Annyira kevés az ízléstelenség a mai filmekben, és most nem a gusztustalanságra vagy a John Waters-i értelemben vett polgárpukkasztásra gondolok, hanem egy elfuserált alapötlet teljes gőzzel történő megvalósítására, a giccs elharapódzására, az elbaltázott döntésekre. Filmet készíteni drága, hát ki akarna olyasmit pénzelni, amitől egy jó ízlésű kultúrember viszolyogni kezd? Pedig az ízléstelenségben van valami ellenállhatatlan, és az utóbbi években felszínre is tudott bugyogni olyan véresen komolyra vett filmekben, mint a Joker második része, vagy a megmagyarázhatatlan módon Oscar-esélyesnek tartott Emilia Pérez.
Nem kis kárörömömre szolgál jelenteni, hogy Németország sem sokkal marad le a versenyben, Tom Tykwer (A lé meg a Lola, Parfüm) legújabb tökkelütöttsége pont ilyen, egyszerűen képtelenség megmondani, hogy ki tartotta jó ötletnek, hogyan lehetett ezt komolyan végigcsinálni, hogyan lehetett ilyen ötleteket belegyömöszölni, és amikor elkészült, ki volt az, aki mindezzel meg volt elégedve. A legvalószínűbb válasz az utóbbi kérdésre Tykwer, aki ezt a fajta interkontinentális hókuszpókuszt a Wachowski testvérekkel karöltve sorozatban (Sense8) és filmben is (Felhőatlasz) elég magas szinten űzte. A Felhőatlasz esetében viszont legalább létezett egy alapregény, amire támaszkodni lehetett, a berlini filmfesztivált megnyitó A fény viszont teljes egészében az ő fejéből pattant ki, az első húsz perce pedig megint olyan, mintha ezt a földrészeken átívelő misztikus kötődést dolgozná fel, ahogy gyorsan látunk sorsokat felvillanni, látszólag különböző helyszíneken, különböző célokkal.
A fény viszont nem olyan korszakokon (és megkérdőjelezhető minőségű maszkokon) átívelő történet mint a Felhőatlasz – a főszereplői mind egy időben, egy városban, sőt, egy háztartásban élnek. Az édesanya, Milena (Nicolette Krebitz) folyton a telefonján lóg, mert miniszteri jóváhagyást próbál kapni ahhoz, hogy Kenyában színházat építsen gyerekeknek. Az édesapa, Tim (Lars Eidinger) baloldali értelmiségiként egy reklámügynökség kreatív igazgatója. A fiú, Jon (Julius Gause) ki sem jön a szobájából, egész nap csak lóg a VR-játékán. A lány, Friede (Elke Biesendorfe) pedig rendes berlini fiatalként csütörtöktől szombatig fogyasztja és izzadja ki a kábítószert a tánctéren. A család vezetékneve Engels, de ebbe talán nem kell olyan sok mindent belelátni.
Abba viszont igen, hogy a film elején, házimunka közben meghal a bejárónőjük, és sokáig egyikőjük sem veszi észre, annyira a saját világukat élik. Aztán amikor egy új, szíriai bejárónő érkezik (Tala Al-Deen), fényterápiával és empátiával kezelésbe veszi a családot, és megpróbálja kiráncigálni őket a krízisükből, miközben a sajátját is meg kell oldania. Igen, fényterápiát írtam, innen jön a film címe is. A cselekménye pedig tulajdonképpen a Teorémából (Pasolini legendás, 1968-ban készült filmje), csak annak egy semlegesen jó változata: nem Terence Stamp taszítja a szétesésbe a családot, hanem egy jó szándékú, bevándorló noszogatja vissza őket a jólétbe.
Tykwer ráadásul ezt az egészet tényleg elképesztő baklövésekkel oldja meg, amit egy kifejezéssel lehet a legjobban érzékeltetni: musicalbetétek. A szereplők néha egy-egy személyes krízis során dalra fakadnak, vagy egy általános iskolás fiú esetében, teli torokkal elkezdik énekelni a Bohemian Rhapsodyt, miközben táncosok veszik őket körül, vagy megint csak az általános iskolás fiú esetében, animévé változik a világ. Egy musical-jelenetnek lenne értelme akkor, ha az Engels-család folyton egy érzelmileg elsorvadt, elnyomott, kommunikációképtelen bagázs lenne, de már az első harminc percben óriási tanulságokat ordítoznak egymás fejéhez abban a makulátlanul bohémra rendezett konyhában, ahol külön gigantikus hűtő van az italoknak. A dalok és táncok minden esetben kizökkentenek, bár pontosan egy kézen meg lehet őket számolni, nem csoda, ha erre fogok a leginkább emlékezni belőlük.
Azért is, mert A fény alaphelyzete már majdnem sértő. A fordított-Teoréma helyzet lényege ugyanis az, hogy egy német felső-középosztálybeli családot annyira kiborítja az, hogy a konyhájukban meghalt egy alkalmazottjuk, hogy személyes krízisbe kerülnek, amiből csak egy másik alkalmazott tudja őket kirángatni. A szíriai Farrah érdekes karakter – a tragédiája mivoltát csak a film legvégén ismerjük meg, mint egy különösen rossz ízű csattanót –, mert megvan benne az a fajta áltudományos, holisztikus, fényterápiával a középagyban DMT-t termeltető vonás, ami beleillik a Tykwertől megszokott varázsvilágba, de alapvetően egy képzett, Aleppóban is szolgált orvos, amitől rögtön nem kuruzsló. Egy mágikus bevándorló, aki mégis a tudomány embere – A fény azt feltételezi, hogy a német burzsoáziát csak az tudja kizökkenteni a saját egzisztenciális válságából, ha feladnak egy apróhirdetést és találnak egy ilyen takarítónőt az interneten.
A fényről ráadásul nehéz megmondani, hogy tényleg az a szándéka, hogy egyszerre rázzon gatyába több generációt a modern német társadalomból, vagy pont ezekből a törekvésekből szeretne viccet csinálni. A családfő a lánya dühkitörését arra használja fel, hogy új társadalmi célú hirdetést hozzon létre a társadalmi osztályának felelősségéről. Az édesanya úgy ragaszkodik a Nairobiba tervezett színház finanszírozásához, mintha az oldaná meg Kelet-Afrika összes problémáját. A gyerekek a Z generáció két lábon járó közhelyei, a folyamatos számítózással és a szextől való ódzkodással. Az egyetlen komolyabb kenyai karakter pedig érzékenyítő tankönyvbe illő monológot vág az egyik szereplőhöz a kolonializmusról és a hatalmi viszonyokról. Közben Berlinben folyamatosan zuhog az eső, Tykwer pedig a hosszabb blokkokat olyan képpel választja el, amiben egy homokórában homok helyett víz csöpög le. A fény az ASMR-változata annak, amikor álmunkban valaki egy pohár vízbe lógatja a kezünket, képtelenség mosdószünet nélkül kibírni, és nemcsak azért, mert majdnem háromórás.
Ez a majdnem három óra viszont olyan benyomást kelt, mintha egy minisorozatnak indult sztorit kellett volna mozihosszúságúra sűríteni. Motívumok úsznak be, majd tűnnek el minden nyom nélkül. Fontosabb karakterek, kollégák, beosztottak úgy tűnnek fel, mintha már ismernünk kellene őket, vagy azt, amire utalnak. Nem egyszer Tykwer ahhoz a megoldáshoz folyamodik, hogy a szereplői terápiára járnak, hogy végre egyértelműen, köntörfalazás nélkül elmondják azt, amire gondolnak. Már ha nem éppen Farrah lesz a család önjelölt terapeutája, dadája, lelki szemetesládája, ja igen, és takarítónője is. Vannak visszatérő elemek, amik szinte azonnal komikusak, de nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy mindig is annak szánták őket – ilyen az, amikor Tim, az édesapa minden egyes alkalommal miután hazaérkezik, azonnal meztelenre vetkőzik. Öröm látni, hogy a körperkultur az értelmiségi családokban fennmaradt a 2020-as évekre is.
De valahogy Tim karaktere olyan, ahogy Tom Tykwer is dolgozik: folyton sisak nélkül bicajozik a zuhogó esőben, mindenhonnan elkésik, a szándéka tiszta, de valamennyire felülír mindent, hogy túl sokszor lóbálja a pöcsét az arcunkba. És pont ettől lesz olyan ellenállhatatlan hosszabb jelenetekre A fény, mármint nem a pöcslóbálás, hanem a meztelen ambíció és a jó ízléssel való szüntelen harc miatt.
Tykwernek valószínűleg senki nem mondta meg, hogy mit szabad, mit nem, min dolgozzon még, vagy mit hagyjon el, ezért ömlesztve kapunk meg olyan audiovizuális őrületeket, mint egy pszichedelikus biciklizés a Potsdamer Platz mélygarázsában, vagy a különösen gagyinak tűnő, kitalált VR-játék, amiben a tinédzser fiú versenyszerűen játszik. Nem volt semmi korlát, ahogy a német színészeket sem fogták vissza, generációjának és nemzetének legjobb férfiszínésze, Lars Eidinger olyan játszi könnyedséggel csúszik át rettenetesbe, mintha arra is hónapokig készült volna. Rá sem tudok haragudni, ugyan ki ne szeretné néha bedobni a gyeplőt a lovak közé, és mindent áthatóan rossznak lenni.
A fény pedig bedobja a gyeplőt, sőt, le is veti magát a lovas kocsiról, egyenesen a sziklák közé, de minden sutasága ellenére tényleg nem tudok haragudni rá. Ámulni tudok, hogy ezt valaki elkészítette. Aztán soha többé nem látni többet.
A fény október 23-tól látható a magyar mozikban.
Voltál már Telex Filmklubon? Szeretnél jönni? Vagy még sosem voltál, de érdekelnek a filmek? Iratkozz fel a Telex filmes témájú levelezőlistájára, hogy elsőként értesülj arról, mit és hol érdemes nézni – ez a Telex Diszpó, ahol egy helyen összegyűjtjük neked, hogy mire érdemes jegyet venni, vagy melyik filmklubra kell belopózni akár Budapesten, akár az ország bármelyik mozijában. Itt tudsz erre feliratkozni.
