Abban a pillanatban, ahogy valaki kiejti a száján azt a mondatot egy Park Chan-wook-filmben, hogy „megvan mindenem”, már tudni lehet, hogy ennek a szereplőnek hamarosan tönkremegy az élete. A Nincs más választás (No Other Choice) azonban nem egy olyan emberről szól, aki mindent elveszít, és ezért újra vissza kell szereznie a becsületét. Az Oldboy és A szobalány rendezője eddigi legviccesebb filmjében olyan főszereplőt tol elénk, akit csak a státuszától fosztanak meg, és számos lehetősége lenne az értelmes újrakezdésre. A józan döntések helyett azonban mindenáron ragaszkodik a látszat fenntartásához, ahhoz a képhez, amit a családja, az ismerősei és a társadalom előtt fenn akar tartani.
A főszereplőt, Man-sut (a Squid Game-ből ismerős Lee Byung-hun) egy gyanúsan idilli jelenetben ismerjük meg, ahogy a családjával a gyönyörű házuk kertjében sütögeti a drága angolnát, amit a cége új, amerikai tulajdonosai küldtek neki. Man-su optimista, úgy érzi megérkezett, már csak ezt a beteljesült állapotot kellene fenntartania. Csakhogy ez az állapot törékeny, a papíriparban dolgozó férfit az új tulajdonosok leépítés miatt kirúgják, és a családban felszínre törnek a problémák: a feleség, Mi-ri (Son Ye-jin) lehet, hogy más férfinél keres boldogságot, az idősebb fiú rossz társaságba keveredik, a csellón rendkívül tehetséges kislány pedig alig beszél a szüleivel.
Man-sunak ezen túl azzal is szembe kell néznie, hogy a kirúgása miatt fel kell adniuk az addigi életszínvonalat. Mondjuk erre nem a saját nyomorában tocsogó férfi jön rá, hanem a felesége ébreszti rá, aki a családi ház eladását, kevesebb hús vásárlását és a két kutyájuk elengedését javasolja. És mindezen csapásokra még rátesz egy lapáttal minden középosztálybeli család rémálma, a Netflix lemondása.
A filmben egy ponton elhangzik, hogy Koreában lefejezésnek nevezik a kirúgást, Man-su pedig úgy éli meg, hogy a munka elvesztésével nemcsak a fejét és a státuszát, hanem a férfiasságát is elvesztette. A cége egy inkább kínzással felérő csoportos terápiára küldi, ami többet árt, mint használ, emellett családapaként és férjként is kudarcok gyötrik. Már nem tudja fizetni a kislánya csellóképzését, a felesége újra állást vállal asszisztensként, ahol a pofátlanul jóképű és sikeres főnökével talán túlságosan is jól kijön.
A Nincs más választás nagy bravúrja innentől, hogy Man-su mindig olyan kiutat keres ebből a megalázott helyzetből, ami alapból teljesen értelmetlennek és kivitelezhetetlennek hat, a film vadkapitalista környezetében mégsem tűnik totális tévútnak a főhős mesterterve. Park Chan-wook filmjében a papíripari cégek semmiben sem különböznek a kizsákmányoló techóriásoktól, és Man-su is olyan tervet eszel ki, ami ebben a számító és jéghideg környezetben passzol ezeknek a cégeknek a hideg és számító logikájához.
Man-su nem az a tökéletes hős, aki bosszúból visszaküzdi magát a tápláléklánc csúcsára, kifejezetten béna egy csomó dologban, aminek nincs köze a papírhoz, hiszen az egész életét erre a mesterségre tette fel. Így aztán a mesterterve is bármelyik percben széthullhat, és ebben a film forgatókönyve is elég megengedő, ahogy a férfi nem bukik le a családja vagy a hatóságok előtt a sorozatos baklövéseivel vagy hanyagságával. Ahogy aztán egyre több részsikere lesz, és ahogy egyre közelebb kerül céljához, úgy lesz egyre kegyetlenebb és ijesztőbb a figurája.
A szándékosan nevetségesre vett akciójelenetekből azért nem mindegyik üt akkorát, de Man-su egyik elkeseredett, óriási hangzavarban elkövetett akciójában ott van szinte minden, amiért ennek a rendezőnek a humorát és az érzékenységét szeretni lehet. Az egész jelenet, ahogy a főhős a lakásán rátámad egy másik papíripari munkanélkülire, végtelenül kínos és idegesítő, viszont kettejük párviadalában ott van az is, mennyire értelmetlen is valójában kettejük párbaja.
A Nincs más választásban Park Chan-wook filmjeihez hűen végig egy kiábrándító gondolat rotyog takaréklángon, a tárgyaikba, a látszólagos sikereikbe, az elismeréseikbe foggal-körömmel csimpaszkodó emberekről. Ennek a gondolatnak az egyik fő szimbóluma a filmben (számtalan apróság mellett) az, hogy Man-sut végig fogfájás gyötri, ami egyre elviselhetetlenebbé válik, de ahelyett, hogy megnézetné azt egy fogorvossal, büszkeségből inkább elfojtja a fájdalmát. A fogához hasonlóan a főszereplő a családjára sem figyel, vagyis nem hajlandó szembenézni azzal, hogy a felesége már egészen kétségbeesett módszerekkel próbálja elsimítani a dolgokat, miközben a gyerekeknél is jelentkeznek annak a tünetei, hogy az apa szinte alig van otthon.
A film végén aztán Park Chan-wook behoz egy olyan lezárást, ami még sötétebbé és kilátástalanabbá teszi a főhős addigi harcát saját középosztálybeli státuszáért. Ez a lezárás szinte a teljes filmet új jelentéssel látja el, és felvázol egy nem túl biztató jövőképet arról, hogy mekkora szükség lesz az olyan szakemberekre, mint az év papíripari emberének választott Man-su.
A koreai rendező, aki az utóbbi időben a sorozatiparban is többször kalandozott (A szimpatizáns, The Little Drummer Girl) még mindig nagyon ért az apró szimbólumokból építkező történetmeséléshez, már a nyitójelenet is tele van később fontossá váló részletekkel, és a film hemzseg a bravúros, pluszjelentéssel bíró vagy épp baljós beállításokkal, átmenetekkel. Hozzám mégis az Élősködők társadalmi szatírája állt közelebb, a Nincs más választás néha feleslegesen túlzsúfolt, és a lezárása is meglepően rideg. Persze erre a filmre aztán hatványozottan igaz, hogy valószínűleg minden apró részletet csak második vagy sokadik nézésre lehet felfogni belőle.
A Nincs más választást a BIFF-en láttuk, a magyar mozipremierje 2026 januárjában lesz.
