Jó érzés olyat csinálni, ami tiltva volt, és nem jár érte kárhozat

Lehet ismerni onnan, hogy tizenöt évvel ezelőtt elkezdett furcsa, néha infantilis, néha groteszk, néha nagyon-nagyon vicces videókat feltölteni az internetre, vagy onnan, hogy a Mivanaveled című online beszélgetős műsorban sorra borította ki a magyar celebeket – ő Pajor Kristóf, aki hosszú online jelenlét után idén a Mesterkurzus kis- és középvállalkozóknak című élő műsorával kiállt a rajongói elé. A vállalati prezentációk hangulatát hozó, amerikai értelemben vett antikomédiával megpakolt műsorban Pajor csirkecombot zabál, halat fogdos, mezőgazdasági oktatóvideókat vetít, vicceket mesél, vagy csak zavarban van. Mintha összegyúrták volna Tim Heidecker, Eric André vagy Conner O’Malley kellemetlen karaktereit, és ráadtak volna egy magyar sikermellényt. Még egyszer, áprilisban meg lehet nézni a budapesti Toldiban, miután fellépett az A38-on és Debrecenben is.

Az online és offline jelenléte viszont valami sokkal komolyabb és komorabb dolgot leplez: Pajor Tamás, a Hit Gyülekezete lelkipásztorának fiaként szigorú vallásos neveltetést kapott, ami a művészethez való vonzódásával és tanulmányaival komoly törést és mentális problémákat is okozott. Már jól van, de nem mindig volt ez így, a TikTokos videók megértéséhez viszont muszáj megérteni Pajor Kristófot. Erről, édesapjáról, a Hit Gyülekezetéről, de az első színészi szerepéről is beszélgettünk.

Igen, de szeretek benne lenni. Én is ezzel dolgozom az előadásaimban és a videóimban. Van benne valami nagyon izgató.

Egy éve beindítottam a TikTokomat, láttam, ahogy teljesen organikusan beindult. Polgárpukkasztásnak, vagy ragebaitnek lehet leginkább nevezni, de próbálok mindenféle típusú videót csinálni. Beindítottam az Instámat is, az is gyorsan felfutott. Ezen felbuzdulva elgondolkodtam, hogy mi lenne, ha a saját kezembe venném az életemet, és készítenék egy önálló előadást. A Mivanaveledből viszonylag sokan ismertek, de ott azt éreztem, hogy nem tudtam autentikusan megélni azt, amit szeretnék. Abba a műsorba sokkal betegebb dolgokat is belevittem volna. Arra gondoltam, hogy egy ilyen egyszemélyes projektben jobban ki tudok bontakozni.

De messzebbről indulnék, mert ez egy nagyon hosszú folyamatnak a kicsúcsosodása volt. Dilemmáztam ezen az egész interjún, de úgy döntöttem, hogy elmondok inkább mindent arról, hogy mi vezetett idáig. A humor számomra a túlélés. Én gyerekkoromban ezt választottam, hogy túléljek. Nagyon szigorú vallásos neveltetést kaptam, és csak ehhez tudtam fordulni. „A fenyítő vessző messzire elűzi a bolondságot”, ez a bibliai igeszakasz, és az erről szóló prédikációk egyes családokban, a mi családunkban is túl radikálisan volt értelmezve. Ki kellett szállnom a valóságból, és ezt a humorral tudtam megtenni. Amikor tízéves voltam, és apám megmutatta a Gyalog-galoppot, akkor éreztem, hogy ez az, amivel ki tudok menekülni a vallásos rendszerből és nevelésből, amit kaptam. Én pedig eggyé váltam azzal, hogy nem lehet eldönteni: mikor viccelek és mikor nem. Ennek van egy varázsa, amit én nagyon szeretek.

Anélkül elviselhetetlen lett volna. Egy gyerek nem tud különbséget tenni a hit és a hatalommal rendelkező tekintély között bármilyen szélsőséges vallási rendszerben, hanem ezek összemosódnak. Ez egy zárt rendszert eredményezett. Amíg én ebben a zárt rendszerben voltam, nem tudtam, hogy abban vagyok. Azt hittem, hogy az jó. Mégis volt egy zsigeri diszkomfort bennem. Ezt a diszkomfortot próbáltam a humorral enyhíteni.

Minden pillanatban. Folyamatosan performanszokat csináltam, már az iskolában és a gyülekezetben is. Idézőjelben rosszalkodtam. Azóta már erről máshogy gondolkodom, egy gyerek nem lehet rossz. Folyamatosan kiabáltam, elestem a Flórián üzletközpontban, rángatóztam, bokszoltunk a metrón. Ezek nagyon sokat segítettek.

Valószínűleg nyolcvanévesen is ezeket fogom csinálni. Ha bárki azt mondja, hogy most élem meg a tinikoromat, mert gyerekként nem lehettem tini, az is igaz. De nyolcvanévesen is el fogok esni ordítva a Flóriánban, mert nekem ez jó.

A MOME nagyon befogadó közösség volt, és itt szeretném megemlíteni a mentoromat, Szirtes Jánost. Ő hozta be Magyarországra először a performanszművészetet, és nagy hatást gyakorolt rám. Az egyetem elején személyesen kiválasztott, hogy foglalkozna velem. Fel tudtam szabadulni, és életemben először kaptam teret arra, hogy azt csináljam, amivel foglalkozni szeretnék, és ne azzal, amit más vár el tőlem. A gyülekezetben az volt az uralkodó nézet, hogy a reál szférában kell elhelyezkedni, mert az viszi előre a világot. A művészetről csak érintőlegesen esett szó, nagyon felszínesen: például hogy József Attila nagy költő, vagy az Odüsszeia nagy mű, de általában a művészetet lesöpörték az asztalról, sőt sokszor démonizálták. Ez engem bántott, különösen azért, mert művész családból jövök. Apám dalszövegíró és zenész, mégis azt láttam, hogy neki sem igazán passzol ez a világ. Nem tűnt önazonosnak öltönyben és nyakkendőben, és én sem éreztem magam annak. Nem voltam gyülekezeti aktivista, csak egy tag, de mivel apám lelkipásztor volt, közelről láttam a vezetést.

Az egyetemen találkoztam először olyan emberekkel, akik nem keresztények. Addig az életem az otthon, az ATV és a Hit Gyülekezete háromszögében zajlott. A szüleim az egyetem előtt komolyan figyelmeztettek, hogy spirituálisan készüljek fel erre a „démonizált” közegre, mert az a kábítószerek és a züllés gócpontja. Az egyetemen viszont olyan emberekkel találkoztam, akik egyszerre voltak nem keresztények és teljesen normálisak. Számomra az volt a meglepő felismerés, hogy lehet valakivel egyszerűen beszélgetni a semmiről is. A gyerekkoromban ugyanis mindig „nagy dolgokról” kellett beszélni: születésről, halálról, esszenciákról, teológiáról és filozófiáról.

Az egyetemen lassan elkezdett kinyílni a világnézetem, elkezdtem megtapasztalni dolgokat. Örökké hálás leszek a helynek, örökre szóló barátságokat is kötöttem ott. Ezután elindult egy tapasztalási időszakom, ahol olyan dolgokat kipróbáltam, amiket addig nem lehetett, amik addig bűnnek voltak titulálva. Huszonnégy éves koromig nem is ittam. Nem szexeltem. Ezeket kipróbáltam, és rájöttem, hogy ezeknek a komolyságát azért felnagyították. Nem hulltam azonnal a pokolba. Sőt, még jól is éreztem két sör után magam.

De gyerekként ebbe születtem, és ezek nagyon mélyen írt programok voltak. Amikor ittam a sört, akkor nagyon súlyos bűntudatom volt amiatt, hogy én most konkrétan bűnbe esek. Ezek idővel halványultak, de azért még dolgoztak bennem. Eljutottam egy olyan pontra, hogy a kettősség miatt belül szétszakadtam. Nagyon fájt, de nem tudtam mivel kezelni a fájdalmat, ezért szerekhez is nyúltam. Négy évig amfetamin függő lettem. Nem akartam érezni azt, amit belül éreztem, miközben élveztem az eufóriát és az önterápiát. Képes voltam megnyílni saját magam előtt, a naplómban le tudtam írni azt, ami bennem volt. Nagyon nehéz időszak volt, megjártam a pszichiátriát, gyógyszeres kezelést is kaptam, CPTSD-vel (komplex poszttraumás stressz zavar) diagnosztizáltak. Ezek után jött a Covid, és ezt az időszakot a szüleimnek nagyon nehéz volt végignézni. Otthon bezárkóztam, hülyeségeket csináltam.

Ez is annak volt a következménye, hogy nem tudtam, mi van. Identitáskérdéseim voltak. Azt éreztem, hogy el vagyok rontva belül, és sohasem fogok meggyógyulni, annyira mélyen van bennem ez a program. Féltem, hogy jön majd egy ítélet, és örökre elkárhozom. Szüleim látták, hogy valami nem oké. A testvéreimnek is megvoltak a saját problémái. A Covid alatt megszűnt az is, hogy minden héten kétszer kötelezően el kellett menni a közösségbe. Akkor apukám eltávolodott az egyháztól, és rálátott arra, hogy mit csinált addig. Feltett kérdéseket is. Én haragudtam a gyülekezetre, Németh Sándorra és apámra is. Apámra haragudtam a legjobban, mert neki volt a legnagyobb felelőssége abban, hogy azt a teológiai szabályrendszert úgy hozta be a családba, hogy ezerszeresére felnagyította. Ez nem lett volna kötelező, lehetett volna a gyülekezetben elhangzottakat józan módon is értelmezni. Vannak erre példák, vannak jól sikerült családok a gyülekezetben. Ez egy jó közösség. A magja jó. A hit az egy nagyon jó dolog. De kisgyerekként összemosódott az, hogy amit a színpadon mondanak, azt Isten mondja.

Apukám adott tavaly egy interjút a Partizánnak, amivel tulajdonképpen kirobbantotta magát onnan.

Erre nem tudok válaszolni. Vannak olyan dolgok, amik kijönnek az emberből, és nincs kérdés utána, hogy ennek ott kellett-e lennie. Talán menekülésnek is láttam ezeket a videókat. Ha kiteszem ezeket az internetre, akkor meglátják az emberek, hogy én ki vagyok.

Akkoriban volt egy nagyobb követőtáborom, akik a Kristóf Pajor Photgoraphy nevű oldalamról jöttek. Ők nagyjából egy halmazt képeztek a YouTube-követőimmel. De a megzuhanásaim idején mindent letöröltem. Elborult az agyam, és azt gondoltam, hogy semmi értelme annak, amit csinálok, és jobb kilépni ebből a világból. Teljes egzisztenciális válságok tudtak beütni pillanatok alatt. Elismertem, hogy ez pár száz embernek tetszett, de semmi értelme nincsen. Ezek a válságok megszűntek a négy éves szerhasználat, a testvéreimmel és az apámmal történt dolgok után, mert elkezdett önismeretem lenni. Egészen huszonéves koromig nem tudtam semmit magamról. Addig végletes voltam.

Abszolút. Nincsen bennem megfelelési vágy. A politika sem érdekel. Engem nem fognak megvenni, de nem is akarnak megvenni. Egyszerűen csinálom azt, amit szeretek.

Az összes egyszerre. Akkor örülnék, ha mindenki nyerne most a választáson. Úgy kellene elcsalni, hogy mindenki ötven százalék fölött legyen. Az lenne az igazi demokrácia.

Ami nagyon nem ült.

Pedig ő is ugyanaz. Ugyanaz, mint Orbán Viktor. Dobrev Klára is ugyanaz, mint Orbán Viktor. Nekem ez az egész csomag egy nagyon szórakoztató bohócelőadás. Nagyon szórakoztató látni a plakátokat, majd csinálok is velük valami videót. Nekem ez egy komédia. Nem is akarok ezekbe belemenni, mert akkor lesüllyesztem magam arra a szintre. Sajnos apámnál látom ezt, hogy nagyon aktív és nagyon politizál. Ő egy lázadó, aki idős korára is az marad.

Ő abszolút partnerem, írópartnerem is, nagyon sokat szokott segíteni. Aki még többet segít, az az öcsém, Ábrahám. Egy kész multitálentum, egy zseni.

Általában egyedül találom ki őket, de az öcsém és a barátnőm segít bennük. A munkafolyamat nagyon gyors. Az utcán meglátom az ötletet, kitalálom, leforgatom, és van egy kényszerem, hogy egyből publikáljam. Visszanézni már nem szeretem, az nekem kényelmetlen érzés.

Nem, mert azok működnek jól, amiken nem agyalok. Érdekes, de nem tudom előre megmondani, hogy mi fog tetszeni az embereknek. Volt egy videóm, amiről azt hittem, hogy nagy bukás lesz: az egész videóban sírtam, hogy hol van Csömör. Csak érdekelt, hogy van egy település, sokan laknak ott, és az a neve, hogy csömör. Azóta nagyon sokszor kérdezik tőlem, hogy megvan-e már Csömör. Sajnos még keresem, sokan azt mondták, hogy balra van.

A legnépszerűbb az, amikor egy nagyon szép virágos kertben ülök a szökőkúton, és azt mondom, hogy milyen szép időjárásunk van, és kisvártatva azt mondom, hogy a kurva anyátokat. Mindezt mosolyogva. Van sejtésem, hogy mi tetszik az embereknek ebben, de nem annyira értem. Lehet, hogy ez a korszellem, tudnak vele azonosulni.

Igen, ezt karikírozom. Nagyon bosszantó amúgy az, ami történik. Nagyon idegesít, hogy nincsen tartalom, csak beszéd van a semmiről, miközben az illető elhiszi, hogy tartalmat csinál. Nagyon sokat nézek influenszereket, hogy felbosszantsam magam, ebből sokszor jönnek ötletek. Lehet, hogy valaki tényleg elhiszi a videómban, amikor azt mondom neki, hogy a kurva anyád, elhiszi, hogy azt gondolom az édesanyjáról, hogy egy prostituált. Annak is örülök, ha tud ezen valaki nevetni.

Azért is káromkodok ennyit, mert a mindennapokban nem szoktam, nem komfortos. De bennem van, hogy ha eddig nem volt szabad, akkor most kiengedem, és jó érzés olyat csinálni, ami eddig tiltva volt. És nem jár érte sem kárhozat, sem büntetés. Kaptam én már elég büntetést ezekért. Ki a faszom szóljon bele abba, hogy mit csinálok?

Nem, mert nekem fontos, hogy az kisgyerek, aki régen el volt nyomva, az most hallható legyen. Hogy én önazonos legyek. Tényleg jól érezzem magam abban, amit csinálok, és ne kelljen folyamatosan bűntudatot éreznem, vagy azt, hogy valakinek ártok ezzel.

Ha valaki ezt kontextusában nézi, akkor láthatja, hogy jó szándékú vagyok. Azt nem lehet komolyan venni, hogy mosolyogva, szökőkúton ülve mondom, hogy a kurva anyád.

Azt is kontextusában kell nézni. Nem akarok megfelelni senkinek, de megsérteni sem akarok senkit.

Nagyon élveztem. A videók alapján már láttam, hogy mik azok a humortípusok, gegek, amik működnek, azokból építettem fel az előadást. A folyamat az nagyon könnyű volt, az öcsémmel pár óra alatt találtuk ki az egészet.

Van egy zsigeri ellenszenv bennem az üzleti szféra felé. A corporate világ nagyon taszít.

Volt időszak, amikor operatőrként dolgoztam, és nagyon sok vállalati rendezvényen vettem részt. Akkor tanulmányoztam ezeket az embereket. Esküvői videósként is dolgoztam, akkor nagyon sokat értettem meg az emberek működéséről. A gyülekezet is nagyon érdekes olvasztótégelye volt embertípusoknak, volt ott professzor és büfés is. És nagyon érdekes emberi lények is, akik olyanok voltak, mintha bogarak irányították volna őket belülről mint a Men In Blackben. Egy kisgyerek szerintem nincsen ilyen közösségben, ahol ilyen sűrűségben ilyen színes emberekkel találkozik. Ezekből mind nagyon sokat merítettem.

Emiatt féltem is tőle, hogy másnak a művében kell szerepelnem, de megszerettem a feladatot. Az előadás úgy jött, hogy Dömötör Tamás rendező kisfia az én rajongóm, és elhívta az apját az előadásomra. Pár nappal később csörgött a telefonom, Dömötör volt az, hogy van egy színdarabja a fiókban, szeretné elővenni, és az egyik szerep rám van írva. Rögtön igent mondtam. Gyulát játszom, egy esetlen karaktert, aki minden politikai ideológiához alkalmazkodik.

Igen, és remélem, hogy hoz még magával többet. Nagyon szívesen szerepelnék filmben és színházban. Az álmom az, hogy egy abszurd humoros nagyjátékfilmet rendezzek, és szerepeljek benne. Ez meg is fog valósulni. Már vannak terveim.

Nagyon érdekes volt. A darabban rajtam kívül szerepel Katona László és Thuróczy Szabolcs, mindketten nagyon profi színművészek. Sokszor volt olyan, amikor nem tudták eldönteni, hogy éppen kiesek a szerepből, vagy éppen azt a szerepet játszom. Nekem ez nagyon nagy bók volt, mert akkor ezek szerint jól csináltam.

Az is én vagyok. Nem gondolom azt, hogy ott eljátszok egy karaktert. De én ezeken nem gondolkodom, csak csinálom. Sok visszajelzést kapok, szinte műelemzéseket, hogy ebben vagy abban a videóban mire gondoltam. Engem ezek meglepnek.

Szerintem érdeklem az embereket, és érdekli őket, hogy ki vagyok valójában. Kíváncsivá teszem őket, hogy mikor bújik ki ebből a karakterből az igazi Pajor Kristóf. Ez a bizonytalanság izgalmas. Nem feltétlenül miattuk csinálom ezt. Egyszerűen nagyon jó parodizálni olyan dolgokat, amik felháborítóan idegesítőek és tartalmatlanok. Ha ez pár embernek tetszik, én már nagyon örülök. Mindig meglepődök, amikor megállítanak az utcán, hogy szelfit kérjenek, vagy aláírást. Jól esik, de nem tudom értelmezni.

Nagyon nagy eredménynek élem meg, hogy magamtól sikerült felépíteni egy rajongótábort, és nem apám révén vagyok híres, vagy azért, mert valaki benyomott valahova. Kíváncsiak rám az emberek, de nem csak a közösségből jöttek el a haverjaim. Persze örülök bármelyik gyülekezeti tagnak, aki eljön. Már senkire sem haragszom. Volt idő, amikor sokakra haragudtam, de ezen túl tudtam lépni nagyon sok terápiával, beszélgetéssel. Lett egy fantasztikus barátnőm. Soha nem gondoltam volna, hogy lesz komoly kapcsolatom. Egy gyógyító kapcsolat.

Ez az avantgárd humor ott már határeset. Elmennének, de megbotránkoznának rajta. Amíg benne vagy, azt hiszed, hogy te vagy az igazság birtokosa, és mindenki más rossz úton jár. Amikor találkoztam olyanokkal, akik nem pünkösdi-karizmatikus szemlélettel élnek, és ilyenből elég sok van a világon, az olyan volt, mintha felkapcsolták volna a villanyt. Úgy éreztem, mintha a józanságomtól lettem volna megfosztva, egészen fiatal felnőttkorig.

Tisztában vagyok vele, hogy az a konkrét neveltetési forma, amely a mi családunkban érvényesült, nem feltétlenül reprezentálja a Hit Gyülekezete egészét. Sok gyülekezeti fiatal gyerekkori élménye teljesen más, mert egy nevelési rendszer végső formáját mindig erősen befolyásolják az egyedi családi mintázatok, a szülők mentális állapota és sok más dolog. A mi gyerekkorunk egy rendkívül összetett térben zajlott. Egyszerre volt jelen egy fiatal, a kommunista materializmussal szakító gyülekezet, amelynek még nem volt kidolgozott teológiája a gyereknevelésről, egy drogfüggőségből érkező, sérült, de jó szándékú rocksztár apa, és számos más egyéni tényező, amelyek mind részei annak, ami velünk történt. Az én személyes megküzdésem ezzel a bonyolult történettel pedig a humor lett. És számomra ez a legfontosabb. Most úgy érzem, hogy teljesen józan vagyok, annak ellenére, hogy kurvaanyázok, és fetrengek a földön, mintha rohamom lenne. Én most sokkal jobban érzem magam, mint régen.