Festettem mindenre, a koleszban konyhai eszközöket loptam, szétszedtem mosogatógépeket

Selma Selmant nagyon egyszerű skatulyázni, és a művészete olyan, mintha pont ezekből a skatulyákból szeretne kitörni. Bosnyák, roma származású, Bihács melletti faluban született. Édesapja szőnyegárus volt, majd vasazott, édesanyja tizenéves korában lett anya. Selman tiniként már megrendelésre festett, apja pedig ezeket árulta. A Banja Luka-i Egyetem művészeti akadémiáján festészetet tanult, majd New York államban végezte a mesterszakot. Szülei, szülei élete, a származása, és a délszláv háború is különböző formákban feltűnik a munkáiban, amik nemcsak a festészetet, hanem egyre nagyobb szabású performanszokat is magukba foglaltak, csak a teljesség igénye nélkül:

• édesapjával, testvérével és unokatestvérével szétkaptak egy Mercedest (Mercedes Matrix);
• szétvert egy rakás porszívót (Self Portraits);
• szétvert egy rakás alaplapot, hogy aztán abból kinyerje az aranyat, hogy egy aranyszöget öntsön belőle (Motherboards);
• a haját és a ruháit árulta, hogy azzal kiváltsa azt az összeget, amit a családja kapott volna, ha gyerekként férjhez adják (Sold For Parts);
• felépítette édesanyjának azt a saját szobát, ami a házassága miatt sosem lehetett neki (The Pink Room of Her Own);
• többek között New York utcáján üvöltözte csak azt a mondatot, hogy „You have no idea!”, azaz „elképzelésetek sincsen” (You Have No Idea);
• egy képzeletbeli, néha elnyomó, néha romantikus férfinak üzenget (Letters To Omer);
• szeméttelepeken használt markolókat alakított át óriás virágokká (Flowers Of Life);
• újrajátszotta és filmre vette édesanyja egyik háborús emlékét, ahogy egy hullákkal teli hídon kel át, hogy eljusson a piacra (Crossing The Blue Bridge);
• egyáltalán nem művészeti projektként, de hátrányos helyzetű roma gyerekeknek alapított iskolát a szülőfalujában; és
• fémfelületekre, csövekre, kanalakra, autóalkatrészekre, ajtókra, fémlapokra, motorháztetőkre kezdett el festeni.

Az utóbbi műveiből már lehetett látni darabokat, például egy csoportos Ludwig-tárlaton, de egy nagyobb gyűjtés, a rajzaival kiegészülve megtekinthető a budapesti acb Galériában, ami már 2017 óta képviseli is a művészt. A Fana névre keresztelt kiállításról, az egyre ambiciózusabb terveiről, és a kelet-európai kitörés lehetőségeiről magával a művésszel tudtunk beszélgetni.

Ez egy arab eredetű kifejezés, nagy vonalakban azt jelenti, amikor valaki elpusztítja a saját egóját, elszakad saját magától, hogy újjászülessen, és jobban megértse magát. A kiállítás tervezésekor nem volt egy kifejezett koncepcióm, az csak azután jött, amikor számot vetettem azzal, hogy mit tudok kiállítani. A tervezés pillanatában a szúfizmus érdekelt, Rumi költészete. Inspirált az idézet Simone de Beauvoirtól, hogy a nőnek „lemetélik a szárnyait, és sajnálkoznak, hogy nem tud repülni”. Az érdekelt, hogy mitől lesz egy emberi lény teljes. Teljes vagy, ha az egódnak annyi? Lehetséges meghalni, mielőtt valóban meghalsz? Ezek a figurák a festményeken mind tele vannak élettel, de ott a fekete lyuk a lelkükben. Hogyan lehet ebből visszajönni?

A műtermemben, egyedül, amikor alkotok. Amint a művészetem kilép onnan, már sosem teljesen az enyém, hanem az embereké lesz, ami persze a művészet lényege. Amikor egyedül vagyok a műteremben, akkor minden érzéssel és gondolattal tisztában vagyok. De utána már minden másoké lesz. Szeretem, ha megveszik a művészetem, szeretem, ha jó gyűjteménybe kerül, vagy ha egyszerűen csak értékelik. De az alkotást nem tudja elvenni senki.

Igen, akkor a testem és a hangom is adom. Sok művész mondja azt, hogy nagyszerűen érzi magát egy-egy performansz után. Hát én nem, én szörnyen érzem magam, és mindig megkérdezem magamtól, hogy miért is csinálom ezt. Annyira kiszolgáltatott vagyok, annyi érzelmen átmegyek csak azért, mert hiszek a művészet erejében.

Amikor Boszniában festészetet tanultam, mindig nagy gond volt, hogyan szerezzek be vásznakat. Egy vászon nagyon drága, diákként meg azt érzed, hogy nem hibázhatsz, mert ha elrontod, vehetsz egy újat hatszáz euróért. Nem azért kezdtem fémre festeni, mert az gondoltam, hogy micsoda ötlet, hanem azért, mert édesapám azt mondta, hogy tessék, itt egy alumíniumlemez, hátha erre is tudsz festeni. Így kezdtem el. A harmadik évben elkezdett tanítani Mladen Miljanović, akit amúgy szintén az acb Galéria képvisel. Ő látott bennem valamit, és bátorított. Az egész akadémia rólam kezdett el beszélni, én meg teljesen megdöbbentem, hiszen én azért csináltam ezt, mert nincs pénzem. Emiatt lettem valaki, hogy autók karosszériájára festettem.

Mielőtt felvettek volna az egyetemre, vászonra festettem. Apám volt a menedzserem. Tizenhét éves koromra már volt önálló kiállításom, újságok címlapjára kerültem, napi tíz képet eladtam. Felkérésre festettem: lovakat, szamarakat, temetőket, virágokat. Amit kértek tőlem, lefestettem. Valaki megkért, hogy két óra alatt fessek egy portrét a halott nővéréről, és mondtuk neki, hogy oké, húsz euró lesz, én pedig helyben megcsináltam. Alkalmazott művész voltam, mielőtt művész lettem.

Dehogyis, azt hittem, hogy ki fognak röhögni. Azt hittem, hogy mindenki rá fog jönni, hogy mennyire szegény vagyok. Ezért is volt nagyon fontos, hogy ilyen tanárom volt, aki nem ítélkezett, hanem bátorított. Ő mondta azt, hogy ha nekem ez kényelmes, és ha erre van pénzem, akkor csináljam. Aztán festettem mindenre, a kanalakra, anyám konyhai eszközeire. A koleszban loptam a közös konyhából, hogy azokra fessek. Szétszedtem mosogatógépeket, akármilyen fémfelületet találtam, festettem rá. Megszállottja lettem az alkotásnak. Az akadémián sosem értettem, hogy a diákok hogyan tették le az ecsetet a nap végén. Hogyan tudják abbahagyni a festést? Azt sem értettem, hogy miért van bennem ez a késztetés, hogy folyamatosan fessek.

A koleszom két percre volt az egyetemtől, de mégse mentem vissza oda esténként. Rájöttem, hogy mindenki hazament este hatkor, utána viszont a műterem csak az enyém volt. Sokszor éjfélig maradtam. Amíg a többiek elmentek inni vagy táncolni, vagy drogozni, addig én maradtam a műteremben, és néztem a YouTube-on a híres művészeket, és figyeltem, hogyan beszélnek a művészetről, és hogyan alkotnak. Próbáltam megérteni magam, és sikerült újjászületnem, mint egy művész, aki fémre fest.

Ezeket a tárgyakat úgy szeretem, ahogy vannak. Néha políroznom kell őket, vagy egy új réteget felvinni rájuk festékszóróval, de ezen kívül nem szeretek sokat hozzátenni. Már megvan a saját történetük. Sokan a természetért vannak odáig, de én a tárgyakat imádom, az alkatrészeket, ipari szerkezeteket. Főleg, amikor a szeméttelepen meglátom őket. Lemosom, lepucolom őket, és adok nekik egy más jelentést az életükben. Olyan, mintha élettelen testeket élesztenék fel. Ha felkerülnek a galéria vagy a múzeum falára, akkor pedig megint újjászületnek. Tulajdonképpen ez a művészetemnek a lényege.

A szemek visszatérő elemek nálam. Az ember szeméből sokat ki lehet olvasni, de van egy kvázi vallásos értelmezése is, hogy ezekkel próbálom megvédeni a rontástól a műalkotást, vagy akár az egész kiállítást is.

Már nem érzem, hogy annyit kell festenem, de az még mindig megvan, hogy alkotnom kell. Megértem azokat a művészeket, akik évente egy vagy két munkát fejeznek be. Teljesen oké, de én erre képtelen vagyok. Ma, mondjuk, kitalálom, hogy három képet akarok rajzolni, holnap meg azt, hogy, mondjuk, le kell filmeznem egy csapat futó nőt. Nehezen tudom máshogy elmagyarázni, de a fejemben egy vizuális háború dúl. Mostanában sajnos egyre nehezebb alkotnom, mert sokat utazom, és olyan dolgokat kell csinálnom, amiket kevésbé szeretek, kerekasztal-beszélgetésekre járni meg előadásokat adni, de művészként ez is a munkám része, hogy beszélnem kell róla.

Nem vagyok biztos abban, hogy a méret a fontos. Ezeknél a projekteknél mindig volt egy cél. A számítógépeknél az aranyat nyertem ki, az autó szétszedésének pedig inkább a luxushoz volt köze. Személyes kapcsolódásom is van a márkával, és azzal, amit jelent. A repülőben inkább a szárnyak érdekelnek, meg azt, hogy titániumot nyerjek ki belőlük. Nem a mérete érdekel. Biztos monumentális feladat lenne, és nem lenne egyszerű. Ha valaki adna egy magánrepülőt, akkor jöhet, megcsinálom! Lehet, hogy egyszer majd sorra kerül, ha ilyen kanyart vesz az életem, de egyelőre most másfajta munkákra fókuszálok. Például autókra. Mert a karrieremben csak egy Mercedest tettem tönkre a művészetem részeként, hiába tűnik úgy, hogy rendszeresen ezt csinálom. Tönkretehetnék még párat. Vagyis nem is tönkretennék, hanem átalakítanék, hogy valami új jöhessen belőlük létre. Hihetetlen érzés szétszedni valamit, aminek anyagi értéke van, és általam még értékesebb lesz azzal, hogy az elsődleges értékét megszüntetem.

Amúgy különösebben nem vagyok oda az autókért. Jogosítványom sincs, mondjuk, hét éve mégis vezetek. Otthon, Boszniában, én is egy Mercedest vezetek. Ez nekem normális. De azzal szeretek foglalkozni művészként, hogy mi értelme van egyáltalán egy luxusmárkát birtokolni, főleg egy Mercedest. A falumban sokaknak az élet értelme egy Mercedest vezetni. Vannak olyanok, akik nem esznek, nem isznak, nincs tető a fejük felett, mégis van egy Mercijük, mert megtestesít számukra valamit. Ha vettél egy Mercedest, az azt jelenti, hogy elértél valamit, tehát az életed, és a sok munka, amit beleraktál, jelentett valamit, hiszen lett egy ilyen autód. Szerintem elképesztő, hogy ezt egy márkának sikerült elérnie. A falumban azt mondják, hogy ha nem lenne Mercedes, akkor a BMW lenne a legjobb autó a világon. Nem számít a Rolls-Royce, a Bentley, semmilyen más márka. Csak ez a kettő.

Az én otthoni autóm is úgy néz ki kívülről, mintha a bosnyák elnök ülne benne. Muszáj fenntartani az imázsomat a faluban, a társadalmi státuszomnak megfelelő autó kell. Úgy tekintenek rám otthon, mint Titóra, ha nincs a legjobb autóm, akkor már nem számítok példaképnek.

Persze. Nem tudom, mennyit tudsz az országról, de gyakorlatilag én tettem fel a térképre Boszniát. Nemcsak a roma lányoknak, hanem sokaknak vagyok a példaképe, mert megmutattam, hogy nem kellenek gazdag, nyugati szülők ahhoz, hogy legyél valaki. Nekem sikerült felhasználnom minden rosszat, ami valaha történt velem, és azokat valami jóvá alakítottam. Nem akarok patetikusnak tűnni, és azzal jönni, hogy jaj, micsoda traumatikus életem volt. Az életem az, ami. Sosem akartam híres és gazdag lenni. Valami nagyra vágytam, de sosem tudtam, hogy mi lesz az, de végül az út a művészet felé kanyarodott. Most ott tartok az életemben, hogy mindenki azt mondja: annyi mindent elértél már, részt vettél a documentán, a velencei biennálén, kiállítottál a MoMában (szerk. – Modern Művészeti Múzeum). Ez mind igaz, de ezek csak eszközök ahhoz, hogy elérjem azt, amit szeretnék. És amit szeretnék, annak nincsenek határai.

A fiatal művészeknek mindig azt mondom, hogy hallgassanak a megérzésükre. Ne azért alkossanak, mert meg akarnak gazdagodni vagy elismert művészek akarnak lenni. Azért alkossanak, mert hisznek a művészetben és hajlandók kockáztatni. Az egyik kockázat az, hogy semmi pénzt nem fogsz látni belőle, és kell még mellé egy csomó állás, hogy meg tudj élni. Ha ezt a kockázatot el tudod fogadni, akkor az univerzum megnyílik. Bárki joggal nevezheti magát művésznek, és nevezheti azt, amit csinál, művészetnek. De az emberek megérzik az igazi, őszinte művészetet. Ha a művészeted a legbensőbb, sérülékeny lelkedből származik, akkor azt megérzik. Ha valaki megállja, hogy tökéletesre csiszolja a művészetét, attól lesz igazán tökéletes. Ha valaki azért akar művész lenni, mert híres emberekkel akar találkozni, vagy mert újságcikkekben akar szerepelni, akkor az biztos, hogy csak egy időszak az életében, ami majd szépen, lassan elmúlik.

Őszintén szólva én örültem volna annak, ha a saját országom előbb elismer. Az embert csak akkor ismeri el a saját országa, ha már máshol is elismerték. Boszniában csak egy önálló kiállításom volt 2021-ben, az volt az első és utolsó. Szerintem Magyarország sokkal fejlettebb ebben a tekintetben Szerbiánál vagy Boszniánál. Ezekben az országokban nincsen piac, nincsen infrastruktúra, nincs érdeklődés sem arra, hogy művészetet támogassanak. Szóval igen, a kérdés közhely, de igaz, mert a nyugat kialakította a rendszert, ami támogatja a művészeket. Én is felváltva élek Berlinben, Amszterdamban és New Yorkban. Az utóbbi kettőben egyetemre is jártam. Ott maradtam, megnéztem azokat a kiállításokat, amiket akkor kellett, és találkoztam azokkal az emberekkel, akikkel kellett, és akik a művészetet támogatják. Kell a változás Kelet-Európában, Szerbia is éppen esik szét.

Tetszik, hogy az utolsó idei kiállításom az egó haláláról szól, mert akkor a jövő év valami teljesen más lesz. Dolgozom a Levelek Omerhez című projekten, amiből végre könyv lesz. A londoni Tate Modernben, a stockholmi Moderna Museetben. Részt veszek a lyoni biennálén, a katari triennálén. Németországban lesz egy performanszom a Mercedes-gyárral együttműködve. Jó sok mindenen dolgozom, foglalkozom az alapítványommal, és tervezek azért egy nyaralást is, mert nagyon szükségem van rá.

A Fana december 4-ig látogatható az acb Galériában. Minden további információ a kiállításról itt.