Mintha egy leszakadt erkély lenne a fejemben, ahonnan mindig lezuhanok, ahányszor beszélni próbálok.
De még mindig jobb élni, virulni, és nem gondolkodni, mint gondolkodni, rágyújtani és meghalni.
Vagy leszokom a dohányzásról, vagy meghalok – végül erre jutottam. És erre: vagy leszokom a dohányzásról, vagy kirúgnak.
Egy levesbárban dolgozom, ahol ötvenkétféle leves közül lehet választani. Mind az ötvenkettőt elkészítettem már, de az utóbbi időben csak a nap levesét csinálom: mulligatawny és senegalese – már csak a nevük hangzása miatt is megkóstolná őket az ember.
Egy nap a tulaj behívott magához, és megmutatta a szinte érintetlenül visszaküldött tányérokat. Azt mondta: „A fűszerezés miatt van, babám. Túl sok a pirospaprika.”
Tudtam, hogy igaza van, hisz valljuk be, napi három doboz cigi azért kicsinálja az ízlelőbimbókat. De mivel nem bírom a kritikát, elszakadt nálam a cérna.
– És akkor mi van? – ordítottam. – És akkor mi van! Nem szeretik azt a kibaszott gazpachót!
Erre Mr. Licalsi azt mondta:
– Jesszus, kicsi lány, te ezzel a szájjal eszel?
Néha csak azért veszítem el a hidegvéremet, mert nem tudom, mi mást csinálhatnék a dohányzás helyett. Meg persze hízok, ahogy mindenki más. De nem azért, mintha többet ennék. Azért hízok, mert már nem köhögök. A köhögés volt az én tornám.
A súlyproblémám miatt ismertem meg Mrs. Wynnt. Ő a súlyszabályozó programon vett részt, és a heti mérlegelésen pillantottam meg. Bár nem volt nehéz nem észrevenni. Hangos volt, nagydarab, és egy égszínkék póló volt rajta, sötétkék felirattal: AZ ÉLET BIZONYTALAN. KEZDD A DESSZERTTEL. Hallottam, ahogy a zsírleszívásról beszélget egy másik kényszeres evővel, meg arról, hogy a nők alulról felfelé híznak, és felülről lefelé fogynak.
Mrs. Wynn és én azért elegyedtünk szóba, mert történetesen egyszerre voltunk egyazon a helyen. Azt mondta, a hatvanas évek óta – amikor a diétás élelmiszerporokat bevezették –, ez az első komolyabb próbálkozása a fogyásra. Az azért elég nagy pofára esés volt, mondta, mert az olyan fogyasztók számára, mint ő, egyáltalán nem volt világos, hogy azokat a porokat ebéd és vacsora
helyett kellett enni.
– A klinika által felügyelt program végére garantált, hogy egy megkopasztott tyúk lesz az emberből – mondta Mrs. Wynn. – De legalább egy vékony, megkopasztott tyúk.
Mrs. Wynn egy éjszakai bárban énekel. A férje a Club Volare tulajdonosa, ahol hetente háromszor, az olasz kedvenceket játszó banda után, a görög táncoslány és a bronxi-izraeli sanzonénekes után, a hastáncos és a buzuki-zenész szólója után, a sokoldalú spanyol tehetség, majd egy beiktatott rövid szünet után Mrs. Wynn következik; négy nyelven is tud énekelni. A tavaszi szívrohama után csökkentette le a heti hat éjszakáját heti háromra – és a napi ötezer kalóriát napi ezerkétszázra.
– Komolyan? – ámultam. – Négy nyelven?
– Jesszus, dehogyis – mondta. – Csak szeretek túlozni, így könnyebben kiismersz.
Hogy felgyorsítsa a fogyási folyamatokat, Mrs. Wynn múlt hónapban minden héten készített magáról egy polaroidfotót a klinikán. „Így amikor eléred a kitűzött célt, a képeken megnézheted, milyen nem jól néztél ki”, magyarázta.
Megkérdeztem Mrs. Wynnt, miért evett annyit, de kitért a válasz elől.
– Kérdezz öt pszichiátert, cserébe kapsz hat véleményt – mondta.
Amikor otthon vagyok, és nem dohányzom, Mrs. Wynn néha fel szokott hívni. Evés helyett inkább felhív, mint ahogy mások ivás helyett szoktak felhívni valakit. Csöbörből vödörbe kerülök ezekkel a telefonhívásokkal. Már kiveséztük a grillezés kontra sütés, a szorbit kontra aszpartám témáit, beszéltünk a ballasztanyagokról, meg arról, hogy mennyire egészségtelen a mirelit kaja.
Mrs. Wynn azt mondja, sokáig abban a hitben élt, hogy a szabadban elfogyasztott ételnek nincs kalóriaértéke. Azt mondja, ezt szerette a grillpartikban és a piknikekben. Azt mondja, most, hogy rájött, tévedett, azon töpreng, vajon honnan szedte ezt a tévhitet. Én is így voltam, amikor elhitettem magammal, hogy kevesebb kátrányt lélegzek, ha gézzel burkolom be a cigifiltert, csapdába ejtve ezáltal a mérgező füstöt.
Mrs. Wynn igaz barát. Soha nem kérdezi meg, hogy megy a nemdohányzás. Erről nem igazán lehet előtte-utána képeket készíteni.
Amikor elérte a kívánt súlyát, kaptam egy üdvözlőlapot Mrs. Wynntől; kézírást utánzó betűtípussal szedve a következő felirat volt olvasható rajta: „Minden napnak megvan a maga ajándéka. Csak ki kell bontanod.” Belül Mrs. Wynn a saját kézírásával arról értesített, hogy felvett a Club Volare vendéglistájára.
Amikor végre letelik az első három nap, kivágok egy hirdetést egy szakácsmagazinból. Kétezer dollár és egy hathetes képzés kell ahhoz, hogy szusiséf legyen az emberből. Jó buli, kreatív – és csupán kétezer dollár.
Elhajítom a hirdetést, és eszembe jut a mások által gyakran idézett mondás: „Az élet szívás, aztán kipurcansz.” Szerintem ez egyáltalán nem így van. Csak azt mutatja, amit ők gondolnak. Az élet szívás – ebben igazuk van. De mi van azzal az első három nappal, tényleg az lenne a legrosszabb? Ebben tévednek. Mert az életed – az utána következő, hátralévő életed – a legrosszabb.
Ha a Penn Station környékén járok is…
Egy nem túl szép utca szebbik oldalán, valahol A jókedvű adakozót szereti az Isten és a kutyája, illetve a Ma nekem, holnap neked és a kutyája között, az alábbi párbeszédbe keveredtem egy hobóval:
– Hölgyem, vérzek?
– Igen.
– Hol?
– Vérzik az orra.
– És a szám?
– Az nem.
– Csak az orrom?
– Igen.
– Vajon hogy történhetett?
A Penn Station környékén bármi megtörténhet, amit csak el tudnak képzelni. Sőt olyasmik is, amiket még csak elképzelni sem tudnak. Leginkább mindkettő egyszerre. Porszívóval szexelő férfiak, akik épp járóbeteg-ellátást kapnak a sarki pszichiátrián.
Ma, amikor egy vak férfi besétált a bankba, a sor elejére vezettük, ahol sonkás szendvicset rendelt.
Anya és fia mellett egy tricikliző kisfiú haladt el.
– Te miért nem tudsz triciklizni? – kérdezi az anya a fiától. – Az a fiú kisebb, mint te! Te még a Harvardra sem fogsz bejutni!
Az utcai lámpa alatt egy nő és egy férfi beszélget. A férfi azt mondja, biztos benne, hogy a nő le akarja lőni, és most egyfolytában azon tűnődik, vajon milyen kalibert választott erre a célra.
Egyedül élő nők, akik félnek a betörőktől, a helyi rendőrséget hívják tanácsért.
– Mindig alaposan fényesítsék ki a kilincset – mondja az egyik rendőrtiszt. – Így betörés esetén tiszta ujjlenyomatot tudunk venni.
A szomszéd drogdíler kidobja a feleségét. Beköltözteti magához a barátnőjét; a feleség megtudja, ezért visszamegy a házba, hogy ellopjon százezer dollárt, mert a díler úgysem tudja feljelenteni. Majd a feleség Indiába utazik, és ezt táviratozza a férjének: „Olyan szegények itt az emberek, hogy az összes pénzed nekik adtam”.
Egy tévériporter az utca emberét kérdezi egy élsportoló véletlen túladagolásának híre kapcsán.
– Mi ebből a tanulság? – kérdezi az iskolakerülő fiúkat egy üres telken. – Mit szűrtök le abból, hogy egy fiatal sportoló drogozott és meghalt?
A fiúk összeverekednek a mikrofonért, végül az egyikük megkaparintja. Azt mondja:
– Tesó, arra a szintre kemény munka eljutni.
Egy férfi bemegy a kocsmába, és a székre teszi a bevásárlótáskáját. Int a pultosnak, hogy jöjjön, nézze meg az emberi fejet a táskában.
– Aukció volt a panoptikumban – mondja a férfi. – Mindenki Elvis Presley-t vagy Martin Luther Kinget akarta. Így szinte ingyen jutottam hozzá Richard Speck-hez.
Egy gyönyörű, valahonnan nagyon ismerős nőt kikísérnek egy éjszakai klubból. Egy vidéki lány déli akcentussal azt kérdezi tőle:
– Elnézést, asszonyom, maga véletlenül nem anyám barátja Sumnerből?
– Elizabeth Taylor vagyok – mondja a nő –, és bekaphatod.
Egy híres művészt leszólít egy diák:
– Biztos nem emlékszik rám – mondja a fiú, és ebben nem téved –, de évekkel ezelőtt mondott valamit, ami megváltoztatta az életem. Azt mondta: „A fotózás maga a halál.” Egyből ki is dobtam a fényképezőgépemet. Újrakezdtem. Köszönöm, hogy megváltoztatta az életem.
– Hagyjon békén! – válaszolja erre a művész. – A fotózás maga az élet.
Egy férfi összeesik a járdán, vélhetően epilepsziás rohama van. Egy jól öltözött nő erre kidönti a legközelebbi kresztáblát, aztán a parkolni tilos jelzés egyik sarkát a rángatózó férfi szájába dugja.
– Így nem fogja elharapni a nyelvét – mondja.
Nők, akiket megtámadtak, a segélyhívószámot tárcsázzák.
– Nehogy azt mondják, hogy nemi erőszak történt! – tanácsolják a nőknek. – Mondják inkább azt, hogy szeméremsértés. Ha egy pasi előveszi, de nem csinál vele semmit, akkor a zsaruk rögtön tudni fogják róla, hogy beteg.
Nem tudom, mit mondhatnék. Én sem értem ezt az egészet, ahogy ezek a nyomorúságos emberek sem.
Ilyen dolgok történnek errefelé. S ezektől egy idő után annyi teher nehezedik az emberre, hogy összeroskad alattuk. Összeroskadok én is.
Amy Hempel: Az állatvilág kapui előtt
Fordította: Dobsa Evelin
& Kiadó, 2025, 3800 Ft
