Ha nem lenne valami más is kiírva a stáblistájára, azt gondolhatnánk, hogy az Egy szerencsejátékos vallomása kifejezetten a makaói turisztikai hivatal megbízásából készült el. Azért írom, hogy „más is”, mert speciel nekik is megköszönik, ahogy a különleges közigazgatási terület egy rakás luxusszállodájának is. Lehet, hogy egy két lábon járó, elátkozott szerencsétlenségről szól, de Makaó felső kategóriás szállásai és vendéglátóipari egységei még egy két lábon járó szerencsétlenség igényeit is bőségesen ki tudják elégíteni. Ha nem lenne ennyire fatalista, ennyire lehangoló és ennyire bénítóan unalmas, azt is hihetnénk, hogy véletlenül sikerült elindítani azt a kaszinóreklámot, amit Martin Scorsese rendezett, szintén makaói felkérésre.
Nem, az Egy szerencsejátékos vallomása (eredeti címén: The Ballad Of A Small Player, azaz Egy kispályás balladája) Lawrence Osborne magyarul kiadatlan regénye alapján készült, és már az alapanyag is egy Makaóban lázálmok és lehetséges szellemek között tengődő játékosról szól, aki óriásit veszít, hogy aztán más formában óriásit nyerjen. A regényben és a filmben is Lord Doyle a neve, és mindkettőben hamar kiderül, hogy nem pont így hívják, és egészen biztosan nem úriember, hanem éppen szökésben lévő szélhámos. Ezt azoknak is mondom, akik velem együtt azon csodálkoznak, hogy miért nem tud a filmváltozatban Colin Farrell egy épkézláb mondatot mondani egy brit arisztokrata akcentusán. A hozzám hasonló türelmetleneknek: előjön az a markáns ír beszéd hamarosan.
Lord Doyle dzsentri, akinek nem különösebben megy jól Makaóban: iszonyatos mennyiségű tartozást halmozott fel, amit záros határidőn belül ki kellene egyenlítenie. Az egészsége sem a legjobb, a szíve kalapálni kezd stresszhelyzetben, úgy izzad, mintha a szaunából sétált volna ki, és olyan fájdalmas és kínzó arckifejezéseket vág, mintha ő is éppen az Egy szerencsejátékos vallomása című filmet nézné a Netflixen. Sosem elég neki semmi, sem ételből, sem szerencsejátékból. Az utóbbiban a mérge a baccarat egyszerűsített, punto banco elnevezésű verziója. Kap ő is két kártyát, kap az osztó is, akinek összejön a megfelelő pontszám, az nyert. Gyors, hatékony, nem hagy sok időt stratégiának. Ami azt is jelenti, hogy irdatlan sok pénzt lehet vele veszíteni, ami természetesen meg is történik.
Az Egy szerencsejátékos vallomása rendezője Edward Berger, aki valami miatt olyan hollywoodi lieblingkategóriába került, ahol simán felajánlják neki az Ocean’s Eleven folytatását is. Bergert először a Netflix, aztán a Vatikán taszította az Oscar-díjak közelségébe, előzőnek a Nyugaton a helyzet változatlan bombasztikus, szájbarágós változatát készítette el, a képzeletbeli pápaválasztásról szóló Konklávénak pedig sikerült a popkultúrában megágyaznia a valódi világ pápaválasztásának tavaly. Berger nem különösebben jó rendező, mindent túlmagyaráz, túlerőltet és addig sulykol, ameddig mindenki makulátlanul megérti, hogy mit szeretne mondani. Aztán elmondja újra és újra.
A legújabb filmje sem kivétel, sőt, az eddigi talán legfájóbb példája ennek. Az Egy szerencsejátékos vallomása nagyrészt a főszereplőben játszódó lelki vívódásról szól, meg arról, hogy talán valami természetfeletti is történik vele. Ezt ez a film csak úgy tudja kommunikálni, hogy Colin Farrell gúvasztja a szemeit, pislog, tikkel, izzad, kényelmetlenül mocorog, vagy esetleg óriási, csodálatos makaói szállodapaloták belsejében és külsejében álldogál vagy üldögél egyedül. Kivan, egyedül van, magányos, elszigetelt, a makaói kaszinók neonfénye világítja meg este a szomorú arcát. Berger többször is elsüti azt, hogy főszereplője a tükörbe néz, de a tükörkép egyre torzabb. A zene melodrámai, Farrell egyre hektikusabb – egyik oldalról Tilda Swinton behajtója próbálja kibillenteni, a másik oldalról Fala Chen titokzatos nőszemélye próbálja egyenesben tartani. Ki nyer? Kit érdekel?
Engem biztosan nem. Az Egy szerencsejátékos vallomása sehol sincsen azokhoz a filmekhez, amikhez akár érzelmi komplexitásban, akár kinézetben hasonlítani szeretne, meg sem közelíti mondjuk a Csak Isten bocsáthat meg neonfényes pokoljárását vagy mondjuk a Paul Schrader-életmű megszállott férfikrónikáit (A szexfüggő vagy a témába is vágó Svindler). Berger még egy amúgy remek színész megőrülését sem tudja úgy bemutatni, hogy ne tűnjön olyasminek, amit nem láttunk ezerszer, Farrell mintha a legrosszabb tikkjeire támaszkodna, és sosem tudja a kisstílű szélhámos nagyzoló karakterét teljesen magáévá tenni. Pont úgy néz ki, mint Colin Farrell, ahogy éppen színészkedik, és a folyamatot láthatóvá tenni a legszomorúbb, ami történhet vele. Tilda Swinton sem jár sokkal jobban, már ezerszer volt a bohókás parókás, mesekönyvbe illő könyvelőfigura, amit most itt megint elő kell húznia. Hiába bukkan fel a hongkongi film egyik megbízható veteránja, Anthony Wong, nincs más dolga, mint hogy az izzadó Farrellnek beszéljen tört angolul.
Berger ráadásul vizuálisan sincsen a helyzet magaslatán. A Covid-korszakra emlékeztető, magányos látképek hamar kifulladnak, amikor pedig szeretne túlozni és stilizálni, akkor túlnyújtózkodik a takaróján. Elköveti azt a baklövést is, hogy egy-két beállításával – felülről vett pénzszámlálás a hátsó szobákban – eszünkbe juttathatja a Kaszinót is, ami sokkal hatékonyabban tudta bemutatni ezt a rohadó glamúrt, amit ő is szeretne. Mi marad akkor? Egy túljátszó főszereplő, egy rosszul dolgozó rendező, egy csigalassúságú cselekmény. A filmben az egyik szereplő eléget egy valag pénzt – ilyen érzés lehetett ezt elkészíteni.
Az Egy szerencsejátékos vallomása a Netflixen látható.
