A jó politikus inkább ne keresse az igazságot?

„Jövőt teremtünk” – hirdeti a nagy, kivilágított választási plakát. Vannak pillanatok, amikor szinte ez az egyetlen fényforrás a Radnóti Színház Oidipusz című előadásában. Először reményt adó, aztán fenyegető. Oidipusz hiába ígéri, hogy jövőt teremt, nem tud. Oidipusz ugyanis nincs – legalábbis abban a formában biztosan nem, ahogy eddig gondolta.

Az Oidipusz-adaptációk kihívása, hogy a nézőtéren ülők pontosan tudják, mi fog történni. A thébai mondakörből ismert történetet Szophoklész i. e. 429-ben állította színpadra, Oidipusz király című tragédiája azóta is az ókori drámairodalom egyik leggyakrabban játszott darabja. Mára alig akad olyan néző, aki ne ismerné Oidipusz sorsát: a gyermek, akit születésekor egy jóslat beteljesülésétől tartva kitettek az erdőbe, felnőve véletlenül megöli a számára ismeretlen apját, szülővárosába, Thébába visszatérve pedig feleségül veszi az egykori uralkodó (a meggyilkolt apja), Laiosz özvegyét, a saját anyját, Jokasztét. Évekkel később Teiresziász baljós jóslata arra készteti, hogy nyomozásba kezdjen, így derül ki számára, hogy ő ölte meg Laioszt, aki az apja, a felesége és gyermekei anyja pedig valójában a saját anyja is. Jokaszté öngyilkos lesz, Oidipusz a szörnyű igazsággal szembesülve megvakítja magát, és száműzetésbe vonul.

A Radnóti nem a Szophoklész-féle drámát vitte színre, hanem Robert Icke brit drámaíró és színházrendező pár évvel ezelőtti átiratát. Icke előszeretettel csomagol modern köntösbe klasszikusokat: aktualizálta már Ibsen Nóráját, Csehov Ványa bácsiját, Aiszkhülosz Oreszteiáját és Schiller Stuart Máriáját is. Az Icke-féle Oidipusz hazai ősbemutatóját 2024-ben tartották a Radnóti Színházban, az Oidipuszt alakító Pál András abban az évben el is nyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat a Színikritikusok Céhének díjátadóján.

Bár Icke nyilván nem a 2024 óta kibontakozó magyarországi politikai helyzettel a szeme előtt írta meg a saját Oidipuszát 2018-ban, és a 2024. március elején bemutatott előadás alkotói sem gondolhattak arra, milyen közhangulatban fogják játszani az előadást két évvel később, mostanra sejthetik: a Radnóti nem véletlenül tűzte műsorra az Oidipuszt pont a választás estéjén.

Oidipusz, az ígéretes államférfi

Icke Oidipusza ugyanis nem király, hanem fiatal, karizmatikus, elszámoltatást és átláthatóságot ígérő miniszterelnök-jelölt, aki pont két éve „a semmiből” kezdte el felépíteni a politikai mozgalmát, akinek minden esélye megvan arra, hogy az ország következő vezetője legyen, és aki ehhez passzoló magabiztossággal várja a szavazás eredményét. A választás estéjén azonban szembesül saját múltjának megmásíthatatlan bűneivel. A kérdés: vállalja, vállalhatja-e így az ország vezetését?

A felszínen Oidipusz tényleg megszólalásig hasonlít valakire a magyar belpolitika elmúlt pár évéből. Még úgy is, hogy – szerencsére – egy darab aktuálpolitikai kiszólás, utalás nincs az előadásban. De hasonlít tulajdonképpen minden olyan ígéretesnek tűnő politikusra az elmúlt százötven évből, akikről rövidebb-hosszabb idő után kiderült, nem tudják vagy nem is akarják teljesíteni a hozzájuk fűzött reményeket.

Oidipuszban megvan az akarat, hogy teljesítse. A választás napján tartott beszédében bejelenti, miután az ellenfele többször megkérdőjelezte a származását (emlékszünk még, amikor Barack Obamát támadták hasonlóval?), másnap nyilvánosságra fogja hozni az anyakönyvi kivonatát. Ez az egyik ígérete. A másik, hogy kivizsgálja az egykori uralkodó, Laiosz gyanús halálának körülményeit.

A kampányirodába visszatérve Kreón (László Zsolt) – Oidipusz sógora, kampányfőnöke és politikai tanácsadója – falfehér arccal kérdezi: mi a fenének ígért ilyet, anélkül hogy egyeztett volna vele? Azért kérdezi, mert ő tudja, amit Oidipusz nem: Laiosz nem úgy halt meg, ahogy azt korábban ő és Jokaszté (Kováts Adél) állították. Váratlanul betoppan Oidipusz anyja (Martin Márta) is. Őt más dolog aggasztja. Oidipusz anyakönyvi kivonata hamisítvány, a származása valóban kérdéses. Ő ugyanis az erdőben, egy fa tövében találta a csecsemőt, akit aztán sajátjaként nevelt fel.

Szerencsére Oidipusz így, öltönyösen-sportcipősen (jelmez: Szelei Mónika) is csak első pillantásra hasonlít bárkire a saját életünkből. Icke drámájának hangsúlya ugyanis nem a külsőségeken, hanem az elsőre idillinek tűnő család tragikus sorsán, a pillanatok alatt összeomló emberi életen, a generációs traumákon, a súlyos morális kérdéseken van. Azon a történeten, ami több ezer éve változatlan formában tud megrázó és mélyen elgondolkodtató lenni. Az, hogy az emberi tragédia hatalmi vákuumot eredményez, és végül egy egész országot politikai válságba taszít, már csak hab a tortán.

Ne akard tudni, Oidipusz

Az Icke-féle Oidipusz szándékosan megválaszolatlanul hagy olyan kérdéseket, amelyek legalább a thébai mondakör és Szophoklész drámájának ismerőit foglalkoztatnák. Ha Laiosz harminc éve halott, azóta ki uralkodott a városban? Vagy nem is városban vagyunk, hanem országban? Egyáltalán mi itt az államforma? Jokasztéra még felségként hivatkoznak, Oidipusz viszont már miniszterelnök-jelöltként kampányol. Mikor vagyunk? Nyilván nem több ezer évvel ezelőtt. De nem is most. Az egyetlen viszonyítási pont a képernyőn megállíthatatlanul pörgő visszaszámlálás.

Egy régi színházban berendezett kampányirodában vagyunk, a választás estéjén. Mindegy, mikor. Egy óra harminchat perc múlva úgyis vége mindennek.

A sebtében felhúzottnak tűnő, szándékosan ideiglenesnek épített irodát pont olyan gyorsan lehet elbontani, mint felépíteni (díszlet: Zöldy Z Gergely). El is bontják, a helyet ugyanis csak a választás napjáig bérelték. Miközben Oidipusz biztosnak tűnő élete darabjaira hullik, körülötte a biztos befutónak tűnő politikus tere is megszűnik létezni. Az előadás végére egyetlen plakát marad a színpadon: „OID: Jövőt teremtünk”. De nincs miből. Oidipusz jó államférfi lett volna, de nem lesz.

Icke Oidipusza hatásos, ha dramaturgiailag nem is tökéletes. Ez elsősorban Szikszai Rémusz rendezésének köszönhető, aki feszessé, gördülékennyé teszi a sokszor következetlenül egymásra pakolt vagy éppen teljesen felesleges és erőltetettnek ható jeleneteket. Ezeket pedig a remek alakítások mentik meg. László Zsolt és Major Irma (aki Oidipusz és Jokaszté lányát, Antigonét alakítja) párosa például még azt a jelenetet is teljesen más regiszterbe tudja tolni, ami egyébként egy abszolút didaktikus és mesterkélt visszamondása lenne a Szophoklész-féle szfinxtörténetnek.

Az aktualizálás csapdája az is, hogy kicsit nevetségesnek hat, ahogy a miniszterelnök-jelölt és politikai tanácsadója a választás napján az exit pollok helyett egy vak jós, Teiresziász (itt Tiréziász) szavait lesik. Tiréziász (Bálint András) jóslata szerint „Kreón lesz a befutó, de nem ma”, Oidipusz pedig apagyilkos, aki az anyjával hál.

Oidipusz félig nevet (hiszen az apja, bár beteg, még él, és az a gondolat is vicces, hogy az anyjával lenne szexuális kapcsolata), félig viszont dühöng. Azzal vádolja Kreónt, politikai irigységből adta a szavakat a jós szájába, hogy elbizonytalanítsa Oidipuszt, és végül megkaparintsa a hatalmat. Kreón okos, rutinos, de középszerű, nem való vezetőnek – ezt Oidipusz is a fejéhez vágja.

Oidipusz politikusideálja nem ilyen. Nem megalkuvó, nem a háttérben mesterkedő, stratégiázó, szükség esetén mismákoló. Hanem nyílt, egyenes, őszinte, „emberi”. Az ilyenről, ha vágyunk is rá, hogy győzzön, tudjuk, bukásra van ítélve.

Oidipusz az utolsó pillanatig kitart. Kiderül, hogy egy autóbalesetben valóban ő okozta Laiosz halálát. Megtudja azt is, hogy a felesége 13 évesen teherbe esett egykori férjétől, a gyermeket pedig elvették tőle. Nem ő volt az egyetlen gyerek, akit Laiosz bántalmazott, a halála napján is „egy hotelbe tartott”. Az anyja eközben bevallja neki, hogy örökbe fogadott gyerek, a valódi szüleit nem ismerik. A kampánystáb izzad, Oidipusz viszont rendíthetetlen: mindezt a választás másnapján meg kell osztani a néppel. Akkor még nem tudja, hogy a felesége sem az, akinek hiszi.

A tragédia: Oidipusz és Jokaszté szereti egymást. Kapcsolatuk majd húsz év és három (Icke verziójából valamiért kimarad Iszméné), már felnőtt gyermek felnevelése után sem hűlt ki. Szenvedélyesek, ragaszkodók, megértők, egymás biztos pontjai. Pál András és Kováts Adél alakításában el is hisszük nekik, hogy ők ketten valóban „egymásra találtak”. Amikor a világuk összedől, csend van. A két megtört ember némaságba burkolózva öltözik át a győzelmi ünnepségre. Oidipusz ugyanis nyert.

Hiába világít végig vörösen a fejük felett a visszaszámlálás, az előadás utolsó perceiben mi, nézők is megfeledkezünk róla. Oidipusszal és Jokasztéval együtt rezzenünk össze, amikor megszólal a szavazás végét jelző csengő. Addigra már mindegy.

Izgalmas kísérlet és talán még maibb (ha tetszik: magyarosabb) megoldás lett volna itt elvágni a történetet. Oidipusz és Jokaszté a teljes morális megsemmisülés után mosolyogva-integetve veszi át az ország vezetését. Bűnös-e az, aki nem tudja magáról, hogy az? Bűnös-e az, aki tudja, hogy az, de a „nagyobb jó” érdekében eltitkolja? Számít-e a magánélet a politikában? Megbocsátanánk-e korunk Oidipuszának, ha a saját bűneit szőnyeg alá söpörve vezetné az országunkat a „biztos jövő” felé?

Ezt a kérdést az előadás sajnos nem teszi fel, Icke ugyanis nem mer teljesen hátat fordítani Szophoklésznak, az utolsó pillanatban visszapillant. Jokaszté és Oidipusz szembenéznek a bűneikkel, és nem kerülik el a következményeket. Jöhet a középszerűség, és a hatalomért egymást gyilkoló testvérek kora. Folyt. köv.