Ha elindulunk Debrecenben a Hunyadi János utca északi oldalán, és elsétálunk egy lakótelepi szolgáltatóház, majd egy tízemeletes panel előtt, akkor a Darabos utca végén egy kis kitérőre kényszerülünk. Egy „ottfelejtett” lakóházat kell megkerülnünk. A szemfülesebbeknek gyanús lehet, hogy a kapuja nem a járdára, hanem a zöld gyepre nyílik, de valószínűleg még ők is meghökkennek, amikor elhaladnak mellette. A kapu mögött ugyanis nem épület, de még csak nem is udvar van: a túloldalán egyszerűen folytatódik a járda. Vajon hogy került ide ez az épületrész, mit keres a járda közepén egy falszakasz egy jókora kapuval?
A Debrecen szinonimájaként használt Cívisváros kifejezést alighanem az egész ország ismeri, a cívisházat talán kevesebben.
Na de kik is voltak a cívisek? Tulajdonképpen földműveléssel foglalkozó gazdák, akik olyan tehetősek voltak, hogy megengedhették maguknak a parasztokénál rangosabb életmódot. Az alföldi városokban építettek maguknak olyan házakat, amelyek egyszerre hordozták a népi építészet és az épp aktuális városi divat jegyeit. Vagyis a XIX. század elején a klasszicizmus, később a romantika, majd a historizmus hatását lehet rajtuk megfigyelni, de még szecessziós cívisházak is épültek a XX. század elején.
A cívis kifejezést eredetileg több alföldi nagyvárosra – illetve lakóira és házaira – is használták, de végül a legnagyobbon, Debrecenen ragadt rajta a jelző.
Száz éve még a város épületeinek többsége ilyen apró, hangulatosan girbegurba utcák mentén sorakozó cívisház volt. Aztán a két világháború között megjelentek itt is a nagyobb épületek. Debrecen átalakulása a hetvenes években gyorsult fel, amikor széles autóutakat húztak keresztül a korábbi kisházas negyedeken, azok mentén pedig panellakótelepek nőttek ki a földből.
Ez az átalakulás azóta is tart, a történelmi városmagon átvezető többsávos nyugati kiskörutat alig néhány éve fejezték be, a hagyományos debreceni lakóházak helyén pedig többemeletes társasházakat húznak fel.
A nyolcvanas években még létre lehetett volna hozni egy úgy nevezett cívisnegyedet, de ez nem valósult meg. A cívisházak zömét mára elbontották, a megmaradtak jó részét jelentősen átalakították, számuk pedig évről évre fogy. Tulajdonképpen hasonló átalakulás történt Debrecenben, mint ami a budai Tabánban a két világháború között, vagy Óbudán a hatvanas években.
Ám a helyzet azért sokkal jobb, mint a budapesti példák esetében: itt nem csak néhány magányos épület, vagy egy-két háztömbnyi zárvány maradt meg. Még akkor is, ha a számuk riasztóan fogy. Harangi Attila, aki hosszú ideje kutatja a témát, 2018-ban még 1540 házat számolt össze, ma már csak 1410 van meg belőlük. Az építészmérnök nemcsak cikkekben, könyvekben, olykor kiállításokon mutatta be a város egyedülálló építészeti örökségét, de egy páratlan honlapon is, amelynek segítségével mi is utánanézhetünk egy-egy épületnek.
Kanyarodjunk hát vissza ahhoz a furcsa cívisházhoz, amelynek a kapuja úgy rálóg a Hunyadi János utca járdájára! Az a széles út, amelyen a forgalom dübörög mellette, a hetvenes években épült meg az autóforgalomnak. Korábban erre még csak szűk sikátor sem vezetett. Egyszóval a házsor itt nem ért véget, hanem folytatódott, keresztül a mai villamossínek és útburkolatok helyén.
Érdemes megnézni, hogy milyen kulisszahomlokzat ez. A Darabos utca felől olyan, mintha zártsorosan állnának a házak, vagyis úgy, mintha az oldalhomlokzatukkal egymáshoz épültek volna. Ez azonban csalóka dolog, hiszen a házak valójában nem érnek össze, de a köztük levő kerítést és a kertkaput úgy építették meg, mintha a házak homlokzata lenne. Kicsit nagyzoló megoldás: nagyobbnak tűnik tőle a ház. A kapu túloldalán látható maga az épület oldalról. Ez a homlokzat egykor az udvarra nézett (ahol ma járókelők sétálnak), mára azonban furcsa módon főhomlokzattá alakult.
Persze joggal merül fel a kérdés: miért hagyták meg ezt az épületet, amely láthatóan útban van, mégis túlélte a terebélyes kiskörút építését, a szomszédos lakótelep, majd a kilencvenes években a pláza felhúzását?
Talán olyan különlegesen szép? Nem, ennél sokkal szebb cívisházakkal is büszkélkedhet a város.
Talán olyan különlegesen régi? Nem, sőt: csak 1911 után készült el. Vagyis egyike az utolsó cívisházaknak – megépülte után nem sokkal végleg leáldozott ennek az építészeti hagyománynak.
Megmaradásának egyetlen oka, hogy ezen a helyen élt egy időben Csokonai Vitéz Mihály, és itt is lelte halálát 1805-ben. Természetesen akkoriban még egy másik ház állt ezen a helyen, amit már a XIX. században lebonthattak. De ha már az eredeti épületet nem sikerült megőrizni, legalább az utódját megtartották.
Szóval ez a ház egyszerre őrzi emlékét egy híres költőnek, egy ősi háztípusnak, a régi debreceni városszövetnek, na és egy idejétmúlt településfejlesztési koncepcióknak is.
