Michael McDowell: Az árvíz (részlet)

A Sion kegyelme baptista templom az Old Federal Roadon állt, nagyjából két kilométerre Perdido városhatárától. Vakbuzgó gyülekezet volt az itteni, úgyhogy ennél a templomnál kényelmetlenebbet elképzelni is nehéz lett volna: egyetlen fehérre meszelt, boltíves mennyezetű helyiség, ahol nyáron a hőség, februárban a hideg rekedt bent; télen zajos tücskök lakták, júliusban meg röpködő csótányok. Régi épület volt, téglából húzták fel néhány évvel a polgárháború előtt, és alatta, a sötét homokban görények éltek, néha csörgőkígyók is.

A gyülekezet tagjait három dologról ismerték: a nagyon kemény padokról, a nagyon hosszú prédikációkról és a lelkészükről, Annie Bell Driverről, a fekete hajú, törékeny nőről, aki mindig fülhasogató hangon nevetett. Az emberek néha elviselték a támlátlan, kemény padokat és a háromórás prédikációt csak az újdonság kedvéért: egy nő beszél a szószékről a bűnről, a kárhozatról és az Úr haragjáról. Annie Bellnek volt egy jelentéktelen férje, három jelentéktelen fia és egy lánya, Ruthie, akiről jól látszott, hogy olyan nővé fog érni, amilyen az édesanyja.

Amikor a folyók vize emelkedni kezdett, Annie Bell Driver kitárta a Sion kegyelme templomának kapuit, hogy befogadjon mindenkit, aki elűzetett az otthonából. Történetesen először Perdido három leggazdagabb famíliája űzetett el az otthonából: a Caskey, a Turk és a DeBordenave család. Ők hárman voltak a város három fűrészmalmának és fatelepének a tulajdonosai; a fűrészáru tette ki lényegében Perdido teljes iparát. Amikor a sáros-vöröses Perdido folyó elöntötte a hátsó kerteket, a három család szekereket és öszvéreket hozatott a telepekről. Odaállították a szekereket az elegáns házak hátsó tornácához, étellel, itallal, ruhával és mindenféle értéktárgyakkal teli ládák, hordók meg dobozok kerültek rájuk. Amit nem lehetett elszállítani, azt felvitték a házak legfelső szintjére. Csak a legnehezebb bútorok maradtak lent, mert mindenki úgy vélte, hogy ezek túlélik a vizet.

A kátrányos ponyvával letakart szekereket az erdőn keresztül húzták fel az öszvérek a templomhoz. A családok autóval mentek utánuk, a szolgálók gyalogosan. A kátrányos ponyvák, az autókat védő vászontetők, az esernyők és az újságok, amelyeket a szolgálók a fejük fölé tartottak, illetve még a fenyőerdő védelme ellenére is mindenki és minden csuromvizesen érkezett meg.

A padokat félretolták a templomban, matracokat hoztak be és fektettek a padlóra. A fehér nők kerültek az egyik sarokba, a másikba a fekete szolgálók, a harmadikba a gyerekek, a negyedikben pedig az ételek készítése folyt. Csak a nők és a gyerekek költöztek a templomba, minden férfi a városban maradt, igyekeztek megmenteni a malmokban, amit lehet, segítettek a kereskedőknek az alacsony polcokról a magasabbakra tenni az árut, elszállították a betegeket, az ellenkezőket pedig próbálták meggyőzni, hogy költözzenek át a magasabban fekvő vidékre. Amikor végül átadták a várost a víznek, a Caskey, Turk és DeBordenave család férfi tagjai és a férfi szolgálók a templomtól száz méterre lévő Driver-házban aludtak. A gyerekek számára ez csak afféle kaland volt; a szolgálóknak azt jelentette, hogy több és nehezebb munkát kell végezniük, mint amihez hozzá vannak szokva; a malomtulajdonosok gazdag feleségei, édesanyjai és lányai nem beszéltek a nehézségekről, kellemetlenségekről, nem gyászolták az otthonukat és javaikat, mosolyogtak a gyerekek, a szolgálók és a saját maguk kedvéért; és sokat kényeztették a kicsi Ruthie Drivert. A Sion kegyelme templom már öt napja volt az otthonuk.

Húsvétvasárnap reggelén Mary-Love Caskey és a lánya, Sister, a sarokban ült Annie Bell Driverrel. Csak ők voltak ébren a tágas templomban. Caroline DeBordenave és Manda Turk a közelükben feküdt két szomszédos matracon; egymás felé fordulva aludtak, és finoman horkoltak. A szolgálók a távoli sarokban voltak a gyerekeikkel, akik néha mocorogtak, vagy halkan felsírtak, mert talán az árvízről, esetleg a vízben tekergő mokaszinkígyókról álmodtak; néha felemelték a fejüket, álmos szemmel körbepillantottak, aztán visszaaludtak.

– Állj ki az ajtó elé! – utasította Mary-Love a lányát. – Hátha látod már Brayt meg a bátyádat az úton.

Sister engedelmesen felállt. Vékony volt és csontos, csakúgy mint özvegyen maradt édesanyja. Haja a szokásos Caskey-haj: finom és erős, de jellegzetes szín nélkül, ezért különlegesnek nem mondható. A lány csak huszonhét éves volt, de Perdidóban minden nő – fehér és fekete, szegény és gazdag – tudta, hogy Sister Caskey sosem fog megházasodni és elköltözni otthonról.

A Caskey, a Turk és a DeBordenave família földi javaival megrakott szekerek a templom előtt álltak, és éjjel-nappal valamelyik szolgáló őrizte őket töltött puskával a kezében. A DeBordenave család kocsisa az úthoz legközelebb lévő szekér bakján szunyókált, és Sister halkan lépkedett el mellette, hogy ne ébressze fel. A fenyőerdőben húzódó úton Perdido irányába nézett. A nap éppen felemelkedett a magas fenyők fölé, a szemébe sütött, de még így is gyér volt a fény az erdőben, és zöldes meg reggeli homályos. A nyakát nyújtogatva nézett erre, aztán arra.

A kocsis felriadt a bakon.

– Jaj, maga az, Miss Caskey? – szólalt meg.

– Nem láttad Brayt meg a bátyámat?

– Nem láttam őket, Miss Caskey.

– Jól van, aludj csak! Húsvét reggel van.

– Feltámadt az Úr! – mondta a kocsis halkan, aztán a mellére hajtotta a fejét.

Sister Caskey a kezével beárnyékolta a szemét, hogy védje a reggeli naptól, aminek olyan színe volt, mint a silány falusi vajnak. Azt látta, hogy egy férfi és egy nő kilép a ködből, majd megáll az úton.

– Hová ment a lánya? – kérdezte Annie Bell Driver. Mary-Love felemelte a fejét.

– Megkértem, hogy nézze meg, nem jön-e Oscar és Bray. Bementek a városba, hogy felmérjék a kárt. Én nem akartam, hogy menjenek, Mrs. Driver. Nem akartam, hogy csónakba üljenek. Oscar kisfiú kora óta belógatja a kezét a vízbe, észre sem veszi. Nincs más a vízben, csak mokaszinkígyó meg pióca, ezt biztosan tudom, így aztán szóltam Braynek, hogy figyeljen rá. De Bray nem tud odafigyelni.

Mary-Love bánatosan sóhajtott fel.

Sister megjelent az ajtóban.

– Láttad őket? – kérdezte az anyja.

– Oscart igen – felelte Sister kicsit bizonytalanul.

– Bray vele van?

– Brayt nem láttam.

– Beszélni akarok Oscarral – jelentette ki Mary-Love, és felállt.

– Anya – mondta Sister. – Van valaki Oscarral.

– Ki?

– Egy hölgy.

– Miféle hölgy?

Mary-Love odament a templom nyitott ajtajához, és kikukucskált. Látta, hogy száz méterre az

úton a fia egy nővel beszélget, aki vékonyabb és csontosabb volt, mint ő maga.

– Ki az a nő, anya? Vörös a haja.

– Nem tudom, Sister.

Annie Bell Driver odalépett hozzájuk.

– Perdidóból való? – kérdezte.

– Dehogy! – kiáltott fel Mary-Love. – Perdidóban senkinek sincs ilyen színű haja!

*

A tölgyektől, ahol Bray kitette a csónakból Oscar Caskey-t és a megmentett Elinor Dammertet, szekérút vezetett az erdőn át. Elhaladt a Sion kegyelme templom és a Driver-ház mellett, keresztezte az Old Federal Roadot, majd öt kilométerrel arrébb, egy cukornádfeldolgozónál végződött, amelyet egy Sapp nevű fekete család üzemeltetett.

Oscar Caskey volt Perdido első úriembere, és ez azért még egy ilyen kisvárosban is jelent valamit. Nemcsak születési jogán volt az, mint a Caskeyvagyon örököse, hanem a külseje és természetes megjelenése miatt is. Magas és vékony volt, mint minden Caskey, de könnyedebben és elegánsabban mozgott, mint akár a testvére vagy az édesanyja. Finom arcvonásai kifejezőnek tetszettek, beszédmódja választékos és szellemes volt. Kék szeme élénken csillogott, és úgy tűnt, mintha mindig mosoly bujkálna a szája sarkában. Udvariasan viselkedett, függetlenül attól, hogy kivel beszélt: Bray élettársával éppen úgy, ahogy a gazdag bostoni gyártókkal, akik eljöttek megnézni a Caskey-fatelepet.

Miközben húsvétvasárnap reggelén Oscar és Elinor az úton sétált, a napsugarak áttűztek a fenyőfák felső gallyai között. A harmatos fűből, az utat borító tűlevelekből pára szállt fel és keringett körülöttük. Az út két oldalán, ahol a víz a talajszint fölé emelkedett, mozdulatlan és még mindig gőzölgő hatalmas tócsák terültek el.

– Ez nem folyóvíz, hanem talajvíz – magyarázta Oscar. – Ha az ember négykézlábra ereszkedik, lefetyelheti, mint egy kutya. – Hirtelen megmerevedett, mert megijedt, talán udvariatlan dolog volt ilyet mondani. Megpróbálván jóvátenni az esetleges ügyetlenséget, odafordult Elinorhoz, és azt kérdezte: – Mit ivott a szállodában? Szinte biztos vagyok benne, Miss Dammert, hogy ha valaki iszik a folyó kiöntött vizéből, nyomban meghal.

– Semmit sem ittam – felelte Elinor. Jól láthatóan nem érdekelte, hogy a válasza értetlenséggel tölti el Oscart.

– Miss Dammert, négy napon keresztül szomjazott?

– Nem szomjaztam – mondta Elinor mosolyogva.– De éhesnek éhes voltam, és vagyok is.

Megsimogatta a gyomrát, mintha csillapítani akarná a korgását, bár Oscar semmilyen hangot

nem hallott, és Elinor a legkevésbé sem nézett ki úgy, mint aki négy napja nem evett egy falatot sem. Egy ideig csöndben gyalogoltak.

– Miért van itt? – érdeklődött Oscar udvariasan.

– Perdidóban? Munkaügyben jöttem.

– És mivel foglalkozik?

– Tanító vagyok.

– A nagybátyám tagja a város oktatási bizottságának – mondta Oscar buzgón. – Talán tud állást találni önnek. De miért Perdidóba jött? Ez a város sehogyan sem esik útba. A világ végén van. Ide csak az jön, aki kiállít nekem egy csekket a faáruért.

– Azt hiszem, az árvíz hozott ide – nevetett Elinor.

– Látott már árvizet?

– Sokat – válaszolta a nő. – Nagyon-nagyon sokat…

Michael McDowell: Az árvíz
Fordította: N. Kiss Zsuzsa, Wertheimer Gábor
Európa, 2025, 4399 Ft