Rumena Buzsarovszka: Nem megyek én sehova (részlet)

Rumena Buzsarovszka: Nem megyek én sehova (részlet)

Rumena Buzsarovszka novellái napjaink Macedóniáját és a külföldre kivándorolt macedónok világát jelenítik meg. Vegyes házasságban élő nők, akik hazavágynak Macedóniába, származásukat titkoló vagy épp a beilleszkedéssel küzdő macedón házaspárok, balkániak az USA-ban – a kötet történeteinek szereplői igyekeznek otthon lenni a világban, mégis legtöbbször idegennek érzik magukat ott, ahol a történetek idején találkozhatunk velük. A kortárs macedónok világa sokban emlékeztet saját kelet-európai valóságunkra: politikai és gazdasági válság, kivándorlás, identitáskeresés, kilátástalan hétköznapok. Olvasson bele!

„Szeretnénk az elkövetkező években egy nagyobb lakásra valót megkeresni. Szeretnénk gyerekeket. Rajta vagyunk az ügyön”, mondta rám bandzsítva, a pálinkától zavaros tekintettel.

Igen, már két éve nem védekezünk, de nem történt semmi.

Tom is úgy döntött, hogy átlépi a határt, és vallomást tesz.

„Nekünk sincs gyerekünk. Nem tudjuk, miért. A természet döntött így. Nem jártunk utána”, mondta, és színpadiasan beleszívott a cigijébe. Hátravetette a fejét, ettől még inkább kiugrott az ádámcsutkája. „Vannak olyan szemtelen emberek, akik direkt megkérdik, hogy mi a baj veled, miért nincs gyereked. Egy különösen pofátlan pártól megkérdeztem: a lelki vagy a testi oka érdekel?”

Rosszallóan elhallgattunk. Láttam, hogy Ninó kezd túlérzékeny lenni, mindig ilyen, ha sokat iszik. Tenyerével a térdére csapott, mintha eldöntötte volna, hogy végre rászánja magát valamire: „Eljátszhatok nektek valamit?” Tom és Lidija kényelembe helyezte magát, hogy megmutassák nyitottságukat és izgatottságukat. „Hát persze, miért is nem jutott előbb eszünkbe, nagyon szívesen”, vágtak egymás szavába. Ninó elővette tokjából az ajtó mögött álló hegedűjét. „Ez valami hagyományos lesz”, mondta, és hagyta, hogy Tom és Lidija elégedetten fölsóhajtson, majd belekezdett a Kázsi, kázsi, libe Sztano saját, dzsesszes változatába, és a szeme sarkában könnyek gyűltek. Az én ízlésemnek ez a szám túl lassú és túl szomorú, ami pedig az ő átdolgozását illeti, túl volt cifrázva, amolyan cigányosan. De ez nem zavarta Tomot és Lidiját abban, hogy a végén lelkesen megtapsolják. Itsz öbaut ö kapöl vics kent hev kidsz, kezdte magyarázni. Dö men szez tu dö vumen: dú jú níd eniting? Mani or kloutsz? Sí szez, nou, áj hev evriting, bát áj dont hev csájld. Dö men szez tu dö vumen: ájm going tu gou tu Grísz end gec jú golden csájld. Sí szez, golden csájld kent kól mí dír mami. Veri szed.

Heartbreaking, mondta Lidija, véletlenül a fogához koccantva az ajkához emelt pálinkáspoharat. Ouch. Tom pedig hányavetien odacsapta az asztalra a saját poharát és a tenyerébe temette az arcát. „Ó, ó, ó”, nyögte sírós hangon. Mindannyian tudtuk, hogy sírni fog, mert mindig sírt, ha sokat ivott. Egyszer az indonéziai cunami miatt is sírt, de a legjobban a boszniai háború miatt. Nem értette, mi történt az emberiséggel. Azt állította, hogy a világ darabjaira hullik, hogy közeleg az apokalipszis. Things fall apart! The centre cannot hold!, kiabálta, én pedig csak később tudtam meg, hogy egy ír költő ismert versét idézi, de elfelejtettem a nevét. To make a child a man, a man a child!, kiáltotta többször egymás után, nagy beleéléssel, mintha egy ismert vagy fontos idézetről lenne szó. Lidija megértő pillantást vetett rá, én és Ninó nem mondtunk semmit. Tom és Lidija annyi mindent tudott. Iskolázott, széles látókörű, világlátott emberek voltak. Nem ismertünk senkit, aki hozzájuk hasonló lett volna. Sokkal többet ittak a szokásosnál, de mi is szerettünk Ninóval a pohár fenekére nézni. Lidija simogatni kezdte Tom nyakát, ő pedig továbbra is a tenyerébe temette arcát, édes, ihletett kétségbeeséssel. Jó volt látni ezeket a kirobbanó érzelmeket, de még jobb volt nézni, ahogy Lidija Tomot simogatja, aki lassan hozzásimult, a fejét-arcát a melléhez nyomta, egyik kezével görcsösen megragadta Lidija derekát, a másik, ugyanolyan görcsbe ránduló kezével kitapogatta a másik mellét, majd markolászni kezdte, miközben Lidija Tom hamvasszőke, sűrű haját borzolta. Markolászás közben, halkan nyögdécselve, Tom egyre följebb emelkedett, és a felesége nyakát csókolgatta. My darling, my darling, it’s okay, suttogta Lidija Tom fülébe, és én láttam, hogy a fülébe harapott.

Ha mások intim pillanatait látom, általában nagyon kellemetlenül érzem magam. De Lidija és Tom kettősét nézve nagyon izgatott lettem.

Valami meleg szél kezdett bennem áramlani. A csípőmből indult és a torkomon áramlott kifelé. Képtelen voltam megszólalni, azt hittem, elolvadok. Ekkor Lidija azt mondta, azt hiszi, menniük kell. Mintha Tom egy kicsit magához tért volna, udvariasan szólt hozzánk, noha a hangja sírós volt: „Igazán nagyszerűek vagytok. Jól éreztük magunkat nálatok.” „Gyertek el máskor is”, mondta Ninó álmos hangon. Nem tudom, miért, de nem kelt föl a fotelból. Azt mondta, kísérjem ki én a vendégeket. Lidija és Tom lehajolt hozzá, és megcsókolták. Négy lépésben az ajtóig kísértem őket, egyszerre öleltek át és hagyták rajtam parfümjeik illatát. Tom könnyei is az arcomon maradtak. Amikor becsuktam utánuk az ajtót, nem akartam letörölni őket.

Ninó még mindig a fotelban ült. Ott mentem el mellette, mivel azon a kis helyen nem is mehettem volna másfelé, és ő elkapott. Megpróbált az ölébe ültetni. Éreztem, hogy föláll a farka. Elkezdte a nyakamat csókolgatni, levette rólam a blúzomat, a mellemet nyalogatta és markolászta, majd a heverőre lökött, egyetlen mozdulattal lehúzta a bugyimat és belém hatolt. Mindenről megfeledkeztem, márpedig ez ritkán történik meg velem, és annyira izgalomba jöttem, hogy csak nyálka, bőr és izom voltam. De egy idő múlva Ninó lelassult és egy kissé lelohadt. Kinyílt a fülem. Hallottam a heverő ritmusos nyikorgását, úgy hangzott, mint egy rozsdás hinta, amely bármelyik pillanatban leszakadhat. Kinyitottam a szemem, és láttam azt a sok szekrényajtót és a csavarok után maradt lyukakat, amelyek kíváncsi malacorrokként meredtek ránk. Ninó épp ekkor adta föl. „Begörcsölt a térdem. Szúr valami rugó”, mondta. Valami nyomorúságos érzés fogott el, amikor ezt kimondta, mintha még középiskolások lennénk, és az öcsém gyerekágyában dugnánk. „Bassz meg az asztalon”, mondtam, de fogalmam sem volt, honnan szedtem ezt. Soha nem beszéltem így. Azt akartam, hogy megfogjon és átvigyen arra a kis, kétszemélyes asztalra, amelynek csak a konyhaként is funkcionáló előszobában jutott hely. Nem bírt fölemelni, ezért úgy, ahogy voltunk, félmeztelenül, elsétáltunk az asztalig, akkor fölemelt, és elég bizonytalanul, de folytattuk a szexet. Úgy döntöttem, hogy ezúttal nem nyitom ki a szemem. Elképzeltem, hogy Ninó tulajdonképpen Tom, Lidija pedig ott ül azon a heverőn, amelyen az előbb dugtunk, és nézi, ahogy Tom bronzszínű feneke a lábam közt mozgolódik. „Verd belém”, ez is olyasmi volt, amit korábban még soha nem mondtam. A lábam közt valami cukorhoz hasonló dolog csordogált, Ninó pedig bennem sült el. Később egész este hányingerem volt.

Következő nap rájöttem, hogy épp termékeny napjaim vannak. Ha fiú lesz, Tomiszlávnak hívjuk majd. Ha lány, akkor Lidija. Elmondtam ezt Ninónak. Csodálkozva nézett rám. „Miért?”, kérdezte. Rájöttem, hogy nem ugyanazok a dolgok történtek velünk. „Mert szép nevek”, hazudtam, pedig Ninó nem volt buta pasi.

De nem maradtam terhes. Sem akkor, sem máskor, akárhányszor szeretkeztünk Ninóval. Az orvosok győzködtek bennünket, hogy anatómiailag minden rendben van, és hogy nincs akadálya annak, hogy „megfoganjunk”. Ezért különösen idegesített, ha a bútorboltokban babacuccokat árultak: kiságyat, rájuk akasztható forgót, babaszobaszínű komódokat. Ezek a babaholmik nemcsak arra a tényre emlékeztettek, hogy nem tudunk gyereket csinálni, és hogy emiatt a szeretkezéseink egyre rutinosabbá és kínosabbá váltak, hanem arra is rádöbbentettek, hogy még mindig ugyanabban a lakásban élünk, a sok szekrényajtó között, és hogy ebben a térben egyáltalán nincs hely babaágynak. Semminek nincs hely.

Valószínűleg emiatt támadt időnként kedvem arra, hogy szétnézzek azon az osztályon, ahová a kiságyakat, tarka szőnyegeket és más, gyerekszobába való cuccokat zsúfolták, és hogy széthányjam, szétdobáljam őket. Egészen egyszerűen legyőzhetetlen volt ez a vágy. Ezért most is, amikor elmentem a JYSK-be, a színes kispárnák közt kerestem menedéket. Ott éreztem magam a legnagyobb biztonságban.

Eszembe jutott, hogy Tányának és Kirének egy csomó kispárnát veszek – vagy legalább kettőt, hisz az mégse járja, hogy vendégségbe egy darab kispárnával állítson be az ember. De egy kispárna (mondom: egy kispárna!) 600 dénárba került, nekem meg csak egy ezresem volt. És olyasmit sem akartam nekik venni, amit annyira szerettem volna a magaménak tudni. Még egy normális heverőnél vagy fotelnál is jobban vágytam a kispárnákra, amelyeket csak úgy szétszórnék rajtuk, dísznek.

Rumena Buzsarovszka: Nem megyek én sehova
Fordította: Fenyvesi Orsolya, Rajsli Emese
Európa, 2026, 4999 Ft

Kövess minket Facebookon is!