„Az ember néha észre sem veszi, hogy megszólal, vagy hogy nem szólal meg. Az jut eszembe, hogy oda tűnök majd el, ahová a hangom.”
Bementem a Moszkván a kisboltba, kezemben ez a könyv, és az eladó megkérdezte tőlem, hogy „jó?”. (Szokott ilyesmit kérdezni, ha bemegyek, és van nálam könyv.) Némiképp megoszlott a figyelmem a válasz és a csokoládéval bevont ostyaszeletek között, úgyhogy azt találtam mondani: „Jó. Nem izgalmas, de jó.” Ennyiben maradtunk, amit később kicsit bántam. (Pláne hogy az ostyaszelet sem ízlett annyira.) Nem vagyok annyira jó az ilyen ötszavas rapid recenziókban, különösen ha a kérdéses könyvnek valójában csak a negyedénél-harmadánál tartok. Jobban átgondolva már nem érzem, hogy értékelésem megfelelően körülírta a regény mibenlétét, szóval ezt az írást most kicsit az egykori Moszkva tér kisbolti eladójának ajánlom.
A sodródás végtelen magánya
Szeifert Natália könyve a magány elégiája. Adott egy elbeszélő, nyugdíjas fizikatanár, aki egy káposztásmegyeri panelkomplexum lakója. Egyedül él: felesége meghalt, fia albérletbe költözött, és ritkán látogatja. Idejét olvasgatással és az Arrokoth kisbolygóról írott ismeretterjesztő cikk írásával tölti, ami a Kuiper-övben található, és alakja akár a hóemberé. Emellett néha összefut a háztömb lakóival, vált velük pár szót, esetleg elbattyog az Aldiba, bár nemigen van szüksége semmire, aztán hazamegy, és kivesz a fagyóból pár szelet kockakenyeret. Nem mintha éhes lenne, de hát enni kell. Legalább egy szelet mikrózott kockakenyeret vagy egy Actimelt, amit a fia hozott a múltkor.
Igazából semmi olyan nem történik vele, amire egy mégoly elszállt irodalomszerető azt mondhatná: „Ez már döfi! Micsoda regényalapanyag! Bárcsak megírná valaki!” Valószínűleg erre akartam utalni a kisboltban a „nem izgalmas” szókapcsolattal. Mert hát valóban, ez a köznapiság maga. Magányos emberek ezrei sodródnak így a napok hátán az egészségügyi összeomlásig.
És hát itt jön az, hogy „de jó”. Mert Szeifert elképesztően érzékenyen ragadja meg ennek a sodródásnak a végtelen magányát, azt, ahogy az egyén egyedül marad a kudarcaival, választásaival, azaz: önmagával. A kudarc itt tágan értelmezett fogalom. Hisz ha valaki fizikát tanított az egyetemen, akkor a mezei laikus gondolhat arra, hogy ez derék dolog, büszke lehet magára. De aki fizikát tanított, az máshoz méri az eredményeit. Alkalmasint tarthatja magát középszerű elmének, akiről egy nyomorult bozont se neveztek el.
A magányban a múltbéli döntések felduzzadnak, mert túl sokat forgatjuk őket a fejünkben, és a hibák, amelyeket amúgy nap mint nap mindannyian elkövetünk, valahogy rútabbnak és sorsdöntőnek látszanak. Mindez ugyan tragédia, mégpedig olyan, ami sokakat sújt, de csendes tragédia, egyszerűen nem elég látványos ahhoz, hogy beszéljünk róla. Amikor Szeifert előbányássza a társadalmi tudatból és formát ad neki, nagyon fontos feladatot végez el – olyanok nevében beszél, akiknek nincsenek meg a szavaik ahhoz, hogy elmondják, mi nyomja őket. De ha van is szavuk, nincs, aki meghallgassa őket. Egy ilyen szereplővel való azonosulás az empátia magasiskolája.
Ugyanakkor egy ilyen élet felvázolása dramaturgiai értelemben nagy kockázat. Egyszerűen azért, mert egy hangsúlyosan köznapi élet egy magányos nyugdíjassal a középpontban nehezen generál cselekményt, amit sodrónak lehet nevezni. Akadnak persze írók, akiknél egy efféle öreg beverne pár whiskyt, elszívna egy vastag rakétát, aztán kétszáz oldalon keresztül menekülne a rasszista rendőrök elől egy leharcolt Ford Sedanban. Ami pazar road movie lenne, csak épp az időskori alkoholizmus nem kaland, hanem csapda, és ez egy ilyen interpretációban rejtve maradna.
Más íróknál a mogorva idős úriember megismerkedne kedves és életrevaló szomszédjával, aki megmutatná neki, hogy özvegyen, az élet alkonyán is melegít még a nap. Ettől a megközelítéstől az olvasó szíve menetrendszerűen megmelegedne, de Szeifert nem szívet melegíteni jött. Ő pontosságra törekszik, és ez a pontosság óhatatlanul cselekményszegény prózát szül, amit vállal is. Olyan prózát, amiben egy József Attila-kötet könyvtárból való eltulajdonítása a bűnbeesés, és egy Irina nevű tolmáccsal folytatott kilátástalan kapcsolat az elveszett édenkert.
János hazatér
Ugyanakkor az olvasó még ha érti is, miért csorog olyan lassan és eseménytelenül a történet, mint egy novemberi hétfő, azért titkon számít arra, hogy jön valami, ami ritmusváltásnak tekinthető. Begyorsul és örvényszerű jelleget ölt a szöveg. Ez a katalizátor itt az elbeszélő barátja, bizonyos János, aki tulajdonképpen mindent elért, amit az elbeszélő nem: karriert épített Bostonban, de most egyszeriben elhatározza, hogy hazatér. Ez a fejlemény hősünket végtelenül, már-már abszurd módon izgatottá teszi, mintha azt várná a hazatérőtől, hogy megváltja az egyedülléttől, és értelmet ad a szálló időnek.
Ezen a ponton a spoilerek vékony jegén araszolok, igyekszem is óvatosan fogalmazni. Innentől az elbeszélő egyre mélyebbre csúszik saját magányában, egyfajta spirállá alakul, ami egyre mélyebbre rántja a tudatot. Szeifert ezt rendkívül finoman ábrázolja, nincsenek varázsjelek, paranoid trükkök, csak a lassú, de megállíthatatlannak tűnő korhadás érzékeny leírása. Megfontoltan haladunk az utolsó mondat felé, ami kinyitja az ajtót, amit szívünk szerint csukva akartunk tartani. Ez a lezárás az, ahová végig tartottunk, ahová ez a ravasz és türelmes szerkezet (nevezhetjük regénynek) el akart kalauzolni minket – egy mondat, ami átfordítja, amit addig tudtunk, és ami sokáig velünk marad.
Szeifert Natália: Hóember a Naprendszerben
Kalligram, 2025, 4500 Ft
