Köves Gábor lassan harminc éve dolgozik kulturális újságíróként Magyarországon, ami önmagában szép teljesítmény, de ő kifejezetten kiképezte magát arra, hogy gyakorlatilag a saját erőből készít interjút világhírű színészekkel, rendezőkkel, filmesekkel, kulturális szakemberekkel, írókkal. Ezek a beszélgetések megjelentek a Magyar Narancsban, az Rtl.hu és a Hvg.hu oldalán, továbbá két különböző interjúkötetben is (Mi az, hogy nagymenők?, 2016, Végszónak sem rossz, 2021), most azonban Köves a mikrofon másik oldalára kerülhetett, ugyanis idén került a boltokba az Apropó, New York, az első regénye.
A könyv cselekménye annyira nem lesz meglepő senkinek, aki Köves interjúkból kirajzolódó érdeklődési körét követte: a XIII. kerületi Kresz Géza utca és Manhattan, a múlt és a jelen között váltakozó sztoriban egy, a szerzőhöz kísértetiesen hasonlító és hasonló családi múlttal rendelkező magánnyomozó New Yorkba utazik, hogy egy csomagot átvegyen. De a külső utazásnál fontosabb a belső a margitszigeti futásokról, a Lower East Side-i kávézásokról és a minden bizonnyal Köves szakmai csúcsának számító, személyes Philip Roth-interjúról.
Chris Cooper volt az utolsó, vagy Peter Farrelly.
A titok nyitja, hogy ha nincs bemutató, akkor keresni kell valamit, egy bevethető ürügyet. Valami mindig harmincéves. Vagy negyven. Esetleg húsz. A tíz túl korai. Farrellynél a Tökös tekés volt épp harminc. Gyönyörű cím! Cooper pedig a szintén harmincéves Lone Starban, John Sayles remek cowboykalapos texasi drámájában szerepel. Az évek során többször próbálkoztam náluk, kevés sikerrel, most ezek az évfordulók betaláltak. A vakszerencsén múlik. Farrellynél, gondolom, számított, hogy a felesége magyar. Ami úgy derült ki a számomra – ő nyilván tudott róla –, hogy amikor rábólintottak valahol a távolban az interjúra, az ügyintézők közölték, hogy rendben, de az asszony is jelen lesz. Jelen végül nem volt, de Farrelly a Zoom-interjú közben felhívta őt, és akkor én és Farrellyné magyarul társalogtunk egy keveset. A kutyájuk viszont nagyon is jelen volt. Tibornak hívják.
Gratuláltak. Manapság ezt szinte lehetetlen elkerülni, az interjúalanyok folyton gratulálnak. Ez is bizonyítja, hogy a NER vagy Orbán Viktor valóban világhírűek voltak. Mint a Rubik-kocka vagy Puskás, csak hát ellenkező előjellel. Kiderült, a Dumb és Dumber rendezője is tisztában van azzal, hogy ebben a távoli kis országban valami rendszerváltásszerű történt. Chris Cooper felesége interjú közben szólt be a háttérből, ő is örömének adott hangot. Mit tehetnék, szerényen fogadom ilyenkor a gratulációkat.
Ez részben a piac szülte kényszer. Ezeket a promóciós interjúkat szűken mérik, Magyarország jó esetben egy, maximum két lehetőséget kap. Vagy semennyit. A semennyi a leggyakoribb. Ha mégis kap valamit hivatalos úton Kelet-Európa, azon belül is a magyar piac, ebbe az egy-két lehetőségbe nem mindig férek bele. Mert például téged választanak, vagy egy másik telexest. A másik, amiért a promóciós interjú nem a legszerencsésebb helyzet, hogy meg van kötve a kezed. Az ilyen interjú persze mindig ajándék, így is kell nézni, az öledbe hullik és hálás vagy érte, de ha nagyon elkalandozol a kérdéseiddel, finoman figyelmeztetnek, hogy nana, az adott portékáról kell kérdezgetni. Abban a tizenkét percben, amid van. Az nem egy élet, hát még egy hivatás, vagy egzisztencia, vagy akármi, hogy várod, te legyél a szerencsés, aki megkapja ezt a tizenkét percet. Esetleg tizenötöt. Volt már nyolc is. Néha engem választanak, néha nem. Úgyhogy némileg kezembe vettem az irányítást. Nagy horderejű döntés volt, Hollywood egy emberként rezzent össze.
Valamiféle folyamatosságot tudtam teremteni. Heti egy interjú az átlagom. Ennek csak kicsi, de nem elhanyagolható része, amihez úgy jutok, hogy jön egy email, és a számba berepül a sült galamb. A galamb ez esetben az ajándékba kapott interjúlehetőség.
Amikor a 4–6-oson belenéztem egy vadidegen Magyar Narancsába, és azt láttam, hogy az utastárs az én cikkemet olvassa. Minden újságírónak kívánom, hogy egyszer része legyen ilyen villamosozásban. Akkor és ott, a villamoson éreztem, hogy na, ez a dolog működik, ez így nem is rossz. Eleinte lehetetlennek gondoltam, hogy bárki is visszaír Hollywoodból, vagy más hasonlóan távoli helyekről, bár az a mai napig kiszámíthatatlan, hogy a rengeteg próbálkozásból ki lesz a befutó. Egyszerre úgy harminc-negyven interjúkérelmem van a levegőben, ezeket küldözgetem életvitelszerűen. Várok egy hetet, és újra. Még egy hét, megint. Persze vannak áttörhetetlen falak, elérhetetlen alakok. Egy időben barátságos viszonyt ápoltam Al Pacino sajtósával vagy valakivel, aki annak adta ki magát. Mindig kiéreztem valami kis szívélyességet, egy kis embermeleget Stan elutasító soraiból. Kellett némi idő, úgy egy-két év, hogy leessen, ezek a barátságosnak tűnő rövid válaszok valójában azt jelentik: soha. Azért még egy darabig leveleztünk. Sajnos Stan már egy ideje nem válaszol. Azért ez is valami, mert Robert De Niróval még eddig sem jutottam. Néha Liam Neesont is megpróbálom, ha épp rossz kedvem van, legyen rosszabb. Szóval, vannak ilyen passzióim.
Nem képzelem el az olvasót, bár talán el kéne. Amit viszont megteszek, hogy végigmegyek az interjúalany életén és művein, és ha látok olyan pontokat, amik megkerülhetetlennek tűnnek, mert például minden magyar moziba járó ismeri ezeket, akkor kötelességemnek érzem, hogy rákérdezzek. Popkulturális közszolgálat. Ha holnap jönne egy email, hogy készítsek interjút Anthony Hopkinsszal, az olvasók biztos hiányolnák, ha Hannibal Lecter nem kerülne elő. Örömmel rákérdeznék, hiába mondta már el az összes forgatási anekdotát oda-vissza, milliószor. De enélkül nem lehet Anthony Hopkins-interjút készíteni.
Nem árt tudni, kit mivel azonosít a szélesebb közönség, könnyű a bennfentesség bűnébe beleesni. Ha odaírod Chris Cooper neve mellé, hogy a Lone Star főszereplője, az nem egy nagy segítség. Ha azt írod, hogy ő az, aki kinyírta Kevin Spacey-t az Amerikai szépségben, majd leakasztott egy Oscart az Adaptációért, az eggyel jobb. És persze vannak, akiket egyáltalán nem kell magyarázni: ilyen például Bud Spencer országában Bud Spencer. Vagy Terence Hill.
Van a fejemben egy saját kis filmklub. Ha az interjúalanynak köze van valamelyik ismeretlen kedvencemhez, akkor persze, rákérdezek. Egyszer élünk, és én még ebben az életben szeretnék egy olyan interjút, amelyben elhangzik, hogy Whit Stillman. Fájóan kevesen ismerik. Én igen, de ez csak félig dicsekvés, mert még így is sokszor Still Whitmant mondok. Azért jó ezt az interjúzósdit csinálni, mert az ember elhelyezheti Still Whitman vagy Whit Stillman nevét egy interjúban. És lássuk be, azért ez jó dolog.
Borzalmasan. Minden fel van jegyezve, minden olyan lehetőség, ami így nem valósult meg. De nincs mit tenni, a váltás megtörtént. Vissza lehet sírni a régi szép időket, amikor az ember távoli vad vidékeken, mondjuk külföldi kávézókban vállalta az interjúkészítés veszélyeit, de ez soha nem fog visszajönni. A készülő szöveg szempontjából pedig édesmindegy, hogy hol ülsz, New Yorkban vagy a nappalidban. A személyes találkozás sokkal nagyobb élmény, de az olvasót nem kell, hogy érdekelje, hogy nekem milyen élményeim vannak. Ami megmarad egy Zoom-interjúból, nem az, hogy ki mit mondott, hanem hogy milyen konyhabútorokat láttam Kenneth Lonergan mögött, vagy milyen könyvgerincek villantak fel Mark Rylance háta mögül. A lényeg, hogy a Zoomból az ilyen apróságok maradnak meg. Mert egyébként ott ülök a saját valóságomban és már baromira unom a nappalimat, szívesebben lennék egy párizsi presszóban.
Pályafutásom hajnalán még biztosan nagyon benne akartam lenni a kérdésekben, hogy látszódjon: én egy rendkívül művelt, jó ízlésű ember vagyok, aki ezt meg azt gondolja a világról. Remélem, idővel ez alábbhagyott. Emlékszem, a Narancsban az elején azzal dobták vissza valamelyik kis filmkritikámat, hogy ennyire azért ne legyek laza. Ez egy jó mondat volt, hasznos lecseszés. Annyira laza, annyira narancsos akartam lenni, hogy talán alany és állítmány sem volt a mondataimban, csak az a fene nagy lazaság. Azóta is igyekszem nem annyira laza lenni.
Ezt nem tudom megítélni. Azt tudtam, hogy nagyon más lesz megírni ezt a könyvet, mint újságíróként működni. A távolságtartás, a cinizmus itt nem áll jól. Talán Elmore Leonard mondta, hogy a kezdő arról írjon, amit ismer. Vagy Tolsztoj mondta, mindig keverem őket. A saját élményeim mögé nem tudok elbújni, ezen a terepen csak módjával tudok ironizálni. Ez volt a feladvány. Hogy mekkora távolságot tartsak magamtól. Eleinte jó sokat tartottam, újságírói szokás szerint a szöveget eredetileg E/3-ban írtam. Ő, ő, ő. Amikor megvoltam, megkértem egy szerkesztőt, hogy nézze meg, életképes-e a gyerek. Az első javaslata az volt, hogy írjam át az egészet egyes szám első személybe. Féltem, hogy ez lesz a sorsom, de valahol számítottam is rá, nem tiltakoztam. Fontos megjegyezni, hogy a könyv nem rólam szól.
Jó, jó, akkor rólam. Ez egy gyors kézfeltétel volt. Kicsit még jó lett volna tiltakozni.
Varga Ferenc az oka, az újságíró. A megélhetésen túli irogatást mindig eltoltam magamtól, aztán mégis összehoztam néhány tárcát. Egy-kettő ezek közül megjelent az ÉS-ben. Erre kérdezett rá Varga Ferenc egy régi podcastben, hogy valami nagyobbat nem tervezek-e. Én legalábbis így emlékszem. Mondtam neki, hogy nem. Ami így is volt. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy jó ez nekem, hogy betekintést engedek az életembe.
Olyasmikről, mint a könyv is. Suhanunk a Trabival a nyolcvanas évek hajnalán. Trabant, apám, szocializmus és moziműsor. És benne a Biztosan Ölő Sárkány Lady. Gyerekként azt olvasni, hogy Biztosan Ölő Sárkány Lady, az mámorító. Mondjuk, felnőttként is. Szóval suhanunk a családi Trabanttal, én lelkesen magyarázom, hogy „sárkány ladi”, mire apám ridegen hátraszól, hogy „lédi” az, fiam, nem „ladi”. Sose mondta, hogy fiam, azt én költöttem hozzá. Ilyen nagy horderejű dolgokról írtam. Egy másik tárcába bekerült nagy találkozásom a híres íróval. Nem neveztem nevén, na de most igen. Szóval, gyanútlanul besétáltam Varga Ferenc podcastjébe, ahol a Feri bogarat ültetett a fülembe.
Aztán kellett a regényíráshoz a NER is. Nem akarom utólag eltúlozni, nem szeretnék nagy szenvedéstörténet kreálni belőle, de újságíróként tavaly tavasszal még elég sötétnek tűnt az élet. Mintha az 1800-as évekről beszélnénk, pedig csak egy éve volt. Emlékszem, egy vetítésről jöttem ki, amikor a kormány kitette az asztalra a szuverenitásvédelmi bunkósbotját. Nekem meg erre begörcsölt a gyomrom. Nem sokkal később írtam le az első mondatot. Kicsit drámain hangzik, de nagyjából így volt.
Inkább úgy mondanám, nyitottam egy újabb teret a szorongásnak. Volt az írásban azért játék is, jó volt futás közben ötletelni, hogy mit és hogyan írjak. És közben maga a Margitsziget, ahol futok, az is regényhelyszínné vált. Szinte szó szerint benne futottam a szövegben. A regény úgy várt otthon, mint egy kutya. Sétáltattam, megetettem, és aztán dolgoztunk egymáson.
Ez volt az egyetlen esélyem, hogy kicsit mégis eltávolítsam magamtól ezt az egészet. Persze, mint említettem, a főhős nem én vagyok.
A nem én főhőst is el akartam távolítani. Egy fiktív alak, egy fiktív keret óv és véd, a pontatlanság is megengedett. Ha valami nem teljesen úgy volt, az nem az én saram, hanem ezé a Kresz Géza utcai detektívé. Nem akartam mindenáron ragaszkodni a tényekhez, nem akartam mélyfúrásokat végezni a családi legendáriumban. A bennem élő történeteket akartam valahogy elmesélni, úgy ahogy ezek bennem élnek. Nem kérdezősködtem a családi ebédeken, hogy hogy is volt, amikor a nagypapát… Akkor el kellett volna mondanom, hogy regényt írok. Inkább csöndben ettem tovább a rántott húst. Gondoltam, ha mégis bajba kerülök, mindent ráfogok a magánnyomozómra.
Ha profi író lennék, krimit írtam volna. Csakis krimit. Az irodalom csúcsának tartom a jó detektívtörténetet. Raymond Chandlernél nincs jobb. Regényeinek száma sajnos véges. Egy jó író ne haljon meg, hogy veszi hozzá a bátorságot? Mostanában maigret-s hónapjaim vannak. Imádom a film noirokat is, nagy kedvencem az Out Of The Past, ami vissza-visszatér az Apropó, New Yorkban is. De én nem tudok krimit írni. Én most ezt tudtam írni. Az Apropó, New Yorkot tudtam, minden más meghaladta volna a képességeimet. Nagyon szimpatikus, amit Philip Roth mondott, sajnos nem nekem, amit sérelmezek. Az élete vége felé a nagy író azt mondta, hogy kihozta magából a maximumot, nincs hiányérzete. Ami a saját képességeiből tellett, azt ő megcsinálta. Semmiképpen sem akarom magam Philip Rothhoz hasonlítgatni, de ez egy megnyugtató mondat: a legtöbbet kihozni abból, ami van. Ha kérhetnék egy extra írói vénácskát, akkor egy kis krimiírói képességet kérnék. És írnék egy tíz könyves sorozatot. Ez momentán ott tart, hogy elhelyeztem egy nyomozót a Kresz Géza utcában.
Nem, azokat egyszer lejegyeztem. Vittem magammal egy füzetet, és abba jegyzeteltem a New York-i impressziókat. Akkor még nem gondoltam regényírásra, vagyis de, csak még nem írtam semmit. Ami a füzetbe került, sokáig ott is maradt. Persze tetszett a szerep, sétálok New Yorkban és jegyzetelgetek, már csak az hiányzott, hogy olyan művészmódra hátra vessem a sálamat. Nyáron nagy hülyeség lett volna.
Szép felütés, most meg kéne győzzelek? Nálam ez a gyerekkori nosztalgia. Szörnyen hangzik, de attól még így van. Itt nőttem fel, sem erről nem tehetek, sem arról, hogy mi lett később a környékből. A mérlegem már nem olyan jó, ma már többet éltem Újlipótvároson kívül, mint belül, de úgy érzem, örök zöldkártyám van oda. Én már leszolgáltam a magam újlipótvárosi penzumát. A Radnóti Miklós utca egyik általános iskolájába jártam, mert kettő is van, és ott láttam meg, a Pozsonyi és a Gergely Győző utca sarkán a csodát: A birodalom visszavág magyar, rajzolt plakátját. Ha én azt a plakátot akkor és ott lefejtem az oszlopról, ma legalább egy millióval gazdagabb lennék. Akit ilyen élmények értek Újlipótvárosban, az jogot formálhat Újlipótvárosra. Egy Polli nevű dalmata volt a hű társam kilenc évig, akkor már Budán laktam, de rendszeres szombati programunk volt a Szent István park: kávé, szivarka, Polli, kutyafuttató. Egyébként meg nem szorul védelemre a hely, különben is, ex-újlipótvárosiként kikérem magamnak a kérdésben rejlő nyilvánvaló provokációt. De örülök, hogy már csak visszajáró vendég vagyok az Újlipótban, könnyen lehet, hogy rég megutáltam volna. Így könnyebb szeretni, ha nem ott laksz.
Nem azért mondom, mert a Bambiban ülünk, de a puncstorta látványától mindig elgyengülök. Több iskola létezik, számomra a bambis puncsszelet az ideális. Egy jó Somlóival is könnyen korrumpálható vagyok. És egy hatalmas, felhőkarcolónyi francia krémes is jöhet. Pedig baromi sok kalória.
Számolom. Orvosnál jártam nemrég, fájt a vállam. Kedélyes úr volt, azzal fogadott, hogy „Köves úr, maga terhes?”. A határán voltam, hogy megsértődjek, de inkább folytattam a csevejt. Aztán lefordította orvosi nyelvre is: változó kor, radikális súlycsökkentés, Köves úr.
Kiskegyed és Tina magazin? Volt idő, nem ma volt, amikor megszállt az írásdüh, írtam, ami csak jött.
Jelentősen csillapodott. Azt is nehezen tudtam elképzelni, hogyan fogom belesuvasztani a napjaimba a regényírást. Most is nehezen tudom elképzelni, hogyan ment a cikkírás mellett, de csak a vége felé vettem ki szabadságot. Csak kevesen tudták, hogy könyvet írok, a szüleimet is csak a legvégén avattam be, a leves és a főétel közt, hogy hát nemsokára meg fog jelenni egy regény, amiben tulajdonképpen szerepelnek.
A padon üldögélést nagyon szeretem – kutyával az igazi. Amióta nincs Polli, hanyagolom a kutyafuttatók padjait, elég furcsán festenék. Annak, hogy a magánnyomozó végig egyedül van, van egy prózai oka is. Így nem kellett más figurákat kitalálnom. Az egy jövőbeli, másik könyv lesz, ami csakis Varga Ferencen múlik. De tény, hogy a New York-i útjaim nagy többségét, az utak nyolcvan százalékát egyedül töltöttem. Ezekben a New York-i egyedüllétekben van magány is, napjában egyszer-kétszer megkóstol, szinte menetrendszerűen. A Bryant parknál mindig beáll. New York a felszínen tart, szuper ez a lebegés, de tudom nagyon egyedül is érezni magam. Ahogy tudom egyedül érezni magam Újlipótvárosban és Budapest szinte valamennyi kerületében. Benne van a magányom a könyvben.
(nevet)
Az Apropó, New York az Athenaeum Kiadó gondozásában kapható.
