Hanya Yanagihara: Egy kis élet (részlet)

Harold először spontán módon, egy hideg és sötét márciusi délután végén hívta meg vacsorára.

– Biztos vagy benne? – kérdezte ő puhatolózva.

Harold kíváncsian ránézett.

– Persze – felelte. – Ez csak egy vacsora. Enned kell, nem?

Harold egy kétemeletes házban lakott Cambridge-ben, a campus mellett.

– Nem tudtam, hogy itt laksz – mondta ő, amikor Harold megállt a felhajtón. – Ez az egyik kedvenc utcám. Azelőtt mindennap végigmentem rajta, így rövidítettem le az utat a campus másik végéhez.

– Te is, és mindenki más is – válaszolta Harold. – Amikor megvettem épp a válásom előtt, ezekben a házakban mind posztgraduális hallgatók laktak; minden spaletta lógott. A fűszag olyan erős volt, hogy ha az ember csak elhajtott itt, be tudott tépni.

Egészen enyhén havazott, de ő hálás volt, hogy csak két lépést kell megtennie az ajtóig, és nem kell azon aggódnia, hogy megcsúszik, és Harold segítségére szorul. Odabent vaj, bors és keményítő illata terjengett: tészta, gondolta. Harold ledobta a táskáját a padlóra, és futtában körbevezette:

– Nappali; mögötte dolgozószoba; konyha és étkező balra…

Ott aztán találkozott Juliával, aki magas volt, mint Harold, rövid haja barna, és akit azonnal megkedvelt.

– Jude! – mondta Julia. – Végre! Már annyit hallottam rólad; annyira örülök, hogy megismerhetlek.

Úgy tűnik, gondolta Jude, tényleg így van.

A vacsoránál beszélgettek. Julia oxfordi tudós családból származott, és a stanfordi egyetemi évei óta élt Amerikában; Harolddal öt éve ismerkedett meg egy barátjuk révén. A laborja egy új vírust tanulmányozott, amely a H5N1 változatának tűnt, és megpróbálták feltérképezni a genetikai kódját.

– Igen, így van – mondta Julia, és miközben elmagyarázta az ő meg a kollégái munkáját övező vitákat, Haroldra pillantott, aki Jude-ot nézte, és felvonta a fél szemöldökét, de ő ezt nem tudta mire vélni.

Aztán a beszélgetés másfelé kanyarodott, és szinte látta, ahogy az eszmecsere kérlelhetetlenül egyre távolabb kerül Julia laborjától, közeledik felé, és látta, milyen jó ügyvéd lenne Harold, ha akarná, látta, milyen tehetsége van az átirányításhoz és átpozicionáláshoz, szinte mintha a beszélgetésük valami cseppfolyós dolog volna, és ő úgy vezetné végig egy sor csatornán meg csúszdán, hogy lehetőséget sem hagy a szökésére, míg el nem érkezik elkerülhetetlen végéhez.

– Szóval, Jude – kérdezte Julia –, hol nőttél fel?

– Dél-Dakotában és főleg Montanában – felelte ő, és érezte, hogy a benne élő lény felül, tudatában a veszélynek, amely elől nem tud elmenekülni.

– Szóval a szüleid gazdálkodók? – kérdezte Harold.

Az évek során megtanulta, hogy előre lássa e kérdéssort, és azt is, hogyan terelje el.

– Nem – felelte –, de sokan azok voltak, nyilván. Gyönyörű a táj arrafelé; töltöttetek már valamennyi időt nyugaton?

Ennyi általában elég volt, de Haroldnak nem.

– Hah! – mondta. – Ilyen angolnás kisiklást már rég hallottam. – Harold ránézett, elég figyelmesen ahhoz, hogy ő végül lesüsse a szemét. – Gondolom, így akarod közölni, hogy nem árulod el, mivel foglalkoznak.

– Jaj, Harold, hagyd békén – mondta Julia, de ő érezte, hogy Harold bámul rá, és megkönnyebbült, amikor a vacsora véget ért.

A Haroldnál töltött első este óta a kapcsolatuk erősebb is, bonyolultabb is lett. Úgy érezte, fölkeltette Harold kíváncsiságát, amelyet hegyezett fülű, csillogó szemű kutyának képzelt – terriernek, nyughatatlan, jó szimatú ebnek –, és nem tudta biztosan, hogy ez nagyon jó dolog-e. Szerette volna jobban ismerni Haroldot, de a vacsoránál fel kellett idéznie, hogy ez a folyamat – megismerni valakit – mindig sokkal nehezebb, mint ahogy emlékezett rá. Mindig elfelejtette; mindig fel kellett idéznie. Azt kívánta, mint oly gyakran, ha az egész sorozatot – a bizalmas dolgok elárulását, a múlt feltárását – átugorhatná, és egyszerűen teleportálhatna a következő szakaszba, ahol a kapcsolat lágy, rugalmas és kellemes, ahol mindkét fél megérti és tiszteletben tartja a másik korlátait.

Mások talán tettek még néhány kísérletet arra, hogy kikérdezzék, aztán békén hagyták – mások eddig békén hagyták: a barátai, a csoporttársai, egyéb tanárai –, de Haroldot nem lehetett ilyen könnyen eltántorítani. Harold esetében nem működtek még a szokásos stratégiái sem – hogy megmondja a beszélgetőtársainak, az ő életükről szeretne hallani, nem a sajátjáról beszélni: ennek a taktikának az az előnye, hogy őszinte is, eredményes is egyszerre. Sosem tudta, mikor csap le rá újra Harold, és valahányszor lecsapott, ez őt felkészületlenül érte, és úgy érezte, minél több időt töltenek együtt, ő annál elfogódottabb, nem pedig az ellenkezője.

Harold irodájában éppen beszélgettek valamiről – mondjuk a Virginiai Egyetem pozitív diszkriminációs ügyéről a Legfelsőbb Bíróságon –, amikor Harold megkérdezte:

– Te hová tartozol etnikailag, Jude?

– Sok helyre – válaszolta ő, aztán próbált témát váltani, akár úgy is, hogy elejtett egy kupac könyvet, hogy elterelje Harold figyelmét.

De néha kontextus nélkül és találomra hangzottak el a kérdések, s ezeket lehetetlen volt előre látni, mivel a derült égből jöttek. Egy este Harolddal volt az irodában, későig dolgoztak, és Harold vacsorát rendelt maguknak. Desszertnek süteményt meg brownie-t kaptak, és Harold feléje tolta a papírzacskókat.

– Nem, kösz – mondta ő.

– Tényleg? – kérdezte Harold felvonva a szemöldökét. – A fiam imádta. Megpróbáltunk otthon sütni neki ilyet, de sosem kaptunk igazán jó receptet. – Félbetört egy brownie-t. – A szüleid sokszor sütöttek ilyet gyerekkorodban? – Olyan megfontolt közömbösséggel kérdezte ezeket, hogy ő szinte elviselhetetlennek találta.

– Nem – felelte, miközben úgy tett, mintha a jegyzeteit nézné át.

Hallgatta, ahogy Harold rág, és tudta, azt fontolgatja, hogy visszavonuljon-e, vagy folytassa a kérdezősködést.

– Gyakran látogatod a szüleidet? – kérdezte hirtelen Harold egy másik este.

– Meghaltak – válaszolta ő, és nem vette le szemét az oldalról.

– Sajnálom, Jude – mondta Harold rövid hallgatás után, és hangjának őszintesége őt arra késztette, hogy felnézzen. – Az enyémek is. Viszonylag nemrégen. Persze én sokkal öregebb vagyok nálad.

– Sajnálom, Harold – mondta ő. Aztán feltételezve: – Közel álltál hozzájuk.

– Közel – felelte Harold. – Nagyon közel. És te a tieidhez?

Ő a fejét rázta.

– Nem igazán.

Harold hallgatott.

– De fogadok, hogy büszkék voltak rád – mondta végül.

Valahányszor Harold róla kérdezett, ő úgy érezte, hogy valami hideg vonul át rajta, mintha belülről fagyasztanák meg, és a szerveit meg az idegeit jégréteg védelmezné. Abban a pillanatban azonban úgy gondolta, talán megroppan, hogyha bármit mond, összetörik a jég, ő pedig szilánkokra hasad. Úgyhogy várt, amíg már tudta, hogy rendes hangon fog beszélni, aztán megkérdezte Haroldot, meg kell-e most keresnie a többi cikket is, vagy elég lesz reggel. De nem nézett Haroldra, és csak a jegyzetfüzetéhez beszélt.

Harold csak sokára válaszolt.

– Holnap – mondta csendesen, ő pedig bólintott, összeszedte a holmiját, hogy hazamenjen, és tudta, hogy Harold követi a tekintetével, amíg ingadozva az ajtóhoz megy.

Harold érdeklődött, hogyan nőtt fel, vannak-e testvérei, kik a barátai, és miket művel velük: habzsolni akarta az információkat. Az utóbbi kérdésekre legalább tudott válaszolni, és mesélt a barátairól, hogy miképp ismerkedett meg velük, és hol vannak: Malcolm posztgraduális hallgató a Columbián, JB és Willem a Yale-en. Harold róluk szóló kérdéseire szeretett válaszolni, szeretett beszélni róluk, szerette hallani Harold nevetését, amikor történeteket mesélt róluk. Beszélt neki CM-ről és arról, hogy Santosh meg Federico majdnem összeverekedett a szomszédos kollégiumban lakó mérnökhallgatókkal, és ő egy reggel arra ébredt, hogy egy óvszerekből készített motoros léghajóflotta száll fel zajosan az ablaka előtt a harmadik emelet felé, és mindegyik darabon ez a tábla áll: SANTOSH JAINNAK ÉS FEDERICO DE LUCÁNAK MIKROPÉNISZE VAN.

De amikor Harold a többi kérdést tette fel, ő úgy érezte, hogy a súlyuk, a gyakoriságuk és az elkerülhetetlenségük megfojtja. És a levegő néha úgy felforrósodott azoktól a kérdésektől, amelyeket Harold nem tett fel, hogy ugyanúgy nyomasztotta, mint ha feltette volna őket. Az emberek annyi mindent szeretnének tudni, annyi választ várnak. És megértette, tényleg – hogy ő is válaszokat vár; ő is mindent tudni akar. Ekkor hálás volt a barátainak, hogy viszonylag keveset akarnak kiszedni belőle, hogy békén hagyják a sivár, arctalan prérin, amelynek sárga felszíne alatt giliszták és bogarak nyüzsögnek a fekete földben, és csontdarabok meszesednek lassan kővé.

– Ez nagyon érdekel téged – mordult rá egyszer Haroldra frusztráltan, amikor Harold megkérdezte, jár-e valakivel, aztán a hangsúlya hallatán elhallgatott és bocsánatot kért. Addigra már csaknem egy éve ismerték egymást.

– Ez? – kérdezte Harold elengedve a füle mellett a bocsánatkérést. – Engem te érdekelsz. Nem értem, mi ebben a furcsa. Ez olyasmi, amiről a barátok beszélnek egymással.

Kellemetlen érzése ellenére mindig visszatért Haroldhoz, mindig elfogadta a vacsorameghívását, még úgy is, hogy minden találkozás során akadt egy pillanat, amikor azt kívánta, bárcsak eltűnne, vagy amikor aggódott, hogy talán csalódást okoz.

Hanya Yanagihara: Egy kis élet
Fordította: Greskovits Endre
Jelenkor, 2026, 8999 Ft