Ha az ember filmet vagy jelen esetben dokumentumfilmet néz, általában már az első pár percben lefekteti a rendező, hogy mivel akarja lekötni a figyelmünket a következő másfél-két órában. Persze vannak kivételek, amikor egy váratlan fordulatokkal teli alkotást tesznek végül elénk, de ez azért veszélyes vállalkozás, és éppen ezért ritka is.
A Hasszánnal Gázában első percei több szempontból is meghatározóak. Egy határátkelőt nézünk percekig – a címből természetesen egyértelmű, hogy a Gázai övezetbe léptünk be. A kamera remeg, és tulajdonképpen nem történik semmi. Síri csend van, alig lézeng egy-két ember a parkolóban. Nincsenek művészien megkomponált, gyönyörű képek. Mégis, ezek az első képek szépen előrevetítik, hogy mire neveztünk be: részben szociográfia, részben utazás a huszonöt évvel ezelőtti Gázában.
A film épp a második intifáda után készült – legalábbis erre utalnak az elejtett mondatok. Ekkor Gázán belül még több izraeli telep is volt, amiket csak 2005-ben számoltak fel, amikor Izrael kivonult az övezetből. A Hamász ekkor már másfél évtizede létezett, és terrorcselekményeket is végrehajtott, de nem volt olyan jelentősége, mint napjainkban, és nem is említik a filmben. Később a riválisaival véres módon leszámolva uralkodó erővé vált az övezetben, amit Izrael blokád alá vont.
A rendező, Kamal Aljafari 2001-ben ment a Gázai övezetbe, miután az intifáda kezdetét vette, de még jóval azelőtt, hogy a jelenlegi hatalmi pozíciók gyökeret vertek volna. Az volt a célja, hogy megkeresse egy régi barátját, akivel 17 éves korában együtt raboskodott a börtönben. A keresés-utazás felvételeit csak most, 25 évvel később vágta össze filmes formában. Az egykori rabtárs utáni nyomozás elég erős alapot adhatna egy stabil történetvezetéshez, mégsem ez történik.
Helyette egy másik barát, ismerős, a fixer Hasszán lesz a főszereplő, akivel a rendező akkor, 2001-ben találkozott először és utoljára. Hasszán az idegenvezetője és szállásadója is Aljafarinak, aki mindössze két napot töltött Gázában, de ezalatt szinte folyamatosan forgatott, mindent dokumentált. A vállán lévő kamerán keresztül mi is járókelőként jövünk-megyünk Gázában, Hasszán segítségével. Ha a címben nem jelölnék meg őt, én nem merném a fejemet tenni rá, hogy Hasszán a főszereplő. A cím másik eleme, Gáza viszont egyértelműen az.
Az első képeknek azért is van jelentőségük, mert ha ezek nem vetítenék előre a helyszínt, akkor percekig nem is volna elsőre egyértelmű, hogy egy Gázai övezetben tett utazásról van szó. Csak azoknak lehet egyértelmű, akik követték az elmúlt két évben a gázai eseményeket, és mond nekik valamit Dzsabália vagy a „telepesek” fogalma. A dokumentumfilm Gáza egy olyan oldalát mutatja meg, amit rég nem láttunk, és amit már soha nem fogunk élőben így látni. Tulajdonképpen minden olyan, mintha egy időkapszulát néznénk. És mégis: minden mondat, amit a szereplők elmondanak az életükről, ma is aktuális.
Az északi határátkelőtől indulunk el, és végigmegyünk az övezeten belül több különböző településen, egészen Hán Júniszig. Utcákat nézünk végig, piacozunk, hallgatjuk a kamera mellett zajló beszélgetéseket. Az állandóan rázkódó kamera, az alapzaj, beszűrődő beszélgetések sokasága, egy idő után már-már meditatív állapotba is hozhatja az embert. Ezért is érdemes egyébként nagy vásznon megnézni a Hasszánnal Gázábant, egy laptop szűkös képernyőjén nehéz befogadni.
Olyan is előfordul, hogy perceken át csak haladunk a sivatagos, néha épületekkel tarkított tájban, a naplemente fényében, közben pedig arab szerelmes dalok szólnak. A leírás alapján joggal gondolhatnánk, hogy ezek a jelenetek a giccshez közelítenek, de erről szó sincs. Szerintem már Gáza kontextusa önmagában annyira erős, hogy egyszerűen ellehetetleníti, hogy valami valóban giccses legyen. Másrészt ezek a lírai jelenetek azért is hasznosak, mert egyértelműsítik, hogy személyes hangvételű műalkotást, érzelmektől fűtött visszaemlékezést nézünk, nem a tárgyias valóságot.
Közben lehetetlen Gázáról olyan filmet készíteni, hogy ne szűrődjön be az izraeli–palesztin konfliktus, az már inkább fikció lenne, mint dokumentumfilm. A rendező palesztin, akit 17 évesen börtönbe zártak – hogy miért, az a filmből kiderül –, tehát nem is elvárható tőle, hogy úgy nyúljon a témához, hogy az a konfliktustól steril maradjon. Aljafari viszont egészen a film végéig nem kommentálja a történteket. Hagyja, hogy a helyiek elmondják azt, amit akarnak, és úton-útfélen belebotlunk valakibe, aki belekezd egy sztoriba.
A kávézóban kártyázó öregek rögtön elhintik, hogy munkanélküliek, azért kártyázgatnak napközben. A gyerekeivel strandoló apuka is kérdés nélkül elmeséli, hogy 8 év után nemrég szabadult a börtönből, és most próbálja bepótolni a családjával töltött időt. Amikor Aljafari abba az utcába téved be az idegenvezetőjével, amit egy nappal korábban rakétáztak az izraeli erők, rögtön megjelenik 3-4 nő, akik dühösen ecsetelik, hogyan lövik szét az otthonukat. Mindenkinek van valamilyen élménye a konfliktusról, és ösztönösen az az első késztetése, hogy azt valahogy átadja az utókornak.
Azok szoktak ilyen vehemensen ragaszkodni ahhoz, hogy elmondhassák a kamerának a maguk sérelmeit, akiknek már nem maradt más eszközük az önérvényesítéshez.
És miközben a szülők dühöngenek, addig a körülöttük futkosó gyerekek közül nincs olyan, aki nem figyel fel a gépre. Minden egyes gyerek megkéri Aljafarit, hogy vegye fel. Hiába, a kamera tényleg embermágnes.
De nemcsak mágnes, hanem távcső is. Aljafari néha kiengedi a keze közül, és átadja a kamerát Hasszánnak, aki aztán sajátosan kezeli az eszközt. Nem dokumentál, hanem a zoomolás lehetőségét kipróbálva inkább megfigyeli a környezetét. Mintha életében először nagyítót vagy távcsövet adtak volna a kezébe. Próbálja közelebbről is megnézni a katonák tornyát, az izraeli telepesek házait a távolban, vagy felnagyítva vizsgálja a rakéták okozta pusztítást.
A kamera még valami lehet: fegyver. Legalábbis erre hívja fel a figyelmet időnként Hasszán. Például akkor, amikor áthaladnak kocsival egy ellenőrzőponton. „Ne filmezz, mert fegyvernek hihetik a kamerát a kezedben” – mondja. Én magam is ideges lettem, amikor a film szereplői áthajtottak az izraeli telep melletti ellenőrzőponton, ahol közben Aljafari jó érzékkel nem kapcsolta ki a gépet.
Aztán éjszaka lőni kezdenek, ez a film másik legfeszültebb pillanata. Aljafari majd' tíz percig vágatlanul kémleli a kamerájával az eget Hasszán otthonából, miközben nem túl távolból palesztin aknavetők és a válaszul kilőtt izraeli rakéták hangja töri meg a csendet. Aljafari kicsit mégiscsak didaktikus, amikor beül Hasszán gyerekeinek szobájába, és plüssállatok közül hallgatja a zajt.
Hasszán ekkor viszont már nemcsak kommentálja és magyarázza az eseményeket, hanem átcsap rendezőbe. Instruálja Aljafarit, hogy várjon még türelemmel az ablak mellett, mindenképp vegye fel az izraeli lövéseket is, és ne féljen már annyira, ide úgysem érnek el a lövedékek. Aztán hozzáfűzi: most nem lesz izraeli részről túl sok válaszreakció, mert épp izraeli kosármeccs megy a tévében. Különben is, az előző napokban amúgy is túl sok áldozatot szedtek, így most visszafogják magukat az izraeli erők.
Aljafarinak nem volt könnyű dolga, amikor az anyagot összevágta: egy ilyen szerkezetű filmet nem egyszerű lezárni. Az utolsó tíz percben végül kiírt szövegeken keresztül tudjuk meg, hogy mi a rendező háttértörténete és mélyebb indíttatása, mi a kötődése Gázához, és azt is, hogy mi történt vele a börtönben. Sajátos megoldás, amivel esztétikai szempontból lehet vitatkozni. Aljafari palesztin filmkészítő, és bármennyire keveset szerepel a saját filmjében, nem hagyhatta ki belőle a saját szubjektív kötődését Gázához. Közben pedig nem volt kérdés, hogy a filmnek el kell készülnie: lehet, hogy egyesekről ezek az egyetlen felvételek, amik fennmaradtak.
A Hasszánnal Gázában a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Filmfesztivál programjában látható. Itt lehet több információt találni róla.
