Én mindig el tudom hallgatni Martin Scorsese filmrendező urat, akármilyen hosszan is beszél, és szerencsére sosem volt az az alkat, aki nem szólal meg akkor, amikor kérdezik. Interjúkban, főleg a kilencvenes évek végétől kezdve készségesen válaszol az újságíróknak – akár Berlinben a szemem láttára –, a lánya TikTok-csatornáján aktív, és még mielőtt az újmédia betette volna a lábát mindannyiunk életébe, több olyan filmtörténeti sorozatot is készített, amikből nagyon részletesen meg lehetett ismerni a mondanivalóját az életről, művészetről, filmkészítésről, hitről (lásd: A Personal Journey with Martin Scorsese Through American Movies, Itáliai utazásom).
Sőt, elég megnézni tetszőleges három filmjét, és abból már háromszögelni lehet nagyjából, hogy mik foglalkoztatják: bűnbánat, szégyen, felemelkedés, erőszak, hübrisz, rock & roll. Bármikor jó hallgatni, mert Scorsese még mindig nagyokat nevet, főleg idős korában, és a Mr. Scorsese című, ötrészes portré is tele van nagy, öblös nevetésekkel, ahogy a rendező és pár kollégája és ismerőse átveszik a karrierjét.
Scorsese a 2020-as évekre, főleg a Wall Street farkasa után a Nagy Öreg megtestesítője lett az amerikai filmiparban, nemcsak az évtizedek óta aktív rendezői munkássága, hanem a világ filmművészetét felkaroló, illetve az egyetemes filmművészetet restauráló projektjei miatt, illetve azért is, mert a nevét folyamatosan kapcsolja nála sokkal fiatalabb rendezőkhöz is: executive producere volt a Jokernek, de Mundruczó Kornél és Wéber Kata filmjének is.
De a szakmai érveknél van egy fontosabb, az pedig a kitartás. Martin Scorsese ugyanis túlélte a valódi aljas utcákat New Yorkban, a papneveldét, egy kábítószer-túladagolást, az amerikai katolikus egyházak támadását, depressziót, két szakmai lejtmenetet, négyszer házasodott, túlélte a 2010-es évek kritikus, és médiaértelmezésben kevésbé képzett hangjait arról, hogy csak gengszterfilmeket készít, nincsenek komoly női szereplők a filmjeiben, vagy például hogy a Wall Street farkasában túlságosan is a rossz emberekre figyelt, és nem pedig az ártatlanul becsapott emberekre. Még mindig itt van közöttünk, és pár évente előáll olyan gigászi ambícióval készített filmekkel, mint Az ír vagy a Megfojtott virágok. Én mindkét filmet nagyon szerettem, de pár év távlatából mindegyik olyan, mintha a hetvenes évek teljesen elszállt szerzői amerikai filmje találkozott volna az új évezred streaming-robbanásával.
Hogy miért készítette el ezt a két említett filmet, arra a Mr. Scorsese jó választ ad: mert nem tud mást. Martin Scorsese számára a filmkészítés nem hobbi vagy egyszerű önkifejezés, hanem egy olyan belső kényszer, ami maga alá gyűr mindent, ami ezt akadályozhatja, még a brutális kokainfogyasztást, az életén végigvonuló asztmát, a családi felelősségeket. Amikor arról beszél, hogy egy-két filmje nem kapta meg a kellő figyelmet, megbukott, kevés moziban mutatták be, akkor neki ez szinte teljesen mindegy, a létrehozás élvezete nagyobb volt. Mondjuk lehet, hogy nem ezt mondta volna A tégla előtt, amikor többször sem sikerült Oscar-díjat kapnia a legjobb filmrendező kategóriájában.
Szóval Scorsese sosem volt az a szófukar ember, sosem rejtette véka alá sem a származását, sem a véleményét, sem szüleit, sem azt, ami mindig is érdekelte őt. A Mr. Scorsese viszont mégis azt boncolgatja öt órában, hogy miért készített el bizonyos filmeket, és miért pont azokat. Az időbeli áttekintés érdekes, egészen addig, amíg észre nem vesszük, hogy az öt órából négy Scorsese karrierjének első harminc évére fókuszál, az ez után következő huszonvalahányra pedig csak hatvan perc, pedig ott is lennének olyan érdekességek, amikbe érdemes lenne mélyebben lenni. Szegény 2011-es A leleményes Hugó, meg sem említik, ahogy kimarad rengeteg dokumentumfilmje (Shine A Light, Bob Dylan-dosszié), zéró figyelmet kap a kalandozása a tévé világával (Boardwalk Empire, Bakelit), pedig azért az is egy érdekes útkeresés volt ebben a korszakban.
A kimaradásokkal szemben viszont a klasszikusok jó sok időt kapnak, mintha még győzködni kellene a világot arról, hogy a Taxisofőr mekkora mérföldkő, vagy a Nagymenők Copacabana-jelenete mit hivatott szimbolizálni. Én nagyon szívesen hallgatom Scorsesét, de az az érzésem, hogy ő már nem tud ezekről a filmekről semmi újat mondani, és Rebecca Miller rendező (Arthur Miller író lánya, Daniel Day-Lewis felesége) sem készült túlságosan mélyreható kérdésekkel a művészetéről. Mintha a filmkészítés és a filmművészet érdekelné Millert a legkevésbé, Alfred Hitchcock, Emeric Pressburger és Michael Powell nevei szinte csak mellesleg hangzanak el, pedig Scorsesére óriási hatást tettek az ő munkáik. Nagy szó, hogy sikerült leültetni Leonardo DiCapriót és Daniel Day-Lewist, de a jelenlétükön kívül nem sokat tudnak hozzáadni a dokumentumfilmhez, annak ellenére, hogy DiCaprio a modern kori múzsája lett a rendezőnek.
Ráadásul a Mr. Scorsese jelentős része olyan, mintha tényleg az utóbbi évtized nem túl megalapozott kritikáira válaszolnának sorban. Tényleg kevés női szereplő van a filmjeiben? Itt van Sharon Stone, aki elmondja, hogy a Casino forgatásán kierőszakolta, hogy hallgasson rá is a munkában. Kevés nőt alkalmaz? Elmondja Thelma Schoonmaker vágó, hogy sok női munkatársa volt. Csak gengszterfilmet csinált? Bevágják gyorsan a Kundunt és Az ártatlanság korát, bár arról már nincs szó, hogy a Kundun egy ideig hazavágta a jó viszonyt Kínával a tibeti téma miatt. A Wall Street farkasa nem foglalkozik a kisemmizettekkel? Hát persze, hiszen nem róluk szól, hangsúlyozza Scorsese.
A filmek milyenségéről pedig csak Scorsesét és állandó alkotótársát, Schoonmakert halljuk beszélni, főleg az utóbbi érdekes, ahogy a Dühöngő bika és a Nagymenők jeleneteit elemzi, és elmondja, miért és hogyan működnek. Scorsese bevallja, hogy már a korai rövidfilmjeinél is a francia új hullám és az olasz neorealizmus hatottak egyszerre rá. Az tényleg nagy elégtétel lehetett, amikor a franciák atyaúristene, Jean-Luc Godard egy amerikai tévéinterjúban azt mondta a harmadik filmjéről, az Alice már nem lakik itt-ről (nemsokára a BIFF műsorán), hogy a legutóbbi jó amerikai film volt, amit látott.
De annyira jó lenne, ha Scorsesét folyamatosan kontextusba helyezné valaki, aki akár kritikus, akár elemző, akár újságíró, akárcsak valaki más, aki nem gyerekkori barátja, kollégája, vagy akit alkalmazott egy filmben. Az ő szájából hangzik el mindig az, hogy egy-egy filmjének milyen volt a kritikai fogadtatása, és nem gondolom, hogy sumákolna, de jó lenne ezt mástól is hallani. Azért is hiányzik ez, mert a Mr. Scorsese például teret enged azoknak a gyerekkori haveroknak, akik valójában azon kívül nem tudnak sokat elmondani, hogy igen, ilyen volt a szervezett bűnözés, ahogy a filmjeiben látszódik. Nagyot lehet szórakozni az idős, napbarnította bűnöző napszemüveges fején, aki állítólag az Aljas utcák egyik fontos karakterének az alapja volt, de hogy semmit nem tesz hozzá az egészhez, az tuti. Inkább hallgattam volna valamit A leleményes Hugóról.
Ezért is olyan fura termék a Mr. Scorsese. Az Apple forgalmazza, ami a Megfojtott virágok miatt biztosan nagyobb hozzáférést kapott a rendezőhöz, DiCaprióhoz és Robert De Niróhoz is. A színészek legtöbbször viszont olyan benyomást keltenek, mintha egy elektronikus sajtóanyagot néznénk, amiben csak szuperlatívuszokban, vagy konkrét információk nélküli dicséretekben lehet kommunikálni. A legkritikusabb mondatot a második házasságból született lánya, Domenica Cameron-Scorsese mondja, akit apja beválogatott egy kis szerepre Az ártatlanság korába.
Cameron-Scorsese szerint csak így tudott édesapja zárt, saját kis világába bejutni, hogy a filmbe bekerült. Akkor érezte a törődést, és azt a fantasztikus fényt, ami megvilágította, de amint a munkának vége lett, érezte ennek a fénynek a hiányát. Amikor a Mr. Scorsesét nézzük, minket is elvakíthat ez a fény, mert Martin Scorsese egy szórakoztató, nagy tudású, különleges karrierű amerikai rendező. De néha jó lenne meglátni, milyen az, amikor ezt a fényt egy kicsit letekerik. Érdekes módon a családtagok beszélnek úgy róla, mintha egy ember lenne, nem pedig egy két lábon járó istenség – a volt feleség Isabella Rossellini például folyton megjegyzéseket tesz arra, hogy milyen alacsony volt, kontrasztban azzal, hogy mekkora düh és agresszió volt benne a nyolcvanas évek elején. Scorsese erről a korszakról annyit mond, hogy nagyon sok meló volt abban, hogy helyrehozza magát, a nagy bukások után pedig fújt egyet, és ment tovább.
A Mr. Scorsese pedig hagyja, hogy elmondja az igazát, de kérdés, hogy kinek kell még bármit bizonyítania. Egyértelműen a generációja legfontosabb amerikai filmrendezője, de ez a generáció már útban van kifelé a koruk és például Brian De Palma esetében az erősen lefelé ívelő minőségű karrierjük miatt. De öt óra kevés lehet jobban megismerni akkor, ha valaki Scorsese ismerője és kedvelője, egy öt órás dokumentumsorozat pedig túl sok lehet annak, aki szeretne többet megtudni a Casino vagy a Wall Street farkasa rendezőjéről.
Nyígok és puffogok, de lehet, hogy teljesen feleslegesen. Én jelenlegi pillanatban el tudom képzelni az életem úgy, hogy kinyitok otthon egy szekrényt, amiből Scorsese folyamatosan beszél filmtöriről, saját és mások filmjeiről, vagy úgy általában bármiről, és néha röhögjön egy óriásit közben. De az öt óra pont egy képtelen hossz. Egy ilyen életre kevés – de ebből a kevésből a legjobb, amit ki lehet hozni, az talán a Mr. Scorsese.
A Mr. Scorsese az Apple TV kínálatában látható.
