„Ott tudok élni, ahol megtűrik azt, aki vagyok”
– mondta már a beszélgetés vége felé Nemes Jeles László, aki sok, Franciaországban és Angliában töltött év után jelenleg Magyarországon él. A választása szerinte egyrészt kulturális kérdés, hogy hol tűrik meg jelenleg azt a fajta filmkészítést, amit ő képvisel. Másrészt nem független a származásától sem, mert „az a néhány ezer év gettóval, gyilkolászással és meneküléssel, azért benne van a génekben”.
A Saul fia Oscar-díjas rendezőjét viszont elsőként a történelmi évforduló és új filmje apropóján az 1956-os forradalomhoz való viszonyáról kérdezte Veiszer Alinda, mire Nemes Jeles elmesélte a történetet az apai nagyanyjáról, aki a forradalom napjaiban megkérdezte a fiát (a későbbi filmrendező Jeles Andrást), hogy disszidáljanak-e. A fiú ekkor végignézett a cseresznyefa bútoraikon, így aztán maradtak. Nemes Jeles szerint nagyanyja tragikus sorsa az egész magyar történelmet magában hordozza, a traumatikus élményeiről neki is gyakran mesélt, ’45 teléről például, amikor terhesen, egy jeges folyó fölötti hídon azon tűnődött, leugorjon-e. A család tehát nem védte őt a megrázó történetektől, de mint ember és mint művész is szerencsésnek tartja, hogy tisztában van a múltjukkal.
Az Árva című új filmje is Hirsch, a nagymama első férjének történetéből indul ki, aki a munkaszolgálat közben vesztette életét. Az Árva főhőse a deportált zsidó családja miatt árvaházban nevelkedő, 12 éves Andor, aki gyászolja a (film szerint a lágerben odaveszett) édesapjának hitt Hirschet. Az 1957. május 1-jén játszódó történetben azonban beállít hozzájuk egy jászberényi hentes, aki a kisfiú igazi apjának mondja magát. A rendező értelmezésében filmje arról a folyamatról szól, ahogyan egy gyerek megtanul integrálni magába és a saját világképébe egy gyűlölt részt.
Nemes Jeles László maga is 12 éves volt, amikor a családjával Franciaországba költözött, ami szerinte akkoriban „oxigénpalackot” jelentett a nyolcvanas évek Magyarországának „megállás nélküli agressziója” után. „Álltunk az iskolában, és szovjet himnuszt énekeltünk órákon keresztül, kövér kelet-német altisztek előtt.”
Érzékeny gyerekként őt is megtalálta ez az agresszió, a kirekesztés és az antiszemitizmus, jól emlékszik például az MTK-meccsek zsidózó rigmusaira.
„Kevés olyan közegben fordultam meg, ahol ennyire azt éreztem, hogy gyűlölik egymást az emberek, mint Magyarországon.”
Gyerekkora Franciaországában sem tapasztalt különösebb kirekesztést, Nemes Jeles szerint viszont az elmúlt harminc évben rengeteget változott az az ország, amit szintén az otthonának tekint.
„A magyarországi antiszemitizmus, ahhoz képest, ami ott megy most, kiskutya.”
Erre a külvárosi iskolákat hozta fel példaként, ahol a muszlim gyerekek miatt mostanra a történelemórákból kihagyják a holokausztot, mert, mint fogalmazott, „azt nem tolerálják, különben levágják a fejét a tanárnak, vagy átszúrnak egy kést a szívén”, utalt többek között arra a 2020-as esetre, amikor egy történelem-földrajz szakos tanárral amiatt végzett egy iszlamista elkövető, mert egy szatirikus rajzfilmet vetített a diákjainak Mohamed prófétáról.
Nemes Jeles elképesztőnek nevezte mindazt, ami jelenleg Franciaországban zajlik, és azt mondta, „a polgárháború küszöbén vagyunk.” Az az egykori, jó értelemben vett multikulturális közösség, ami befogadó és amiben mindenki francia szeretne lenni, ma már nem létezik szerinte, és ennek egyértelműen a millió számra beengedett bevándorló az oka.
„Ez már a politikai iszlám kérdése. És ez az egész nyugati világnak óriási rizikó. Most már nem is a rizikó szintjén vagyunk, hanem a megsemmisítés szintjén”
– hangsúlyozta a rendező, Veiszer Alinda pedig ezen a ponton visszakérdezett, Nemes Jeles tisztában van-e azzal, hogy ezek nagyon erős mondatok. Erre a rendező azt válaszolta: „Mondjuk, kicsit értek is hozzá”, és hozzátette, a helyzetet azok a bevándorlók is rosszul viselik, akik alapvetően integrálódni szeretnének.
Az Árva Oscar-esélyeiről a rendező azt mondta, bár jelenleg is zajlanak Los Angelesben a film vetítései az Amerikai Filmakadémia tagjainak, a közhangulat mégis ellene szól. Meggyőződése, hogy az Árva tíz éve még az első ötben benne lett volna, a Saul fia viszont ma már az első tizenötben se lenne a listán. Már a velencei filmfesztivál is inkább hasonlított szerinte egy politikai gyűlésre, ugyanis egy ideje a fesztiválok a politikai filmeket részesítik előnyben, mert „ezekkel tudnak az újságíróknak, a médiának és az elkényeztetett nyugati kulturális elitnek tetszeni”.
A filmek témaközpontúak lettek, vagyis jellemzően társadalmi problémákra hívják fel a figyelmet, ezt tükrözik a BAFTA- és az Oscar-díjra jelölt alkotások is, amik nem emberi történetekről szólnak, hanem „riportok, politikai üzenetekkel, filmnek álcázva”.
„Ez a filmművészet végét jelenti. És ezért vagyok dühös, és ezért vagyok ebből a szempontból egy ellenálló.”
A beszélgetésben szó esett még depresszióról és perfekcionizmusról, az Árvában rabbiként szereplő Iványi Gáborról és egykori egyetemi társáról, Emmanuel Macronról, valamint következő filmje hőséről, Jean Moulinről.
A teljes beszélgetést havi díjért cserébe ezen a linken lehet megnézni.
