Október végén, kilencven éves korában meghalt Peter Watkins brit dokumentumfilmes. A formával és tartalommal radikálisan bánó Watkinst az élete során különböző történelmi korszakok és témák foglalkoztatták, készített filmet az október 23-i forradalomról, de Canterbury utcáin forgatott egy filmet az utolsó, Brit-szigeteken vívott földi csatáról a tizennyolcadik századból, mintha egy kortárs tévés közvetítés lenne. Egy téma viszont végigvonult az egész életművén: a nukleáris fenyegetettség. A The War Game (Háborús játék) című filmje hidegvérrel és még hidegebb narrációval azt vette végig, mi történik Angliával, ha atomtámadás éri – tömegsírok, kivégzések, elképzelhetetlen kínok. Ez lett az első és egyetlen film, amelyik a legjobb dokumentumfilm Oscar-díját elnyerte úgy, hogy valójában áldokumentumfilm.
A Svédországban forgatott Fallän (A csapda) egy család karácsonyát képzelte el. Olyan 1999-ben, amikor a családok föld alatt, szigorúan ellenőrzött körülmények között kényszerülnek élni, egy lehetséges atomkonfliktus után. Csúcsműve, a tizennégy és fél órás Resan (Az út) kontinenseken át, a bolygó óceánjainak és vasfüggönyeinek mindegyik oldalán megvizsgálja, hogyan hat az átlagemberekre a folyamatos nukleáris fenyegetettség. Tudnak-e arról, hogy hány nukleáris robbanófej található az országukban? Tudják-e, hogy milyen hatása lehet ezeknek? Tudják-e, hova kell menekülni, ha már úton van feléjük a bomba?
Az A House Of Dynamite című film közben nem tudtam nem arra gondolni, hogy Watkins obszcénnak tartotta volna, amit lát. Kathryn Bigelow (Strange Days, A bombák földjén) filmje abból csihol feszültséget, ami nagyjából a lehetőség feltalálása óta az emberiség legnagyobb félelme: ismeretlen forrásból elindul egy atomtöltettel ellátott rakéta az Egyesült Államok felé. Az ország persze készült erre a lehetőségre, hiszen komplett stratégiai infrastruktúra, haditechnikai árnyékország, titkos bunkerek, döntéshozók és felsővezetők tömkelege áll ilyenkor készenlétben, és az ő zizegő, egyre idegesebb munkájukból kellene nekünk érezni az izgalmat. Az A House of Dynamite magyar címe Feszült helyzet, ami nagyjából olyan, mintha az Oppenheimernek az lenne a címe, hogy Petárda. Ez nem feszült helyzet, hanem az egyetlen helyzet, aminél nincsen tovább.
Ami obszcénné teszi, az az élvezet, amivel Bigelow és Noah Oppenheim forgatókönyve bemutatja az amerikai honvédelem működését, mint egy tökéletesen zakatoló gépezetet, aminek a szlengje kódjai, és egyáltalán a létezése elképesztően izgalmas. Izgalmas hallani pillanatok alatt felrajzolt karaktereket általunk néha teljesen megfejthetetlen rövidítésekben, szinonimákban, kódnyelveken beszélni, miközben a kamera pont rángatózik, mint a népszerű patriotizmust megtestesítő sorozat, a 24 óra mindig ugyanúgy, kicsit zoomolva akkor, amikor jobban oda kell figyelni. Ez az A House Of Dynamite legnagyobb konfliktusa is önmagával: hogyan lehet thrillerszerűen izgalmassá, nem pedig elviselhetetlenül borzasztóvá tenni azt, hogy az emberiség nagy valószínűséggel kiirtja magát?
Bigelownak ez nem akadály, ő thrillerszerűen izgalmassá tette egy poszttraumás stressztől szenvedő tűzszerész életét (A bombák földjén), de Oszáma bin Láden meggyilkolását is (Zero Dark Thirty – A bin Láden-hajsza), bár azokból még talán nem következett egyértelműen az ismert világ vége. Az A House Of Dynamite nem foglalkozik annyira egyes emberek lelkével, mint azok a filmek, hiszen nagyobb a tét, és szélesebb a paletta is. Nincsen idő PTSD-re, ha éppen egy videocallon kell lenni az amerikai elnökkel és a különböző tanácsadókkal. Öklendezésig is csak az az egyszerű katona jut el, aki kilövi az elhárító rakétákat, de a hányás már neki sem megy, annak a szabályait biztosan nem fektették le a Biblia-vastagságú protokollkönyvek erre az esetre.
Az A House Of Dynamite három egységre bomlik, és ugyanannak a nagyjából 20 perces időtartamnak a krónikája, az első harmadban Fehér Ház stratégiai központjának (főnök: Rebecca Ferguson), a másodikban a stratégiai parancsnokság (főnök: Tracy Letts), a harmadikban pedig az elnök (Idris Elba) és a védelmi miniszterének (Jared Harris) szemszögéből. Mindegyik szekció ugyanúgy kezdődik: az érintettek megtudják, hogy a teljes haditechnikai apparátus nem szúrta ki, hogy a Csendes-óceán felett megindult egy ballisztikus rakéta az Egyesült Államok, pontosabban Chicago felé. Az idő kevés, a tennivaló sok, a lehetőségek percenként az előző perc töredékei. A szituáció komolyságát jelentő Defcon-fokozat négyesről kettesre, majd egyesre vált. Mindenkinek van családja, terhes feleség, gyerek, férj, hozzátartozó otthon, de a munkát el kell végezni, tárcsázni kell, magas rangú politikusokat összekötni, messzire nyúló döntéseket hozni. A legmesszebbre nyúlót az amerikai elnöknek kell meghoznia.
A filmet nyitó felirat a hidegháborúval és a jelenlegi állapotokkal jön, de az igazság az, hogy amióta a bomba létezik, azóta félünk attól, hogy az fog megölni minket. Dorian Lynskey tavalyi Everything Must Go című könyvében összeszedte, hogy a popkultúra miféle világvégéktől félt eddig – messze az atomrobbanás kapta a legalaposabb fejezetet. Annie Jacobsen Atomháború – A katasztrófa másodpercről másodpercre című könyve hasonlóan részletesen, percről percre, de sokkal messzebb menően megy bele abba, hogy mi történne akkor, ha egy kósza ballisztikus rakéta feltűnne az égen. Kozmikus véletlen, hogy éppen Bigelow egykori férje, James Cameron szintén a második világháborúban bevetett atombombáról készít filmet. Az Oppenheimert több oldalról is lehet kritizálni, de bemutatta azt a pillanatot, amikor az emberiség megteremtette a legkönnyebb megoldást, hogy kínok között kivégezze saját magát.
Az A House Of Dynamite pedig nem az emberiség, hanem az apparátus filmje. Alig pár órája láttam, és egy karakter nevére sem emlékszem belőle, hiszen mindegy is. Egyikőjük a parancsokat osztogató nő, másik a néha fociról beszélő tábornok, a harmadik a humanista elnök, aki a testőre szerint azért jobb az előző kettőnél, mert legalább az újságot elolvassa. Ők nem emberek, hanem egy thriller-szerkezet alkatrészei, amikben testet ölt az iszonyatos mértékű hadiipari beruházás. A történet elvileg róluk szól, valójában inkább arról a vörös háromszögről, ami egy digitális térképen egyre közelebb halad a Chicago-felirat felé.
Az igazság az, hogy hiába kapkodom a levegőt és rázom a fejem, hogy szurkolni kell az amerikai haditechnikának, a film kétharmadáig ellenállhatatlan az, amit látunk és hallunk, a minden beszélt nyelvtől idegen dialógusok, a rángatózó kézikamera, a gyászzene mind olyasmi, amitől felment a pulzusom. Bigelow megint jó érzékkel választott magának kis szerepekre is markáns arcokat: Jason Clarke, Greta Lee, Anthony Ramos. Ez a lendület az utolsó, leginkább emberközpontú harmadra fullad csak ki teljesen, ami rá is mutat arra, hogy Bigelow figyelmét nem az emberek kötik le, hanem az infrastruktúrák, szabályok, protokollok, kézikönyvek, katonai hierarchiák. Ha valakinek lehetetlen, emberi lelkiismeret szerinti döntést kell hoznia, akkor azzal már nehezen tud színész, forgatókönyvíró és rendező megküzdeni ilyen hozzáállással.
Az A House Of Dynamite – a címét az amerikai elnök mondja ki, aki „egy podcastban hallotta” – aztán az utolsó, leeresztő harmadából már sosem tudja összeszedni magát, sosem hozza vissza azt a sürgős, hatékony hangulatot, ami olyan ellenállhatatlanná teszi az első kétharmadában. De lehet, hogy jobb is, mert az utolsó negyven percen lehet arra reflektálni, hogy mit láttunk előtte. Az amerikai haditechnika dicsőítését vagy a kritikáját? A katonaság embertelen egységességét, amivel szemben mégis egy embernek kell meghozni a végzetes döntést? Bigelow sosem mutatja meg az Egyesült Államok felé tartó rakétát, nem látjuk közeledni, csak azt a digitális háromszöget a térképen. Amit többször bevág, az a kegyetlen visszaszámlálás a becsapódásig. A becsapódásig vagy a film végéig? Melyiket várjuk jobban?
A Feszült helyzet a Netflixen látható.
Frissítés: A cikk eredeti változatában azt írtam, hogy James Cameron rendezi a filmet az Atomháborúból. Ez nem igaz, Cameron a Charles Pellegrino Hirosima szellemei című könyvéből készíti a filmjét.
