Harcsa Veronika: A zeneterápia hatását mindenki ismeri, aki sírt már a kedvenc számára egy szakítás után

A kisfia születése és rövid szünet után egy olyan albummal tér vissza Harcsa Veronika, amelyet az énekesnő az egyetemi zeneterápia-képzése diplomamunkájához készített. A Flow By interaktívnak szánt koncertjein ugyanis a közönség bekapcsolódhat a zenébe, akár csak annyival, hogy a lábával dobol vagy zümmög egy hangot, ez pedig a szerző szerint rejtettebb szinten képes az érzelmeket megmozgatni. Harcsa Veronikával a zene terápiás hatásai mellett a hazai társadalmi felelősségvállalás nehézségeiről és Esterházy Péter férfitekintetéről is beszélgettünk. Az interjú végén a Flow By teljes anyagát és a hozzá tartozó fotófilmet elsőként a Telexen nézhetik és hallgathatják meg.

Ha nem is ugyanazzal az intenzitással, de nagyjából ugyanott folytatom. Nem hagytam ki egészen egy évet, és a kicsekkolás sem volt annyira elvágólagos. 41 éves koromban született meg a kisfiam, az az előtti húsz évem viszont nagyon aktívan telt, és ennek a húsz évnek a hozadéka az, hogy egy szűk évet nyugodtan kihagyhatok, és a visszatérés sem kell, hogy teljes erőbedobással történjen. Most azt tanulom, hogy mennyi koncert vagy próba fér az új életembe. És közben figyelem a kisfiamat, ahogyan kezdi ő is a saját hangját felfedezni, és ahogyan reagál a világ hangjaira. Sejtettem, hogy az anyasággal kapcsolatos érzéseim jó muníció lesz a dalszerzéshez, de arra nem számítottam, hogy ennyire a gyakorlatban is hat majd rám.

Inkább ahhoz van köze, hogy elvégeztem a pécsi egyetem kétéves zeneterápia képzését. Időben ez még pont belefért, 38 hetes terhes voltam, amikor lediplomáztam, a lemez pedig a diplomamunkámhoz készült. Egy olyan koncertanyagot szerettem volna összeállítani, ami interaktív.

Alapvetően az interaktivitás koncepciójának szellemében írtam meg a lemez teljes anyagát. Közreműködőként a Soharóza kórust és Nora Thiele német ütőhangszeres művészt kértem fel. Nora maga állította össze az ütőhangszeres felszerelését, amiket a világ különböző részéről gyűjtött össze, és ezeknek a leginkább sámándobhoz hasonlító hangszereknek a hangzása pontosan olyan, mint amilyet a zenékhez elképzeltem. Mivel a dalok elsősorban arra íródtak, hogy élőben, a közönség részvételével szólaljanak meg, a stúdiófelvételeket nem akartam a szokásos módon, lemezként megjelentetni, helyette kerestem egy spéci koncepciót. Felkértem Vancsó Zoltán fotóst, aki kísérleti filmként is értelmezhető zenés slideshow-kat készít a saját fotóiból.

Az egymásba úszó képek kapcsolatba lépnek egymással és a zenével, az egészből új narratíva áll össze.

A teljes, 42 perces lemezhez készült egy slideshow, és azt remélem, hogy egyik este sorozatnézés helyett ezt a fotófilmmel egybekötött albumhallgatást választják majd sokan. A legboldogabb pedig akkor lennék, ha ezek után eljönnének az élő verzióra is.

Nem azzal az iskolás módszerrel történik, hogy „most akkor szólamokra bomlunk”, hanem a közönség organikus módon kapcsolódhat be kedve szerint, és minden hang jó hang. Nem kell zeneterápiát tanulni ahhoz, hogy tudjuk, a zenehallgatás önmagában is nagyon erős érzelmeket mozgat meg a befogadóban, de ha valaki aktívan is bekapcsolódik a zene születésébe, akár csak annyival, hogy ösztönösen a lábával dobol vagy zümmög egy hangot, az egy másik szinten is képes az érzelmeket megmozgatni. Mindez a popzenei közegben magától megtörténik, ott mindenki tapsol, mozog és énekli a refrént, de a jazz- és egyáltalán az ültetett koncerteken az emberek fegyelmezetten viselkednek:

a térdükre teszik a kezüket, és csendben figyelnek – ezen szeretnénk most változtatni.

A december 1-jei Müpa-koncerten ott lesz velünk a Soharóza kórus is, én pedig egyszerű instrukciókkal igyekszem majd bevonni a közönséget, úgy, hogy a hangadás felszabadultságán legyen a hangsúly, és közben megmártózzunk abban a nem mindennapi élményben, amikor egyszerre több százan adják a hangjukat a közösbe.

A zeneterápia kulcsa a nonverbalitás. Verbálisan nagyon sok minden kötött bennünk, és verbális magyarázatokkal szépen el is tudjuk fedni mindazt, ami bennünk zajlik. Néha viszont szükségünk van rá, hogy megéljük azokat az érzelmeinket, amiket verbálisan nehéz elérni. A zene ebben nagyon sokat tud segíteni, és ezt a hatást szerintem mindenki ismeri, aki sírt már a kedvenc számára egy szakítás után. Sőt a ritmuson és dallamokon keresztül nemcsak a saját érzéseinkhez, hanem a közösséghez is könnyebben kapcsolódunk, és ez az ősközösségekre nyúlik vissza. Természetesen a koncertem nem zeneterápia a szó szakmai értelmében, de célom, hogy a közönségből minél többen átélhessék az aktív, közös hangadás élményét. Régen ez mindennapos volt a kukoricacsuhé hántástól a templomi énekekig, de ma sokunk életéből hiányzik.

Nem biztos, hogy ezt a zene önmagában képes lenne orvosolni. De a zene közösséghez kapcsoló ereje önmagában is oldhatja a feszültséget. Mindennek pedig sokkal jobban meg lehetne ágyazni a zeneoktatásban, ha elfelejtenénk a megfelelési kényszereket, és inkább az élményre helyeződne a hangsúly. A zeneterápia-képzés során szembesültem azzal a nagyon szomorú összefüggéssel, hogy amikor Kodály Zoltán arról beszélt, hogy mindenki énekeljen, ő az önmagunkhoz, a kultúránkhoz, a közösséghez való kapcsolódásra gondolt. A szocialista értelmezésben viszont ez úgy jelent meg, hogy mutassuk meg a többi országnak, micsoda kórusaink vannak, vagyis a zenei kultúrát kompetitív irányba tolta.

Emiatt a magyarokban nagyon sok a zenei gátlás.

Ha megkérsz valakit, hogy adjon ki valamilyen hangot, az első reakciója valószínűleg az lesz, hogy ő nem tud énekelni, hagyjuk ki őt ebből. Sokszor szinte kézzel tapintható az emiatti szorongás.

Kitaláltam például egy olyan gyakorlatsort, amivel úgy bírom hangadásra az embereket, hogy nem veszik észre, hogy kiadtak egy hangot. Például arra kérem őket, hogy fújják ki a levegőt, és hallgassák meg, hogy a levegőnek milyen a hangja, majd képezzenek gátat a levegő útjának egy mássalhangzóval, aztán oldják fel a gátat egy magánhangzóra, és kész is, megszólalt a hang. Egy ilyen gyakorlatkor a résztvevők nem is veszik észre, hogy eljutnak egy énekelt hangig. A decemberi koncertet is hasonló gyakorlatokból építettem fel, és ha ezeket a hangokat több száz ember adja majd ki egyszerre, az a zene részévé is válhat.

A londoni. A brit zenei szcéna működése sokkal közelebb áll az amerikaihoz, mint az európaihoz, és jobban is érdekli őket New York, mint bármi, ami a kontinensről jön. Fantasztikus jazzelőadók vannak ott is, de nagyon erős a show-biz szemlélet. Londonban megszokott az, hogy egy zenész fizet azért, hogy koncertet adhasson. Elképesztő verseny megy a zeneiparban, és rengetegen próbálkoznak abban az alsó szegmensben, ahol egyre csak befektetik a pénzt, időt és energiát, miközben nagyon kevés jön vissza belőle. Londonban a férjem miatt éltünk, és én nem is igazán próbáltam meg beilleszkedni a zenei közegbe. Belgiumban és Berlinben sokkal aktívabbak maradtak a kapcsolataim.

Nem, Magyarországon jóval ismertebb vagyok, mint Nyugat-Európában. Külföldön inkább szakmai ismertségeim vannak: azokban a zenei körökben, ahol sokat mozogtam, nagyrészt ismernek a szervezők, az újságírók, a zenészek. A közönség viszont sokkal kevésbé, mint itthon.

Nagyon későn, 21 éves koromban határoztam el, hogy zenész leszek. Korábban nem jártam konzervatóriumba, csak zeneiskolába, ezután kerültem a Zeneművészeti Egyetemre, emiatt rengeteg zenével és előadóval csak sokára találkoztam, és kissé későn érő lettem. A legnagyobb változás biztosan az, hogy a mainstream műfajoktól egyre inkább a rétegműfajok felé mentem, ami nagyrészt tudatos döntés volt. Harmincévesen nyertem felvételt a brüsszeli Királyi Konzervatórium kétéves zenei mesterképzésére, ahol nagyon sok komplex zenei élmény ért, és nagyon sokat alakított a hangképzésemen, az improvizációhoz való viszonyomon is. De elképesztően szerencsésnek gondolom magam, hogy egy pályán belül megtapasztalhattam mindkét világot, amik között máig van átjárás: pár nap múlva lesz az Erik Sumo Band húszéves koncertje, és mint egykori tag, én is újra csatlakozom a csapathoz. (Az interjú az október 25-i koncert előtt készült.)

Nem számoltam még össze, de ez attól is függ, hogy mi számít kollaborációnak. Az említett albumon két dalban működtem közre, és három koncertem lesz a zenészekkel – ilyen típusú együttműködésből több tucat volt az életemben. Ha számít az is, ha valahol csak egyetlen alkalommal énekeltem vendégként, az már százas nagyságrend. Nagyon sok megtisztelő felkérést kapok, valószínűleg néha pont amiatt, hogy egyszerre van tapasztalatom a mainstreamben, és otthonosan mozgok a szabad improvizációs jazzben és az elborultabb kortárs dallamokban is. De egy ideje eléggé szűröm a megkereséseket.

Ennek több oka volt. Nagyon sok időt, hét évet vártunk, mire a kisfiam megfogant. Már az első sikertelenségek után azt éreztem, hogy ehhez köze van annak az életformának, amiben Londonból reggel átugrom vonattal Brüsszelbe próbálni, majd este vissza Londonba, másnap meg repülök koncertezni egy harmadik országba. Igaz, mikor hazaköltöztünk, még utána is sok évet kellett várni a sikeres fogantatásra. Nem egyértelműen pozitívak az érzéseim az itthoni léttel kapcsolatban, de a jelenlegi, kisgyerekes helyzetben család és barátok által körülvéve élni tűnik a legjobbnak. Láttam, más országokban mennyivel jobban működnek bizonyos szolgáltatások, és mennyivel erősebb a társadalmi felelősségvállalás is: az emberek erőteljesebben kiállnak a számukra fontos ügyekért. Örülnék, ha ezt majd később a fiam is megtapasztalná. Itthon most az is fárasztó, ha valaki a közvetlen ismerősei előtt vállalja fel a véleményét, nemhogy ha a több tízezer követője előtt, amihez már komoly lelkierő kell.

Szerencsére kommenteket nem olvasok, egy meleg fiú viszont nagyon kedvesen és tisztelettudóan azt fogalmazta meg egy üzenetben, hogy heteróként ezt hagyjam csak rájuk, ne ártsam bele magam olyan dolgokba, amiket én nem élek meg. Ez elgondolkodtatott, hiába láttam néhány barátomnál közelről, hogyan érinti az életüket az elfogadás hiánya. Többször önkénteskedtem borsodi romákat felkaroló szervezeteknél is, helyben is segítettem és táboroztattam, de ott is hasonló volt a kérdés:

a II. kerületből el lehet-e menni Borsodba, majd fürdeni a jó érzésben, milyen érzékenyek vagyunk társadalmilag.

Szóval azért is vagyok most kevésbé aktív ilyen ügyekben, mert sok kérdés van bennem emiatt.

Nem, úgy tűnik, én valamiért nem vagyok feketelistán, legalábbis egyelőre nem tapasztaltam ezt. Az viszont előfordult, hogy amikor Kulka János vendégként szerepelt a Lámpafény című lemezem színpadi előadásában, az alkalomból készült interjúnkat nem adta le a köztévé. Valószínűleg János nem ment át a felsőbb szinteken. A zenésztársadalomból is elég sok hasonló sztorit ismerek, vagyis csak megerősíteni tudom, hogy a jelenség létezik. Én viszont olyannyira nem vagyok tiltólistán, hogy az MTVA-hoz tartozó Szakcsi Rádiónak vagyok a csatornahangja. Pedig nekem is volt pár olyan kiállásom, ami egyértelművé teszi a világnézetemet.

Mert ez egy szakmailag szuperül működő jazzrádió, ami mögé érdemes volt beállni, függetlenül attól, hogy egyetértek-e az MTVA működésével vagy sem. Nagyon boldog voltam, hogy született egy jazzrádió Magyarországon, miután a klasszikus zenének, a nótának és a popzenének is volt már országos rádiója.

A projekt valójában a III. kerületi önkormányzat felkérésre készült Esterházy Péter születésének 75 éves évfordulója és az alakuló Esterházy Alkotóház ürügyén. A szövegeket Márkos Albert csellista-zeneszerző és Keszég László színész-rendező szerkesztette a Hrabal könyvéből, és főleg az Egy nőből.

Nagyon érdekes utat jártam be a projekt alatt. Ahogyan dolgozni kezdtünk az Egy nő szövegeivel, a totális nyitottságból hamarosan a totális bezárkózásig jutottam, mert annyira elkezdett zavarni ez a fajta férficentrikusság. Egyáltalán miért az a címe, hogy Egy nő, amikor ez nem a nőről, hanem a férfiról, a férfitekintetről szól. És a poszt-Metoo korában az írások elég sok kérdést is fölvetnek. Aztán mégis megtaláltam a helyem benne, mert rájöttem, hogy pont az a szerepem, hogy én legyek az, aki Esterházy férfiszemszöge mellett megmutathatja a női oldalt is.

A ritmusból, ami mindenütt körülvesz minket. A ritmus ott van az élőlények mozgásában, a szívünk dobogásában, a lélegzésünkben. És ehhez jönnek a hullámrezgések, amik kiadják a pentaton skálát. Ezért fütyülnek a madarak és fúj a szél pentatonban. Ez színtiszta fizika.

De szerintem ez gyönyörű! És pont ez az univerzalitás mutatja meg, hogy a zene a lényegünkben van.

Harcsa Veronika Flow By című új albumát és Vancsó Zoltán ezt kiegészítő fotófilmjét elsőként a Telexen nézhetik és hallgathatják meg.

Harcsa Veronika, Nora Thiele, Soharóza: Flow By – Vancsó Zoltán fotó slideshow-jával