Két novelláskötete után szeptemberben jelent meg Mécs Anna első regénye: a Rutin két párhuzamosan futó szálon mutatja be a főszereplő Bori teherbeesési küzdelmét és a kisbabás mindennapokat. Az íróval a meddőséggel kapcsolatos rossz mondatokról, megfelelési kényszerről, generációs különbségekről és arról is beszélgettünk, miért nem szólalt meg eddig közéleti kérdésekben.
Ez a méricskélés a könyvemben is több ponton megjelenik, de most már próbálom nem másokhoz mérni magam, és lekerülni erről a vágányról. Igyekszem úgy gondolkozni, hogy már önmagában az nagy dolog, hogy két gyermeket megszültem, és gondoskodom róluk – az pedig, hogy emellett még megírtam egy regényt, szintén egy nagy siker. Néha úgy érzem, már önmagában ehhez is igáslónak kell lenni, annyi plusz teher van az emberen, még ha jó terhek is. Most már el tudom ismerni magam ezért. De azért nem mindig annyira egyszerű: ha már itt tartunk, édesanyámnak öt gyereke van közösen apukámmal, apukámnak összesen nyolc gyereke van, tehát annyira termékenyek minden szempontból, és szakmailag is hatalmas életút van mindkettejük mögött. Így azért könnyű azt érezni, hogy ehhez képest két gyerek meg egy-két könyv nem nagy szám. Mégis, a 2020-as években szerintem már teljesen más, hogy hogyan definiáljuk a boldogságot. Fontos ennek a komplexitását nézni, nem azt, hogy mondjuk egy Wikipédia-szócikkbe mi kerül bele, hanem azt, hogy egyébként az életem miből áll össze, és azzal hogy vagyok.
Eredetileg novellaötleteket gyűjtögettem, de mindig elakadtam – azt éreztem, nincs ahhoz libidóm, hogy sok kis történetet kitaláljak. Volt egy másik elakadásom is: még édesapámmal, Mécs Imrével kapcsolatban kezdtem el egy regénytervet, ő viszont 2023 elején meghalt, így azt éreztem, egy kicsit félre kell tennem azt a tervet. Egy pályázatra készülve ültem le párszor, és kezdtem el próbálgatni, hogy mi az, ami most jön belőlem. Már korábban is gondoltam rá, hogy írjak a meddőségi küzdelemről, emellé jöttek a másik szál kisbabás történetei, amiket akkor nagyon aktívan átéltem a saját életemben is. Ezt az ösztöndíjat végül meg is kaptam, így valóban ösztönzően hatott, hogy napi egy-két órát kiszakítsak, és írásba fordítsam, ami éppen foglalkoztat.
A regény fő része körülbelül nyolc hónap alatt állt össze, kisebb-nagyobb tyúklépésekben: amikor éppen aludt a kisfiam, leültem a gép elé, és írtam negyven percet. Ezekből a kis csempékből állt össze a szöveg. Amikor másodszorra teherbe estem, kicsit pihentettem is a dolgot, akkoriban többnyire sem időm, sem energiám nem volt az íráshoz. Miután megszületett a lányom, még egyszer nekiültem a szövegnek, ekkor már leginkább szerkesztettem, és egy-két részt írtam hozzá. Nehéz volt leállni, mert mindig jönnek az új ötletek. Jó, hogy egy ponton el kell engedni.
A Rutinra fikciós regényként szoktam hivatkozni, amiket saját élmények ihlettek – ebben van egy távolságtétel, ami segít megélni ezt a kitárulkozást, és hogy kevésbé vegyem magamra a reakciókat. Ennek ellenére nyilván bennem van az, hogy sokan úgy fogják olvasni, mint az én történetemet. Alapból vannak olyan témák és elbeszélői módok, amik miatt az olvasók hajlamosabbak a szerzőt azonosítani az elbeszélővel. Az biztos, hogy furcsa érzés, hogy esetleg mostantól máshogy néznek rám vagy a családomra. Ezt nyilván mérlegeltem előtte, de közben meg erős volt bennem a közlési vágy, szóval úgy döntöttem, hogy megéri.
Mivel irodalmi alkotásról van szó, talán nem egy az egyben célom volt, de abszolút volt bennem egy „így szólj a meddőségi küzdelemben lévő emberhez” típusú szándék. A meddőség talán már nem tabutéma, de arról még mindig keveset látunk, hogy mélyen mit él át egy pár ebben a küzdelemben. És még én is, aki átéltem mindezt, sokszor azt érzem, nehéz eltalálni, hogy mi a jó kérdés vagy mondat a másik felé – főleg, hogy ez nála is folyamatosan változhat, attól függően, hogy éppen milyen szakaszban van, és mi esik neki jól. Ugyanez érvényes szerintem az anyaság első évében is. Olyan szempontból ez jó érzékenyítés lehet, hogy lássák az olvasók, ilyenkor minden mondat sokkal sokfélébben tud hatni, mint amit elsőre gondolnánk.
Van pár dolog, amit én triviálisnak gondolok, de sok embernek nem az: ne adjon kéretlen tanácsot, ne fejtse meg, hogy mi történik. Ne róla szóljon a reakció: vegye észre, hogy most épp a másik van krízishelyzetben, ne az legyen a lényeg, hogy el tudja mesélni, milyen okos dolgot olvasott, vagy hogy ventiláljon a saját múltbeli nehézségeiről. És ne kérdezzen rá, ha nincsenek olyan viszonyban, és nem olyan a helyzet. De ezeken felül meg nagyon emberfüggő a dolog. Nekem is volt, amikor az esett volna jól, ha beszélhetek róla, de éppen a másik fél zárkózott el ettől, mert azt hitte, hogy ezzel engem véd. Máskor meg pont semennyire sem lett volna kedvem beszélni róla, de a másik belekérdezett. Sokszor azt éreztem, hogy csak efelől közelítenek hozzám, és gyakorlatilag van egy „beszámolási kötelezettségem”: amikor kérdezték, hogy hogy vagyok, automatikusan úgy fordítottam le magamban, hogy arra kíváncsiak, éppen milyen vizsgálatnál tartok. Ezek nem borzalmas vagy rosszindulatú hibák általában, csak valahogy érdemes lenne finomabban letapogatni, hogy a másik éppen miben van, és mi esne jól neki. Nagyon könnyű belelépni ezekbe, sokszor csak a puszta kíváncsiság van egy rossz mondat mögött. Például, ha valakiről kiderül, hogy hat-tíz év van a két gyereke között, bennem is automatikusan jön a kérdés, hogy mi az oka a nagy korkülönbségnek, de nem kérdezem meg így, hanem beszélgetünk, és meglátom, hogy mit oszt meg ezzel kapcsolatban. Nem tudhatjuk, mi állhat a háttérben. Nagyon nehéz ez, hiszen az sem jó, ha tabusítjuk a témát, mert akkor meg a kapcsolódás veszik el.
Szerintem a túl sok információ néha oda vezet, hogy túlgondoljuk, túlpszichologizáljuk a helyzetet, és sokszor már olyasmiket is felveszünk magunkra, aminek semmi köze ahhoz, hogy biológiailag mi történik. A meddőségi küzdelem kapcsán a könyvem megfogalmaz egy segélykiáltást a túlpszichologizálással szemben – de ez persze nem egy pszichológiaellenes kiállás. Mert például a stressznek nyilvánvalóan lehet hatása egy ilyen helyzet kimenetelére, de az már megint más, ha odavetnek egy olyan mondatot, hogy „biztos lelki oka van”. Ez egy teljesen megfoghatatlan és hibáztató reakció, ami egy végeláthatatlan múlton való rágódást indíthat be, amire meg végképp nincs szüksége az embernek ebben a helyzetben. Ilyenkor lehet segítő ereje annak a pragmatikusságnak, amit a könyvben az anya karaktere testesít meg, és talán jellemző lehet az idősebb generációra.
Ugyanez vonatkozik a gyereknevelésre is, ahol csomószor teljesen egymásnak ellentmondó tanácsokat kaphatunk. Ennek egy eklatáns példája a hordozás. Van az az iskola, hogy hordozd a babát, mert az milyen jó a kötődésnek, közben meg ha elmész egy medencefenék-specialistához – milyen szép szó – , akkor nála ki van írva a falára nagy piros betűkkel, hogy ne hordozzál, mert az borzalmas a medencefenekednek. Most kicsit túlzok, de jól leírja a helyzetet. És akkor ott állsz, kezedben a hordozóval és egy síró csecsemővel, közben pedig húszmillió számítás kavarog a fejedben, hogy mivel hibázol nagyobbat: ha lassabban regenerálódsz, vagy ha sír a gyereked, és mindenki azt hiszi, hogy rossz anya vagy, vagy ha inkább ki se mozdulsz otthonról.
Szerintem a mostani harmincas korosztályba nagyon beivódott ez a jókislány-kép. Ez a generáció még a kilencvenes években volt kisiskolás, amikor nagyon azon volt a hangsúly, hogy tanulj jól, viselkedj jól, ne okozz gondot, és a büntetés is egy bevett eszköz volt. Kicsit ettől félhetünk az anyaságban is: ha valamit nem jól csinálok, meg fognak büntetni érte. Aztán erre jön még rá ez a monitorozó techtársadalom, amiben minden mérhető, és állandóan optimalizálni akarsz. A nevelési irányzatok is folyamatosan változnak, és most már szerintem sokkal többet várnak el egy anyától, mint a szüleink vagy a nagyszüleink generációjában – olyan, mintha akkoriban egy sétagalopp lett volna a gyereknevelés, persze tudjuk, hogy nem volt az. Most már nagyobb súly van az anyákon, hogy minden jól süljön el – sokszor az idősebb generáció tagjai is elismerik, hogy hát így tényleg fárasztóbb a dolog.
Biztos, hogy mélyen, tudat alatt bennem volt, hogy sikertelenebb vagyok, ez sem megy, de tudatosan sosem akartam ezzel versenyezni. A szüleimben eredendően benne volt ez a gyermek iránti vágy: ebbe nőttem bele én is, és ezt a családi miliőt akartam megtartani.
Ha valaki egy meddőségi küzdelemben van, sokszor csak a célvonalig lát. Még én is elcsodálkoztam, mennyi minden nem jutott el hozzám közben: kicsit babonásan is részben kiszűrtem például, hogy mi van a kisgyerekes barátnőimmel.
Ez egy tanulási folyamat, hogy megengedd magadnak a panaszkodást – ebben én szerintem már egész jól állok, de sokszor én is automatikusan szükségét érzem, hogy hozzátegyem, amúgy mennyire boldog vagyok. Pedig a kimerültségem anélkül is teljesen érvényes lenne. Szerintem azért is nehéz megfogalmazni a nehézségeket, mert magunkkal sem könnyű együttérezni: nekem is nagyon nehéz visszagondolni arra az állapotra, amikor attól féltem, hogy nem lesz gyerekem. Ez jelenik meg a könyvben a szülésnél is, de igaz az anyaságra is – sokszor már másnap nem emlékszem rá, hogy miért volt nehéz előző nap, annyira elárasztó és nonstop az egész, hogy mindig az adott pillanatot élem át. Ilyenkor a találkozások is nehezek tudnak lenni: hogy meg tudjam hallani a másikat, neki épp mi nehéz, miközben én is mondanám. Könnyen átmegy egy versenybe, hogy kinek volt nehezebb éjszakája. Ez is az izolációt erősíti: nehéz hova nyúlni, amikor kicsit el van zárva az ember, hogy kire öntse rá mindezt, miközben sok sem akar lenni.
Nekem ezekben a gondolatokban inkább az elbeszélő fájdalma jelenik meg. Persze nagyon gonosz gondolatok, meg abban a pillanatban rosszat akar, de ez inkább az elkeseredés, hogy ebben a meddőségi küzdelemben így magára maradt. Szerencsére az ilyen mérgező rivalizálásról és rosszakarásról nincs sok tapasztalatom – a versengésről persze igen, de nagyon sok támogatásról is. Ezt a versengést vagy szurkálódást szerintem sokszor a külvilág táplálja, az a nyomás, amit a magyar társadalom a harmincon felüli nőkre tesz – az ebből eredő feszültséget pedig van, hogy a sorstársaidon vezeted le. Emögött viszont sokszor az is van, hogy mennyire nem ismerjük egymás történetét. Ez a könyv elbeszélőjénél is megjelenik: amint megismeri a háttérsztorit, és tudja, milyen kihívásokon ment át a másik, ezek a hangok elhalkulnak és őszintén együtt tud örülni vele. A gyerekvállalás azért mindenkinek egy göröngyös út – ha megismerjük ennek az árnyalatait, akkor már ez a hang lehalkul, csak nehéz ehhez hozzáférni. Sokszor csak egy Facebook-bejegyzés jut el hozzánk, hogy XY-nak már megint gyereke született.
A könyvben is megjelenik, hogy a nő ezt a saját kudarcának veszi, ami egyrészt az ő szenvedéseit növeli, de ezzel ő is kicsit kizárja ebből a férjét, akinek inkább szupportáló szerepe lesz. Az orvosi társadalom is ezt a hozzáállást erősíti: a nőknek irányítják a mondatokat, mintha ez csak róla szólna. Szerencsére most már azért többször említik a statisztikákat, amelyek szerint ugyanolyan arányban van általában a két oldalon az elakadás. Valószínűleg a férfiaknál mégis nagyobb tabu ez a téma, alapból talán nehezebb beszélni, az érzéseit megosztani ezzel kapcsolatban, és bele is szorulhat ebbe a támogató szerepbe. Végső soron pedig a nő teste éli át ezt az egészet, szóval egy ilyen egyenlőtlenség természetszerűen is adódik, de ez akkor is egy páros történet.
Most azt érzem, hogy még nagyon alakulok. Ez a kisgyerekes időszak egy nagyon változó, átmeneti időszak, nincs megállapodásérzésem, egyelőre a testemben sem – ahogy a könyvben is megjelenik, még ilyenkor is a kismamaruhákat hordja az ember, mert a korábbi nadrágok még éppen szűkek. De annyiban megérkeztem, hogy elfogadó vagyok ezzel, hogy nincs egy állandó minőség, hanem folyton változnak az egyes fázisok. Megérkeztem az átmenetiségbe. Az anyaságban nekem egy erős megélés az, hogy az adott pillanatot értékeljem, és ne arra koncentráljak, hogy minden tökéletesen menjen. Ezt érzem a baráti kapcsolataimban is: nem stresszelek rá, hogy minden kapcsolatom a legjobb formájában legyen, hanem megengedem nekik, hogy néha erősebbek, néha gyengébbek legyenek. Amikor meg éppen van egy jó találkozás, annak meg tudjak örülni.
Szerintem inkább szavazatmaximalizálásról van szó, mintsem egy átfogó családtámogatási koncepcióról. Ráadásul ezzel az intézkedéssel óhatatlanul társadalmi feszültséget gerjeszthetnek. Önmagában nem egy magasabb nettó fizetés teremti meg a jó környezetet, hanem inkább a közszolgáltatásokat kellene fejleszteni.
Egyrészt azt is gondolom, hogy valahol magától értetődő lehet, mit gondolok, pedig nyilván nem, hiszen gondolkozhatnék bárhogy máshogy is, mint a családom, vagy a buborékom. Hozzátartozik az is, hogy alapból ritkán nyilvánulok meg az íráson kívül, a közösségi oldalaimon is elég szemérmes vagyok. Íróként szerintem különösen nehéz, hogy ne skatulyázzanak be, de nem mondom, hogy ez nagyban visszatartana. Azt is érzem, hogy én még nem vagyok olyan ismert, és szerencsére most nálam jóval híresebb figurák is megnyilvánulnak. Szerintem a gyermekvédelem nagyon sokaknál hozta el azt, hogy megszólítva érzik magukat és politizálnak, mikor ez szerintem nem is politika, hanem egyszerű értékvédelem. De kicsit az is visszatart, hogy ha valaki belekezd ebbe, naponta kellene megnyilvánulnia, annyi reakcióra érdemes téma van. Ugyanakkor a családi hagyomány miatt abszolút bennem van, hogy aktívan tegyek valamit – de valahogy egyelőre nehéz megtalálni a fogást, hogy ez a valami ne csak csepp legyen a tengerben. Biztos van bennem egy gát is ebben, meg talán az is, hogy ha majd megszólalok, akkor az legyen olyan, aminek van hatása.
Elvállalnám, ha olyan helyről érkezik a felkérés. Ha érzem, hogy súlya, jelentősége van az eseménynek, és hozzá tudok járulni október 23-a méltó megünnepléséhez, akkor bevállalom.
