„A vizesárok partján barna falevél és hullott varjútoll alatt roskadozik a maradék hó.”
A 90 éves Bodor Ádám olyan az irodalomban, mint a Red Hot Chili Peppers vagy a Depeche Mode a könnyűzenében. Meghallgatsz egy taktust, és tudod, hogy ő az. Hófödte, szél seperte hágók várnak itt ránk, az erdők párát lélegeznek, a bányához vezető síneket falja a rozsda, és roskadt csillék enyésznek a bokrok között – csupa olyan kép, amiről érezzük, hogy ez csak Bodorból jöhetett. Nem csoda, hogy megpróbálják másolni, mint a Labubut. Dragomán első regénye, A pusztítás könyve például konkrétan egy elveszett Bodor-regénynek tűnik, jobban mondva egy olyan Bodor-regénynek, ami a maga módján elragadó, de azért jobban megkapargatva látjuk, ezt nem írhatta a Mester, egyszerűen azért, mert a Mesternél nemigen vannak fölös szavak, mondatok, itt meg bizony igen, nem is egy.
De úgy általában is elmondható, Bodor arra csábít, hogy az ifjú prózaírók replikákat készítsenek róla. Érdekes, Nádas vagy Krasznahorkai nem váltja ki ezt a hatást, talán mert náluk az írói vízió a szerkezet egészében oszlik el. Bodornál viszont szuggesztív, erőteljes képekben mutatja fel magát, ami azt az illúziót kelti, hogy megfejthető és reprodukálható. Elég csak csendes emberekről írni a hegyen, akik brindzát esznek bicskával, hideg esőben, miközben egy soha meg nem érkező távolsági buszra várnak, és akkor abból előbb-utóbb lesz egy Bodor-novella. De nem lesz, mert ez azért ennél bonyolultabb. És szerencse, hogy nem lesz, mert marha unalmas lenne a világ, ha minden író Bodor-novellákat írna. Hisz arra már ott van nekünk Bodor Ádám.
Hosszú séta ismerős ösvényeken
Előre örültem ennek a kötetnek. Tudtam, nem az a fajta olvasmány lesz, amibe úgy kezd bele az ember, hogy „na, most meglátjuk, mit tud ez a csávó”. Inkább hosszú sétának ígérkezett ismerős ösvényeken, ahol nincsenek meglepetések, csak olyan helyek, ahol már jártunk, és ahol jó lesz újra járni. Újra összefutni a Prikulicsokkal, újra bebarangolni A részleget, és már jó előre élvezni a találkozásokat.
Ebben a kötetben nincs meglepetés, csak az egybefüggő, organikus bodori táj, az irodalom azon szegleteinek egyike, ahol örömmel veszünk el. Ennek az irodalmi tájnak a legfőbb jellegzetessége, hogy megdöbbentően kevés benne az irodalom. És nem csak azért, mert a szereplők mintha nem is tudnának arról, hogy létezik írott szó a világon. Sokatmondó: az egész kötetben Weisz Gizella az egyetlen, akinek a kezében könyvet látunk. Ám elveszik tőle is, mert „gondolja, hogy lesz ideje olvasni?”. És mert „maga már tud eleget, úgy hírlik”.
De elsősorban az van, hogy Bodor szavai mintha valahonnan az irodalmon túlról érkeznének. Mintha öregebbek lennének nála, mintha valahonnan a megsarcolt táj mélyéről gyűrűznének fel. Ami nyilván éppúgy csak mesterség dolga, mint bármi az irodalomban – mondatokat úgy konstruálni, hogy azok ne tűnjenek csináltnak, ne látszódjon rajtuk, hogy valaki vérrel meg verejtékkel szülte őket. A szöveg elemei szervesen kapcsolódjanak egymásba és következzenek egymásból, legyen olyan az elbeszélés, mint egy organikus lény, egy bokor vagy egy különös virág – a lehető legegyszerűbb, legcélravezetőbb válasz a környezet kihívásaira, ugyanakkor meglepő és lenyűgöző szervezet. És Bodor ebben tévedhetetlen.
A Bodor-próza nemcsak az irodalmon lép túl, hanem az időn is. A szereplők nyilván benne élnek a történelemben, de az mindig csak homályos entitásként jelenik meg az elbeszélések fölött vagy mögött. A periféria emberei ők, egy testetlen állam félreeső szegleteinek lakói, akik számára egy hegycsúcs vagy egy erdő valóságosabb, mint akármelyik tisztviselő.
Hemingway-hősök egy Beckett-drámában,
fatalisták, mert „az évek során átszállt rájuk is a kövek természete”. Világukat az enyészés és burjánzás kettőssége határozza meg, ebben a körforgásban nekik nem sok lapot osztottak, amibe jobb beletörődni. Mindez pedig egyszerre fenyegető és szép – hogy a dolgaink ugyan bármikor magukba roskadhatnak, de ha ez megtörténik, a hegy még mindig ott magasodik majd, az erdő pedig ködöt eszik reggelire akkor is, ha mi már nem leszünk, hogy nézzük. Ez pedig valami paradox módon megnyugtató.
Ilyen szöveget csak álmodni lehet
A másik, ami ezeknek a szövegeknek az atmoszféráját meghatározza, a titok. Ha egy Bodor-elbeszélésben baktatunk, az kicsit olyan, mintha egy éjjel bóklásznánk egy rengetegben, ahol csak addig látunk el, ameddig a telefonunkkal el tudunk világítani. Hogy a fénykörön kívül mi van? Nem tudjuk. Mágia. Rejtély. Egy prikulics. Musztafa Mukkerman hatszáz kilós teste. De pont ez adja az ízét az egésznek: hogy van, ami nem tudható. Nincs mindenre válasz, nincs mindig lezárás, félbemaradt mondatok vannak, lábnyomok a havon, amelyek sehová sem vezetnek.
Ki vagyunk szolgáltatva a drámai kerekdedség hiányának.
Ami végtére is logikus, hisz ha túlléptünk az időn, akkor a drámai kerekdedségnek is búcsút kell mondanunk: a dolgoknak nem lesz eleje meg közepe meg vége, bele lesznek fagyva az örökkévalóságba. És talán pont ez a befejezetlenség a lényeg, ez a hiány, ami szinte minden Bodor-szövegben ott van. Ettől nem tudjuk azt mondani, hogy na, ezzel az elbeszéléssel kész vagyok, elolvastam, le lehet rakni, tovább lehet menni. Hanem visszük magunkkal a kérdéseit, a hangulatát, a súlyát.
Világosan emlékszem, mikor olvastam az első Bodoromat: Taljándörögdön, vagy huszonöt éve. Esett az eső, ki se lehetett mozdulni a sátorból. Szerencsére valaki kölcsönadta a Sinistra körzetet, én meg hason fekve elolvastam, nem is tudom, olyan másfél-két óra alatt. És arra gondoltam, ilyen szöveg nincs is. Ilyen szöveget nem lehet írni, ilyet csak álmodni lehet. Azt gondolom, az ilyen mágikus találkozásokért kezd el az ember olvasni, és rágja túl magát száz középszeren – hogy időnként feljusson egy hegycsúcsra, ahonnan nézve minden másnak látszik. Hogy Bodor Ádám ilyet tud adni, azért nem tudok elég hálás lenni.
Bodor Ádám: Behavazott lábnyomok
Magvető, 2026, 9999 Ft
