Két homlokegyenesen különböző, női szemszögeket előtérbe helyező kiállítás nyílt Budapesten a napokban. A Mai Manóban a huszadik század egyik legismertebb női fotóriportere, Mary Ellen Mark életművébe nézhetünk bele, a seattle-i utcagyerekektől az indiai cirkuszokig, a Kiscelli Múzeum csoportos tárlatán pedig azzal szembesülhetünk, hogyan lehet nőként akkor is dolgozni, amikor az erőszakos világ összezár körülöttünk. Mindegyik a női sorsok köré épít, teljesen más megközelítéssel, mindkettőt érdemes megnézni.
„Ennek a hölgynek, akit felületesen akár riporternek is lehetne nevezni, letaglózóan tökéletes képei vannak” – ezt még a fotós Tímár Péter írta a Fotóművészet magazinban Mary Ellen Mark munkáiról, és nehéz vele vitatkozni. Mark a hatvanas évektől kezdve egészen a 2015-ös haláláig fotóriporterként, portréfotósként, és érző emberi lényként is kiemelkedő volt. Az életműve pedig olyan szerteágazó, annyira különböző témákat érint, cserébe annyira egyértelmű, hogy bizonyos vezérfonalak mentén haladt, hogy nem is csoda, hogy a Mai Manó Ház mindkét emeletét bőségesen az ő képei teszik ki – úgy, hogy van olyan közismert és nagy hatású sorozata, amit csak a szövegben említenek, a falra már nem fértek ki.
Ha Mary Ellen Mark neve nem is pörög annyira, mint Diane Arbusé, vagy Vivien Maieré, két fotója ismerős lehet azoknak, akiknek elképzelésük sincsen arról, hogy ki ő. Az egyik a seattle-i utcagyereket, Erin Blackwellt, ismertebb nevén Tinyt (Picúrt) ábrázolja a halloweeni jelmezében, azaz egy gyászruhában. Tiny egy volt azok közül a hajléktalan fiatalok közül, akiket Mark és férje, Martin Bell megörökítettek először a Streetwise nevű sorozatban, majd az azonos című, Oscarra jelölt dokumentumfilmben is. A fotón Tiny arca lefele konyul, a jelmeze anakronisztikus, az arckifejezése dacos. Mark még évtizedeken keresztül követte Blackwellt, férjével együtt újra és újra bejelentkeztek az életébe, hogy megnézzék, éppen hol tart. Ezek a fotók is ott vannak a kiállításon, Tiny nincsen megfagyva az időben, három képen is láthatjuk, merre tartott aztán.
A másik híres fotója Észak-Karolinában készült, a címe: Amanda és az unokatestvére. Mark a Life magazin megbízásából dolgozott egy problémás gyerekekről készülő sorozaton ott, amikor találkozott a kilencéves Amandával, a már akkor dohányzó iskolással. A fotós eltöltött vele több órát, utolsó nap pedig, mielőtt elbúcsúzott tőle, elkészítette azt a képet róla, amin Amanda az édesanyja sminkjében, műkörmökkel dohányzik egy felfújható medencében, miközben az unokatestvére bágyadtan nézi.
Mark standfotósként kezdte a karrierjét, amikor a Száll a kakukk fészkére forgatásán dolgozott, bejutott az oregoni állami elmegyógyintézetbe. Mai szemmel nézve egészen elképesztő hozzáférése volt a lakókhoz, akiknek magnókat és Polaroid-kamerákat is adott, de természetesen ő is bőven fotózta őket. Az osztály után Ward 81 névre keresztelt sorozat kiállított darabjai kemények és elszomorítóak. Ha valaki Mark fotóján egyedül van, akkor ő a magány megtestesülése, és a Ward 81 női nagyon magányosak, ahogy a Londonban fotózott heroinisták, vagy a New Yorkban elkapott Nancy Spungen is.
A kiállítás címe Női sorsok, férfiakból nincsen sok, és azok a portrék se túl hízelgőek. Mark egyik szociosorozata volt a hajléktalan Damm-család, ahol a drogfüggő apa terror alatt tartotta a szintén drogfüggő párja előző házasságból született gyerekeit. Néha egy férfi csak egy Batman-kosztüm, vagy egy romantikus társ, aki félig le van vágva a képről. Néha egy bohóc, aki le akarja smárolni a feleségét, mint ahogy Louis Malle francia rendező teszi ezt az esküvőjén Candice Bergen színésznővel. Néha pedig csak nézők, ahogy a szovjet férfiak lesik a sakkozó asszonyt a fürdőben. Itt most nem az ő sorsukról van szó.
A kiállítást anyagát maga Mark válogatta össze még életében, kár, hogy nem válogatott belőle a Falklands Roadból, a mumbai prostituáltakról szóló sorozatából, bár igaz, hogy egy szempontból kilógott volna – a Női sorsok összes fotója fekete-fehér. De nem mindegyik riport, a Mai Manó emeletén ott az Ikrek-sorozata, ahol stúdióban, beállítva, ugyanolyan ruhába öltöztetett ikreket, majd hatalmas Polaroid-képeket készített róluk. Az Ikrek a legfrissebb sorozat a kiállításon, 2001-ben készültek ezek a képek (a legkorábbi fotó 1964-es a tárlaton), de a legkevésbé érdekes is, a környezetüktől megfosztott alanyokról nem lehet annyira sokat és annyira szépen állítani, mint a fotóriportokkal.
Mark fotózott az Egyesült Államokon kívül is bőven, külön szobát kapott a Mai Manóban az indiai cirkuszokban készített válogatás, egy külön falat kapott, amikor a Life-nak fotózta Teréz anyát. Fotózott Olaszországban, Angliában, a Szovjetunióban, de az amerikai utcák, sikátorok, lepattant lakások és nyomorult közszolgálati terek álltak neki a legjobban, a seattle-i sorozata, de a tizenöt éves anyáról szóló Jeanette szülésében sokkal több empátia és kíváncsiság van, mint a külföldiekben. Mark fotózott rengeteg híres embert is – a honlapján van egy bőséges válogatás –, az ezredforduló után pedig a Novartis nevű egészségügyi gigacég megbízásából is dolgozott, a sok Life-, Vanity Fair-, New Yorker-munka után. Ezek nem derülnek ki a kiállításból, de hozzáadnak Mark emlékéhez. Egyszerűen nem volt olyan terület, a koordinátarendszer bármelyik tengelyén, akár társadalmi rétegekről, akár országokról, akár hozzáállásról volt szó.
A Női sorsok olyan mintha kötött pályán haladna, hiszen Mark még életében rakta össze a válogatást, végig egy művész egy elképzelését látjuk, egy ember szemlélete, millió formában. A Kiscelli Múzeum oratóriumába szervezett Október szinte teljesen a fordítottja: míg a Mai Manós fotókiállítás egy művész sokféleségét mutatja be, a budai kiállítás sok művész lézerfókuszú gondolatát ugyanarról, erőszakról, háborúról, ellenállásról, a művészet kitartásáról.
Jól megtekertem az előző mondatot, de azért itt is egy nő akarata érvényesül: a kurátor Páldi Lívia szándékosan nem lineárisan, magától értetődően rendezte az alkotásokat a Kiscelli erre nem feltétlenül alkalmas terébe, hanem egyfajta asszociációs gondolattérképként. Páldi volt a kurátora pár évvel ezelőtt az óbudai Budapest Galériában szervezett Az erőszakról című kiállításnak, ami a mostani tárlatnak előképe volt. Amíg annak a címe egyértelműen kijelentette a témáját, a kurátor a sajtóbejáráson elmondta, hogy nem akart sem konkrét dátumra, sem az orosz forradalomra, sem a közel-keleti helyzetre utalni, egyszerűen csak egy lírai címről van szó, úgyhogy én is visszatehettem a Szergej Eisenstein-megfejtésemet a zsebembe. Az alcím segít: A hallgatástól az ellenállásig, ahogy a leírásban idézett költők személyes is, az egyikőjük Marguerite Duras, a másik pedig a palesztin Fadwa Tuqan.
Az Október címe ugyan lírai, de a kiállításon szereplő művészek életútjai nagyon is konkrétak, az ellehetetlenített Anna Margittól kezdve, a dél-afrikai apartheidben felnőtt Marlene Dumas-on át a görög börtönben alkotó jugoszláv Makrisz Ziziig. A munkák néha mutatják az erőszakot: a Kijevben élő és alkotó Katya Buchatska az orosz invázió nyomait, az ukrán tájban maradt krátereket fotózza, hatalmas, fekete-fehér képeken. A kráterek tájsebek, de Buchatska úgy fotózza, hogy nincsen a képeken semmi, ami a becsapódás nyomait egyértelműen, beazonosíthatóan ukrajnaivá tenné, ezek a bombák bárhol robbanhattak volna.
Van, ahol az erőszak szimbolikus: a magyar-szíriai El-Hassan Róza több szobrot is készített kifejezetten a kiállításra, az egyikben kuglibábukra hasonlító fafigurák belsejébe láthatunk, amikben törékeny díszek vannak. Egy rossz mozdulat valószínűleg elég lenne, hogy belül darabokra törjön minden, még ha a külső ép is marad.
Az Október tisztelgés a német Käthe Kollwitz előtt. Kollwitz grafikusként, szobrászként dolgozott, rengeteg önarcképet készített, kiállt a társadalmi érdekérvényesítés mellett, és a háború ellen, készített műveket földművesekről, munkásokról, nőkről, saját magáról. A nácik hatalomra kerülésével betiltották Németországban, a lakhelyét elhagyta a háború kitörésével, de az országot nem. Akkor is dolgozott, amikor a férje haldoklott, de 1941-ben elkészítette az utolsó grafikai munkáját. Férje súlyos betegségben meghalt, fia az orosz fronton esett el. Tizenhat nappal a háború vége előtt halt meg, 1945 áprilisában. Vajon milyen portrét készített volna róla Mary Ellen Mark?
A Mary Ellen Mark: Női sorsok január 11-ig látható a Mai Manó Házban. További információk itt. Az Október január 25-ig látható a Kiscelli Múzeumban. További információk itt.
