Véresek vagyunk, de jót akarunk

„Jó mulatság, férfi munka volt.” Vörösmarty soraiból az elmúlt 16 évben Orbán Viktor kedvenc szavajárása lett. Mára a magyarok többsége talán nem is a költővel, hanem a sokáig elmozdíthatatlannak hitt miniszterelnökkel azonosítja. Ezeket a szavakat mondta akkor is, amikor 2022 áprilisában ötödszörre választották meg miniszterelnöknek. Akkor sokan azt gondolták, a demokráciának vége. Idén április 12-én nagyot fordult a magyarok világa. A Budaörsi Latinovits Színház színpadán mégis nyomasztó állandóság uralkodik.

„Jó mulatság, férfi munka volt – emeli poharát a választási győzelem éjszakáján Julius Caesar. – Pont akkor győztük le az ellenfeleinket, amikor a legjobban összefogtak ellenünk.” Ismerős? Nem véletlenül. Az öltönyös-nyakkendős Caesar nem a nép előtt, hanem a pártirodában (?), a kabinet tagjainak (?) körében ünnepel.

Piros szőnyeg, fehér bútorok, kék öltönyök (díszlet: Kálmán Eszter, jelmez: Tihanyi Ildi). Akkor ez most a francia forradalom? Nem. 2022 tavasza? Nem. 2025 tavasza? Akár. Róma? Talán. Leginkább a budaörsi színház színpada, itt és most. A Julius Caesar még az előző kormány alatt került a műsortervbe, a választási kampány alatt zajlottak a próbák, és a választás után két héttel tartották meg a premiert. Minden adott volt, hogy időközben elveszítse az aktualitását, mégis, a választás után több mint egy hónappal is az maradt. Miért? Mert Alföldi Róbert rendező és állandó alkotótársa, Bíró Bence dramaturg nem rágja szájba a dráma megfejtését, és nem faragja kíméletlenül kortársak hasonmásaira a szereplőit. Ahogy William Shakespeare sem tette. Ezért aktuális a Julius Caesar több mint négyszáz éve, bárhol, bármikor, bármilyen politikai klímában, bármilyen közönség előtt. A hatalom természete állandó. Akkor is, ha pár évente más járja el a győzelmi táncot.

Nem lett volna farkas, ha nem lennénk birkák

Önfeledten ünnepel Caesar (Stohl András), Antonius (Sas Zoltán), Cassius (Fröhlich Kristóf), Casca (Nagypál Gábor), Cinna (Chován Gábor), Metellus (Ilyés Róbert) és a többiektől élesen elütő, piros melegítős Octavius (Juhász Vince). Csak Brutus (Böröndi Bence) ül kissé sértődötten az előtérben. „Ez az ember isten lett”, demokratából diktátor, magyarázza Cassiusnak. Cassius vállat von, „nem lett volna farkas, ha nem látta volna, hogy a rómaiak birkák”. A lehetőség persze adott, ezt ő is látja, talán Brutusnál is jobban: csírájában kell elfojtani a királycsináló szenátus ambícióit, meg kell ölni Caesart.

Pedig Caesar nem fekete-fehér diktátor. Felajánlották neki a koronát, de elutasította. Háromszor is – állítja Antonius. De valószínűleg, talán, mégis akarja. Miért ne akarná. Mindenki akarja. A hatalom természete állandó. Stohl András Julius Caesarja visszafogott, szinte szimpatikus. Mindenkinek lefőzi a kávét. Még halottként is. Van benne valami magával ragadó, igazi, karizmatikus államférfi, az ilyenek általában jól érzik magukat a hatalom csúcsán. Többnyire a nép is szereti, ha ők vannak ott. Miért ne szeretné? Caesar magabiztos, biztonságot sugárzó jelenléte megnyugtató. Nem tesz jót a demokráciának, hogy ilyen az emberi természet.

Brutus talán nem is cselekedne, ha Cassius nem lenne az első pillanattól eltökélt. Túl könnyen jön össze a csapat: Casca, Cinna és Metellus is készen áll elárulni férfit, akit pár perce még ünnepeltek. Töltőtollak a kézben, már csak Caesart kell a szenátus elé csábítani, hogy végezhessenek vele.

Baljós jóslatok ide, baljós álmok oda, Caesar megy is. Esetlen vérengzésbe kezdenek a bizalmasai. A zsarnokság halott, eljött a szabadság, a demokrácia, a köztársaság ideje – nem túl meggyőző szavak azok szájából, akik éppen a zsarnok vérével kenik össze magukat. Rituális öntisztítás? Bűnt követtünk el, de kényszerből, tehát ártatlanok vagyunk? A cél szentesíti az eszközt? Kinek melyik magyarázat fekszik jobban, gondolom.

„Szerettem Caesart, de Rómát jobban”, magyarázza tettét a népnek (a nézőtéren ülőknek) a véres fejű Brutus Caesar temetésén. Talán meg is győzné őket, ha nem adna szót Antoniusnak. De Antonius szót kap, a visszafogott gyászbeszédből („Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni”), polgárháborút kirobbantó agitáció kerekedik.

Caesar temetése olyan pontja az előadásnak, amelyet – ha egy streamingszolgáltatón néznénk – többször visszatekernénk, hogy alaposan tanulmányozhassuk a szereplők minden rezdülését. A színházban erre nincs lehetőség, résen kell lenni, ami a legékesebb bizonyítéka annak, hogy az egymást és az alapanyagot is nagyon értő Alföldi–Bíró-alkotópáros Shakespeare-adaptációja a lehető legjobb kezekben van a Budaörsi Latinovits Színház társulatánál. Itt minden elforduló tekintet, minden felhúzott szemöldök, összeszorított száj számít. Fröhlich Kristóf jelentőségteljesen fújja a cigifüstöt is, Nagypál Gábor cinikus mosolya mögött rideg számítás húzódik, Sas Zoltán pillanatok alatt képes arcot váltani, Juhász Vince gyermeki vigyora minden, csak nem ártatlan.

A nőknek kevés szerep jut a drámában, de Bohocki Sára és Szőts Orsi (Calpurnia és Portia szerepében) így is sikeresen szakít magának egy szeletet a megosztott nézői figyelemből. Böröndi Bence játékában Brutus kétségbeesett kapaszkodása az igazába leheletfinom gesztusokban bújik meg. Ugyanilyen visszafogottsággal játszik Stohl András. Ez az értékítélet- és sallangmentes alakítás kell ahhoz, hogy a nézőtéren ülők végig bizonytalanok maradjanak: megérdemelte a halált a diktátor, vagy méltatlanul bukott el a nagyszerű vezér?

Julius Caesaré a cím, de a Julius Caesar főszereplője nem ő, hanem a halála utáni hatalmi vákuumban felszínes ideológiák, téves küldetéstudatok, könyörtelen racionalizmus és hamis szövetségek alapján összecsapó pitiáner politikusok.

Az ő küzdelmük tere a piros szőnyeggel borított színpadon berendezett zegzugos irodaház (minisztérium?). A mozgatható falak pillanatok alatt választják el és kötik össze a szereplőket, igaz, a padlószőnyegen néha a kelleténél nehezebben mozdulnak, hiába próbálják őket észrevétlenül tologatni a díszletesek. De még ez az esetlenség is passzol a képbe. A Caesar nélküli szenátus szétesik, a demokrácia inog, a köztársaság legalább annyira gyenge lábakon áll, mint a díszletfalak. Ki tudja, mikor dől össze az egész.

Stohl pont annyira marad a háttérben, hogy egyértelmű legyen, Caesar hatása túlmutat önmagán. A nagy vezetők nem buknak meg egy éjszaka alatt. Caesar halott, de mégsem. A hatalma nagyobb – a színlapon még a koporsóban fekve is a mobilját nyomkodja. A szelleme visszatér, egy jó illatú kávé mellett szinte jókedvűen magyarázza Brutusnak, minden hiába, az emberek szeretik a királyokat, és szeretik őket megbuktatni is. Mindig jön új király, akit meg lehet buktatni.

Jön is, néha egészen váratlan helyről. A véres polgárháború egyetlen győztese, Octavius, önfeledten táncol, a közönség önfeledten nevet a The Turtles fülbemászó slágerére léggitározó gyerekkirályon. Van valami keserű ebben a nevetésben is. Ha valamit megtanultunk az elmúlt két órában: a hatalom természete állandó. Akkor is, ha jó a ritmusérzéke.