Még mindig szeretek valamit abban, hogy kapok valakitől egy csomagot, mintha valakitől megjönne a legfrissebb jelentés
– ezt a legendás zenei producer Brian Eno mondta egy 2010-es interjúban, amikor a streaming hullámai már elkezdték nyaldosni a fizikai formátumok partjait, de még nem árasztották el úgy, mint tizenöt évvel később. Nem én vagyok az egyetlen, akinek ilyen zavarosnak tűnő, vízközeli költői képek ugranak be a zenehallgatásról, Eno a digitális zenehallgatást ahhoz hasonlította, mintha megnyitottak volna egy csapot az interneten, minden információt lehántottak volna a zenéről, és kontroll nélkül folyna ki abból a bizonyos csapból. A producer hozzátette, hogy ő néha azt szereti, ha a vizet palackozzák, és van rajta felirat, hogy honnan jött.
Eno egy évtized elején beszélt a Pitchforknak. Akkor az Egyesült Államokban a streaming még a zenepiac hét százalékát tette ki, nagyjából 1,5 millió előfizetővel. Tíz évvel később nemhogy egy szelete lesz a zenetortából, hanem majdnem az egész torta lesz: az amerikai zeneipar statisztikái szerint 80 százalékot tesz majd ki belőle a streaming, 611 millió előfizetővel. Szép eredmény ez, de még érdekesebb, hogy az óriási kilövés mellett a vinyllemezek is hasonlóan nagyot mentek, az abból származó bevételek majdnem megtízszereződtek 2019-re, és összesen 450 millió dollárt termeltek.
A fizikai formátumok között a vinyl a király, ha Magyarországon besétálunk egy Media Marktba, többféle lemezt lehet kapni, mint hajszárítót és kávéfőzőt összesen. És miközben az óriási LP-k dicsőségesen virítanak, egy másik, egykor óriásit menő fizikai formátum éppen eltűnőben van ugyanazokban a boltokban: a CD-kből már hevenyészett a kínálat. Nemrég voltam egy olyan Media Marktban, ahol Ákos egyik CD-jét is leértékelték, az pedig már tényleg a kanári a szénbányában.
Mit kerestem egyáltalán a CD-k között, és miért tudom, hogy Ákos egyik lemeze le volt értékelve? Azért, mert éppen CD-ket akartam venni, és mivel a Media Marktnál néha bele lehet futni értelmetlen akciókba, sikerült egy Buzzcocks-válogatást venni 1500 forintért, és egy L. A. Suzi-albumot még ennél is kevesebbért.
Valamikor az utóbbi pár hónapban belém csapott, hogy van egy csomó CD-m otthon. Ezek a CD-k otthon porosodnak a könyvespolc legfelső, csak létrával elérhető részén, sosem hallgatom őket, mert eddig nem volt okom rá. Amikor a Spotify megjelent Magyarországon 2013-ban, én is előfizettem, mert a technikai fejlődés ígéretével egy olcsó, legális megoldást kínált arra, hogy zenét hallgassak, havonta annyi forintért, amennyiért egészen biztosan nem vennék soha CD-ket. Azért azokat is vásároltam, de csak nagyon kivételes esetekben, amikor úgy éreztem, hogy egy kiadót vagy egy előadót tényleg annyira szeretek, hogy még a horribilis postai díjakat is kifizetem értük.
Aztán a Spotify elkezdett megváltozni valahogy úgy, mintha mi lettünk volna a békák, ami alatt szépen lassan elkezdik melegíteni a vizet a fazékban: nyitottak a podcastok irányába, megváltoztatták a felületet, átvariálták a rendszerüket, hogy lejátszási listákat preferáljon. A tulajdonos Daniel Ek egyre gazdagabb lett, de a nagy kiadók körén kívül lévő zenészek egyre kevesebb pénzt kaptak. A lejátszási listákat elkezdték ellepni olcsón előállított, névtelen zenészek által előadott hangulatzenék, amik kiszorították az igazi előadókat.
Felbukkantak a mesterséges intelligenciával készített dalok, Ek pedig az idén nyáron befektetett a Helsing nevű cégbe, ami MI-alapú drónharcászattal foglalkozik – utóbbi döntés miatt egyre több előadó lelépett a Spotifyról, olyanok, mint a Deerhoof, a Godspeed! You Black Emperor, a King Gizzard & The Lizard Wizard, vagy a Massive Attack. A drónharcászattal ugyan nem, de a Spotify üzleti modelljével foglalkozik az év egyik szakmába vágó könyvszenzációja, a Mood Machine. Ebben Liz Pelly újságíró azt veszi végig, hogyan lett a streamingcég olyan monopólium a szakmában, aminek a működése alapvetően változtatta meg a zeneipart.
A Spotify – és a többi zenei streamingoldal – egyik legnagyobb hátulütője valójában az egész streamingpiac legnagyobb hátránya: nevezetesen hogy hiába fizetünk elő, semmit sem birtoklunk. Számok, komplett albumok, adott esetben teljes előadói diszkográfiák, vagy a Netflix esetében filmek és sorozatok tűnhetnek el egyik pillanatról a másikra. Miközben annak az illúzióját kelti, hogy bármi elérhető bármikor, valójában ez egyáltalán nem igaz. Extrém esetben az sem érhető el digitálisan, amit kifejezetten erre tervezett felületen megvásároltunk, az iTunes és az Amazon boltjaiban vásárolt filmek felett sem gyakorlunk tulajdonjogot, hiába tűnik úgy.
Ezzel a folyamattal pedig úgy lehet hatékonyan szembenézni, ha fizikai példányokra költünk: ha vásárolunk eredeti filmeket, díszdobozokat, albumokat, akár kisebb boltokban, akár együttesek koncertjein. A vinyleladások az utóbbi években stabilan növekedtek, de 2024-ben viszonylag nagyot zuhantak az Egyesült Államokban, egy év alatt 33 százalékot. Az év első felében majdnem ugyanannyi vinyllemezt adtak el, mint CD-t. Miközben a hangfelvétel-kiadók nemzetközi szervezete, az IFPI az éves jelentésében arról írt, hogy 2024-ben a CD-vásárlás az előző évvel összehasonlítva csak 6 százalékkal csökkent. A franciáknál 2023-ban 10,5 millió CD-t adtak, 5,5 millió eladott vinylhez képest. Franciaországban a CD-k majdnem felét 35 év alattiak vették.
Ez az a pont, amitől kezdve már nem fogok több zeneipari statisztikát írni, ugyanis a globális, európai vagy amerikai zeneipar néha annyira különböző módszertant használ, hogy a CD-k eladásáról sem lehet pontos trendeket megtudni, mert homlokegyenest különböznek a számok. Egyik szakmai szervezet szerint 2024 első felében kis arányban, de nőttek az eladások az Egyesült Államokban, más kutatás szerint pedig beestek.
Viszont van egy sokkal érdekesebb statisztika, ami nem az iparból jön. Az internet legnagyobb használt zenei adok-veszek felülete a Discogs, ami 2023-ban azt vette észre, hogy hatalmasat nőnek a CD-eladások az oldalukon, azaz sokkal több lemezt árultak vagy vettek meg ilyen formátumban, minden öt eladott termékből egy CD volt. Az oldal szerint ennek több oka is lehet, az egyik például az, hogy a koronavírus-járvány alatt és után a vinylgyártás a megnövekedett kereslet miatt akadozni kezdett. Ezzel párhuzamosan több előadó (Olivia Rodrigo, Billie Eilish) a vinyl mellett CD-n is kiadta az új albumait. És egyáltalán nem elhanyagolható faktor a nosztalgia, ami már rég elhagyta a kilencvenes éveket, és megérkezett a Y2K utáni évtizedbe, ahol a CD-k milliós eladásokat produkáltak a világon.
Ezt a nosztalgiát magamon is érzem, és egészen biztosan ez is az oka, hogy egy csomó CD-t nem adtam el, hanem inkább leporoltam a polc tetején, és egy olcsó, USB-s meghajtóval elkezdtem őket bemásolni a gépemre. Beláttam, hogy a legtöbb zenét a számítógép előtt, fülhallgatóval hallgatom, ezért valójában a mögötte álló elv az teljesen mindegy, mégis eltölt egy biztonságérzet amiatt, hogy ez a zene soha nem fog eltűnni, senki sem figyeli és táplálja be az algoritmusba, hogy mit hallgatok, és a minősége is sokkal jobb lesz, mint amit streamingen hallgatni tudok. Amit még mindig használok, csak Apple Musicot.
Nem elhanyagolható tény, hogy egy olyan használt kocsit vettünk, amiben rádió és CD-lejátszó van csak. Ahelyett, hogy vettünk volna átalakítót hozzá, inkább elköteleződtünk a lemezek hallgatása mellett, amihez aztán muszáj volt még újakat beszerezni. Akkor tudatosult bennem, hogy a CD-k másodpiaca a Discogson tényleg virágzik, pár euróért, és valamennyi postai költség fejében lehet olyan albumokat venni, amik húsz éve is több ezer forintba kerültek. Persze előfordulhatnak rizikók a rendszerben: egy kollégámnak az első Daft Punk-lemez helyett Tool került a tokba, nekem pedig egy komplett csomagot visszafordított a Magyar Posta, mondván, hogy nem vettem át. Ha tudták volna, hogy húsz éve akartam megvenni azokat a lemezeket, amiket küldtek benne, akkor nem írtak volna rá ilyen hülyeséget.
Pápai Sándor, a budapesti Wave lemezbolt tulajdonosa azt írta nekem, hogy nagyjából 2-3 éve kezdték el érzékelni, hogy egyre növekszik a kereslet a CD-k iránt, és amíg tíz vinylre jutott egy CD eladása, addigra ez már felment 10:3-ra. Szerinte nem generációfüggő, „régi arcok” és gimisek is keresik ezt a formátumot. Pápai szerint a vinyl-LP-k árai nagyon elszálltak bizonyos szegmensekben, két-háromszoros áruk is lehet a CD-khez képest, és ez lehet az oka, hogy kezd talán trendi is lenni.
Az árak nagyon ritkán, és általában magyar Facebook-csoportokban érik el a boltit, de töredékei a vinyláraknak. Csak egy példa: az első Pixies-lemez új vinylen tízezer, új CD-n ötezer, használtan pedig kétezer-ötszáz forint, ha sikerül találni belőle. Mivel a formátum annyira népszerű volt, és annyira futott a tömeggyártás, általában sikerül is, és a legendával ellentétben a harmincéves lemezek is tökéletesen működnek. Ez nem azt jelenti, hogy a CD-k teljesen értéktelenek lennének, a Discogs legnagyobb értékű vásárlásokat összesítő éves listájára két CD-kiadvány is felfért. Az egyik egy háromlemezes remixgyűjtemény Sophie-tól, a másik pedig egy írt CD új Cure-dalokkal. A Sophie 5200 dollárért (1,7 millió forint), a Cure 7500 dollárért (2,5 millió forint) cserélt gazdát.
A vinylgyűjtéshez képest CD-ket vásárolni sokkal kompaktabb élmény: nem foglalnak annyi helyet, nem olyan macerás a tárolásuk, karbantartásuk, lejátszásuk. A CD az első formátum volt a világon, amelyen nincsen semmiféle felületi zaj, nem zúg a magnó, nem serceg a tű, a digitális zene minősége laikus fülnek makulátlan. A tokok törékenyek, de sokkal könnyebb tárolni őket, és ha valaki összefogdosta a lemezeket, alkohollal lehet őket tisztogatni. Hordozni is könnyű őket, a piacon pedig megjelentek új gyártású lejátszók, félig a korabeli discmanek és az asztali verziók között. Még a Wirecutter, a New York Times megbízható terméktesztelő aloldala is írt egy cikket arról idén nyáron, hogy a szerzőjük szerint melyik a legjobb hordozható CD-lejátszó. Érdemes megnézni a lejátszó Amazon-értékeléseit, mindenki elégedett, kivéve azok, akik a modern autójuk bluetoothos rendszerével akarták használni. Manapság az új autókat már nem CD-lejátszókkal dobják a piacra, pedig például a brit felnőttek 15 százaléka még mindig kocsiban hallgatja a lemezeket egy 2024-es kimutatás szerint.
Hogy látja ezt a lehetséges trendet valaki, aki világéletében CD-ket gyűjtött? Sallai Lászlónál (Felső Tízezer, The Somersault Boy) saját bevallása szerint soha nem alakult ki a vinylgyűjtés, a CD hozzájuk képest „viszonylag olcsó, nem kell rá annyira vigyázni, és (leszámítva néhány nagyon obskúrus előadót) szinte minden cím beszerezhető rajta” – írta a Telexnek. Streaminget még mindig használ, bár sokáig ellenállt. Nagyon szeret playlisteket csinálni, „de a régi, puritán felület” nagyon hiányzik neki. Nem tartja elképzelhetetlennek, hogy egyszer majd el fogja engedni a Spotifyt, de előtte mindenképpen archiválná a lejátszási listáit. CD-ket főleg otthon hallgat, néha csak ül a kanapén közben, nézegeti a borítót, olvasgatja a krediteket és a szövegeket.
Régebben kizárólag használtakat vett, a 2010-es évek első felében ugyanis kispénzű egyetemistaként sokat nyomott a latban, hogy „a legtöbb boltban nevetséges áron lehetett használt CD-ket venni”. Mostanában már gyakran rendel előre lemezboltokban vagy Bandcampen, és általában meg is várja, hogy ezen a formátumon hallgasson meg először egy albumot, kivéve ha az többhetes késéssel érkezik meg. Szokott rendelni a Discogsról is, de „a szállítási díjak elszabadulása és a brexit miatt” egyre többször járja a pesti boltokat: Wave, MG, Musicland/Neon Music, de még olyanokba is el szokott jutni évente egyszer, ami nem feltétlenül a profilja, mint például az inkább metálos Lemezpince. Külföldi utazások előtt is mindig azt nézi meg, hogy hol vannak lemezboltok,
„az egyik legjobb bolt, ahol valaha voltam, az a brüsszeli Caroline Music, ami ráadásul éppen a nevezetes eresszel szemben található”
– írta.
Sallai volt az, aki inspirálta Bradák Somát (Galaxisok, ex-Platon Karataev) is, hogy áttérjen a vinylekről a CD-kre, bár voltak más érvek is: Bradákot először a szerinte indokolatlan dupla vinylkiadványok kezdték el idegesíteni, amikor egy album négy oldalra fért fel összesen, és túl sokszor kellett megforgatni őket, illetve a lemezárak eléggé aggasztó emelkedése is ellenük szólt. „Arra jöttem rá, hogy én elsősorban zenét szeretek hallgatni, ami ezen a ponton ütközött a formátumból eredő merevséggel” – írta a Telexnek, a megoldás pedig az volt, hogy be kellett látnia, ha gyűjteni szeretne mindent, amit szeret, akkor a CD-k felé kell fordulnia.
Streaminget még mindig használ, Tidalt és Apple Musicot igen, de teljesen kerüli az algoritmusokat, csak olyan, számára ismeretlen albumokat hallgat ott, aminek ismeri az előadóját, vagy olvasott róla, esetleg más ajánlotta. Zenét a városban egy digitális audiolejátszóval hallgat, amin a streamingappok is elférnek, de ott az összes, digitális formátumban elérhető zenéje is. Otthon lemezeket és CD-ket hallgat, nem mindig szertartásosan, de vannak alkalmak, amikor igyekszik dedikáltan a zenére figyelni.
Bradák legféltettebb kincse CD-n a Hybrid Theory a Linkin Parktól, amiket még általános iskola végén szerzett be, és ugyan vett ilyen formátumban zenét, a 2010-es évek elejétől kezdve szinte vinyleket gyűjtött. Ebben az évtizedben viszont megfogalmazta magának a fent említett problémákat, és pár, csak vinylen elérhető kiadvány kivételével CD-kre váltott. Aztán rájött, hogy bajban van, „mert egy lemez áráért 2-4 CD-t is lehet venni, aztán hamar telni is kezdett a polc”.
Ki gondolta volna, hogy 25 évvel a formátum hőskora után megint polcok fognak telni vele.
