Hogy közben a hozzátartozó nem döglik bele a szégyenbe és fájdalomba

Hiába derült ki azóta, hogy a rendőrség két éve nyomozott az ügyben, és hiába tartóztattak le két orvost, akiknél több százmillió forintot találtak, éppen az ügy körüli felháborodás világított rá a súlyos, rendszerszintű anomáliára: a beteg, idős hozzátartozót ápoló családtagok annyira kilátástalan helyzetben vannak, hogy még egy jogellenes szolgáltatásnak is örülnek, hiszen úgy érzik, mást esélyük sincs igénybe venni. Zoltánéknak például a Péterfy egyébként jogtalan gyakorlata az egyetlen lehetőség volt. Ahogy egyre több hasonló helyzetben lévő családdal beszéltünk, nyilvánvalóvá vált: teljesen beszűkültek a már aktív ágyat nem igénylő, de nem gyógyítható idősek lehetőségei.

Egy társadalom szociális helyzetét nagyban meghatározza, hogy bánik az életük végén lévőkkel. A hazai ellátás feltérképezése és több, érintett család tapasztalatai alapján az látszik: a magyar rendszer nem ad kapaszkodót és megoldást ezeknek az embereknek életük utolsó időszakában, és nemhogy levenné a terhet a lelkileg egyébként is nehéz helyzetben lévő családokról, inkább megnehezíti a dolgukat. Ráadásul a helyzet a jövőben csak romlani fog: egy 2017-es tanulmány szerint a demográfiai trendek miatt egyre több lesz a betegséggel és szociális problémával küszködő idős ember, ezért egyre nagyobb szerep jut(na) a velük foglalkozó intézményeknek.

Zoltánnak nagyon jó tapasztalatai voltak a Szövetség utcai intézménnyel, az orvosok kedvesek voltak, az anyjával mindent megcsináltak, fodrász járt hozzá, jól bántak vele. Még abban is segítettek, hogy anyja átkerüljön egy idősek otthonába, ahol 80 ezret kell havonta fizetniük, és 6000 forintos napidíj van, ami kifejezetten olcsónak számít. Persze azt ő is problémának tartaná, ha az orvosok zsebre tették volna az alapítványi pénzt, de ezt nem feltételezi róluk. Úgy érzi, ez a lehetőség legalább valamilyen megoldást jelentett a rászorulóknak.

„Három közeli hozzátartozóval csináltam végig a betegségüket, halálukat” – kezdte el mesélni a történetét Kata, aki az édesapját, az apósát és a nagynénjét kísérte végig az utolsó hónapjaikban.

Édesapjának vesedaganata és több áttéte volt. Egy belgyógyászati osztályon feküdt, ahonnan egy idő után elküldték, mert már nem tudtak vele mit csinálni, és szükség volt a helyre. Katáék először hazavitték az apját, viszont be kellett látniuk, hogy a fájdalmait nem tudják olyan hatékonyan csillapítani otthon, mint kórházi körülmények között. Így kerültek be a Péterfy Kórház III. Krónikus Belgyógyászati osztályára. Édesapja ekkor már nagyon rossz állapotban volt. „Boldogok voltunk, hogy egyáltalán be tudtuk tenni valahova, ott van az ember egy haldokló beteggel, és nem tud mit csinálni, senki nem ilyen halálról álmodik, magánintézményben iszonyatos pénzeket gombolnak le a hozzátartozókról.” Katáéknak egy kényszerhelyzet volt a Péterfy választása, az ottani ellátással nem voltak elégedettek, Kata azt mondta, úgy érezték, még a betegszállításból is nyerészkedni akart a kórház. A cél a minél több pénz lehúzása volt.

Egy másik, névtelenséget kérő olvasónk azt írta: „Történetünk 2023 júniusában kezdődött, amikor demenciában szenvedő nagynéném bekerült első lépésben a pszichiátriára. Egy ottani orvos közölte, hogy nagynéném immár 24 órás felügyeletre szorul, és ha én ezt nem tudom megoldani, az az én felelősségem, akkor is ki fogják tenni a pszichiátriáról, mert ott nem maradhat. Aktív korú egyedülálló nőként, egy betegápolásra alkalmatlan lakásban ez a hír villámcsapásként ért, és nyilván megoldhatatlan problémaként jelent meg az életemben.”

Olvasónk már hónapokkal korábban, márciusban elindított nagynénje nevében egy elhelyezési kérelmet egy otthonba, de az eredményre még várniuk kellett. Ezért nem volt más lehetőségük, ők is a Péterfy III. Krónikus Belgyógyászati osztályán kötöttek ki.

„Hogy rá kellett volna jönnöm, mi folyik az osztályon? Igen. Hogy elég kétségbeesett voltam ahhoz, hogy az érzelmi trauma felülírja a racionális gondolkodást? Igen.”

Magyarországon addig maradhat valaki úgynevezett aktív ágyon a kórházban, amíg akut kezelést igényel. Ha egy idős, beteg, önmagáról már gondoskodni nem tudó ember állapota alapvetően stabil, és már nem a gyógyítás a cél, akkor elbocsátják az aktív kórházi ágyról. Papíron ilyenkor több intézményes lehetőség közül választhat. Ezek között is különbségek vannak abban, hogy hol, mennyi orvosi/gondozási/szociális segítséget kap, milyen feltételekkel lehet valahova bekerülni, és az milyen költségekkel jár.

Az első a hazai hospice / palliatív ellátás. Ezt azok a betegek tudják igénybe venni, akiknek csak néhány hónapjuk van hátra, és életük utolsó időszakában szeretnének segítséget kapni. Ilyenek például a végstádiumú rákbetegek. A hospice ellátást a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) támogatja, így az társadalombiztosítással teljesen ingyenes. Hospice ellátásból kétfajta létezik: az otthoni hospice‑ellátás és az intézeti hospice‑ellátás, azaz a fekvőbeteg részlegek, hospice otthon vagy kórházi hospice/palliatív osztály. Magyarországon 24, fekvőbetegek ellátására alkalmas kórházi hospice osztály vagy intézmény van, összesen 358 ággyal.

A második csoportot alkotják az ápolási osztályok és ápolási otthonok. Dózsa Csaba egészségügyi közgazdász lapunknak azt mondta: a dolgok természetes menete, hogy egy aktív kórházi osztályról a páciens először átkerül a krónikus osztályra vagy rehabilitációra, ha még nem tudják hazaengedni. Ezeken a helyeken is meghatározott ideig, általában egy-két hónapig maradhatnak a betegek. Krónikus osztályos ágyból közel 10 ezer van az országban, ennél alacsonyabb rendű az ápolási osztály, ezeken nagyjából 2000 férőhely van. A kórházi ápolási osztályok előnye, hogy beutalóval térítésmentesek, de az intézmény kérhet napi pár ezer forintos ellátási díjat.

A harmadik, nagyobb kategóriát alkotják a kiegészítő / részleges szolgáltatások, amik leginkább az otthonápoláshoz kötődnek. Rövidebb távon lehetőség van szakgondozó szolgálat igénybevételére, ezen kívül elérhető az otthoni szakápolás, ami szintén akkor vehető igénybe, ha a beteg otthon van, de napi vagy rendszeres szakápolási beavatkozásokra van szüksége (például sebkezelés, infúzió, gyógyszeradagolás). Ez a kategória átfedésben van az otthoni hospice ellátással vagy egyéb magán egészségügyi szolgáltatással.

Illetve sokan választják azt a költséges opciót is, hogy ha olyanok a körülmények, egy magán gondozót odaköltöztetnek az idős hozzátartozó mellé, akinek napi vagy havi díjban fizetnek. Ez a legköltségesebb otthonápolási forma, viszont tehermentesíteni tudja a családot, de ez is csak addig megoldás, amíg a beteg állapota megengedi az otthoni ápolást.

A negyedik, és egyben utolsó kategóriát a korábban szociális otthonnak hívott, ma már idősotthonnak nevezett intézmények jelentik. Itt az orvosi ellátás az ápolási osztályokhoz és a hospice ellátáshoz képest jóval alacsonyabb szintű. Az idősotthonok lehetnek önkormányzati, egyházi, magán fenntartásúak. A várólisták hossza itt is jellemzően több hónap, néhány év.

Az idősotthonokban nagyjából 55 ezer állami normatívával finanszírozott férőhely van, ezeken a helyeken a havi fizetendő összeg alacsonyabb, mint a tisztán magánfinanszírozású intézményekben – mondta Dózsa Csaba. Azonban ennél nagyjából háromszor annyi ember szeretne bekerülni idősek otthonába. Az intézmények férőhelyeinek kihasználtsága 2012-től folyamatosan százszázalékos.

Az önkormányzati otthon a legkedvezőbb árú megoldás, ugyanakkor a legnehezebben elérhető is. A várólista jellemzően 3–5 év, de bizonyos budapesti vagy megyeszékhelyi otthonokban ennél is hosszabb lehet. Az egyházi otthonokban a vallási, lelki élet nagyobb hangsúlyt kap. A prémium ellátású otthonokban a belépési díj 2–6 millió forint lehet. A havi térítési díj 130–160 ezer forint körül mozog. A várólisták itt sem rövidebbek. A magánfenntartású otthonok jelentik a leggyorsabb és legkényelmesebb megoldást – de a legdrágábbat is. A lakrész használati jogának ára 7–15 millió forint, tulajdonjog esetén akár 20 millió forint is lehet. A havi térítési díj 150–300 ezer forint között alakul.

Tibor családjában elég sok az idős hozzátartozó. Szerinte a probléma mindenkinél az, hogy ha elkezd romlani a helyzet, nagyon hirtelen lesz szükség a betegek elhelyezésére, például a nagymamája egyik napról másikra esett le a lábáról. „A kórház ezeket az időseket hosszasan nem tudja bent tartani, onnantól kezdve, hogy az állapotuk stabil, de javulás nem várható, az ellátórendszer nem szeretne velük foglalkozni.” Tibor szerint egy adott pontig a család támogatása elég, de aztán eljön a pillanat, amikor nagyon hirtelen kéne ellátóhelyet találni, és ekkor teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek a családok.

„Akik folyamatos gondozásra szorulnak, azokkal senki sem foglalkozik. A probléma akkor jelentkezik, ha valaki nem tud pár milliót és rendszeres havidíjként több százezer forintot kifizetni. Azok tudják könnyebben elhelyezni a hozzátartozójukat, akiknek van pénze és mondjuk fél évvel korábban tudják, hogy szükség lesz a gondozásra, és fel tudnak rá készülni.”

Szerinte a Péterfy krónikus belgyógyászati osztálya pont azt a 3-6 hónapot tudta áthidalni, amíg a családok találnak egy hosszú távú megoldást. Addig pedig a 100-140 ezer forintos alapítványi hozzájárulás „aprópénznek” számít a magán intézmények áraihoz képest. Tibor szerint az segítene a hozzájuk hasonló helyzetben lévőknek, ha több olyan intézmény létezne, ahol a végleges elhelyezésig, átmenetileg befogadják a betegeket.

Benyó Gábor, a Magyar Hospice-Palliatív Egyesület elnöke szerint nincs sokkal több opciója azoknak sem, akiknek van pénzük. „Nagyon sok TB-ellátó nem fogadhat el közvetlen támogatást, és nem is teszi ezt – és ez jól van így. Sajnos egyébként olyanról sincs tudomásunk, hogy volna valahol például egy szép erdőszéli szálloda, ahol életvégi ellátást nyújtanának, a beteg szeretteinek is hotelszolgáltatást biztosítva. Ez szerintem nincs így jól, mert természetesen lehet, hogy valaki erre gyűjtött egész életében, és igényt tartana egy ilyen lehetőségre.” Dózsa Csaba egészségügyi közgazdász szerint az alternatívák hiánya és a hosszú várólisták miatt küszködnek az idős rokonok elhelyezésével még azok is, akiknek egyébként lenne pénzük.

Ezt megtapasztalta egy másik olvasónk is, aki szerint a kórházi krónikus osztály megoldást adott a „hazamenéshez túl rossz állapotú idősek pár hónapos ideiglenes elhelyezésére olyan körülmények között, hogy közben nem romlik le az állapotuk és a hozzátartozó nem döglik bele a szégyenbe és fájdalomba, amíg kétségbeesetten keresi a hosszú távú megoldást”. Olvasónk hangsúlyozta: nem arról van szó, hogy bár fizetős, de azért olcsóbb, mint a magán, hanem, hogy bizonyos állapotú idős embert a legtöbb idősek otthona nem vesz fel, bármennyit is fizetnének érte, illetve nagyon kevés hely van. Persze attól még szomorúnak tartja, hogy azért fizetnek, aminek alapnak kellene lennie Magyarországon.

Általános tapasztalatunk volt, hogy a másik kiemelkedő probléma az információhiány. Ha egy beteg talál is hirtelen egy átmeneti gondozási helyet, van is pénze, akkor sincs elérhető, nyilvános adatbázis, ami összesíti a lehetőségeket.

„Tragédia, ami ezen a területen van, és még a használható ismeretek megszerzéséhez is köröket kell futni, miközben a kórházból ki akarják rakni az idős, beteg embert, mert kell az aktív ágy másoknak is” – mondta Bea.

Bea barátnője magatehetetlen volt, és nem volt hozzátartozója, így csak Beáékra számíthatott. Kórházról kórházra küldték, végül ő is a Péterfy krónikus belgyógyászati osztályára került a Szövetség utcába. Bea is átmeneti megoldásként tekintett rá, mert barátnőjét kitették a kórházból, és hirtelen ők sem tudták máshova bevinni. Idősek otthonában szerették volna elhelyezni, de amiket néztek, oda hónapos, néhol két-három éves várólista volt. „Ezek a bajok nem úgy jönnek, hogy tudom két év múlva, hogy majd nem fogok tudni kikelni az ágyból” – mondta.

Végül egy evangélikus szeretetotthont találtak a barátnőjének, ahova egy saját fürdős szobába hatmillió forint volt a beugró. Mivel Bea barátnője nem tudott felkelni, így neki a saját fürdőszoba nem volt fontos, ezért végül négymilió forintot kellett befizetniük, plusz napi 10 ezer forintba kerül az ellátás.

„Négy hónapot csak ezzel foglalkoztam, helyeket néztem, leszerveztem, kipakoltuk a lakását, átköltöztettük” – mondta Bea, akinek a fő problémája éppen az információhiány volt: „Hetekig kell telefonálgatni, nem lehet áttekinteni az egészet, a neten kell böngészni. Nincs egy átlátható betegút, hogy ha ez és ez a bajod, akkor ide és ide fordulhatsz.”

Benyó Gábor tapasztalatai szerint sok magán ellátó intézmény esetében az sem nyilvános, hogy hol lehet megtalálni őket, nincs konkrét központi adatbázis. „Igazán nem lehet tudni, melyik otthon mennyire súlyos beteget vesz be, illetve lát el. Az sem nyilvános, hol kérnek bekerülési díjat.”

Most 96 éves anyósa van nagyon hasonló helyzetben. Ő sem tud már magáról gondoskodni, ezért ápolót kerestek mellé. Azt mondta, nagyon rossz tapasztalatuk volt az első két ápolóval: az első ápoló lopott az anyósától, a második többször is megütötte. A harmadik most úgy néz ki, bevált, oda is költözött az idős nő mellé. Ő napi 25 ezer forintot kér az ápolásért, ami már kétszeres ár a hat évvel ezelőtti állapotokhoz képest. „Az ápolónőknek annyit kell fizetni, hogy az egész család pénze rámegy” – mondta Anna, aki szerint iszonyatosan nagy felelősséggel jár egy idős hozzátartozó ápolása. A korábbi ápolóknál Anna anyósa felkelni sem tudott az ágyból, alig lehetett érteni, mit mond. Most minden este lemegy fagyizni az ápolójával, és érthetően lehet vele beszélgetni. „Egy idős ember életét nagyon meg lehet hosszabbítani vagy le is lehet rövidíteni az ápolása minőségével.” Arra viszont nem gondolnak, mi lesz, ha már kevés lesz az otthoni ápolás, és az anyósának kórházba kell mennie, vagy valamilyen bentfekvős intézményre lesz szüksége. Fogalmuk sincs, mit fognak akkor csinálni.

Lapunknak megszólalt egy szakember is, aki régóta foglalkozik hospice-ban daganatos betegek ellátásával. Évekig dolgozott NEAK finanszírozott otthonápolásban gyógytornászként, jelenleg is kórházban dolgozik, főleg daganatos betegekkel. Ő úgy látja: sok ápolási/gondozási feladatot meg lehetne oldani otthon is, de ezzel a problémával magukra hagyják a családokat.

Benyó Gábor, a Magyar Hospice-Palliatív Egyesület elnöke szerint fontos különbséget tenni abban, hogy az idős nem mindig beteg és a beteg nem mindig idős. „Az idős nem feltétlenül igényel kezelést, kórházat, még ha van is betegsége, hiszen sok betegség otthon is kezelhető, csak kell otthon valaki, aki segít kikészíteni a gyógyszert, ha azt az érintett nem teszi meg.” Szerinte a napi 20-30 ezer forintos otthonápolási térítési díj reális. Persze azt fontos kérdésnek tartja, hogy valójában ki kit és miért akar elláttatni. „Egy rövid életvégi méltányos ellátásra költeni mondjuk 10-15 nap alatt 200-500 ezer forintot egyrészről rengeteg, másrészről egy szülésvezetésért tömegek költenek millió forint feletti összegeket. Érdemes elgondolkodni azon, hogy ha a méltó születésért ennyit költünk, akkor a méltó halálra is lehet ennyit áldozni.”

Dózsa Csaba egészségügyi közgazdász szerint az a probléma gyökere, hogy a magyar ellátórendszer nem eléggé sokszínű. Sokkal több napközbeni elhelyezést nyújtó intézményre lenne szükség, olyanra, mint a gyerekeknél az óvodai ellátás. Szerinte nem is feltétlen az intézményi elhelyezést kellene bővíteni, hanem a nappali elhelyezésben több alternatív lehetőséget adni.

Erikának több információra lett volna szüksége, és arra, hogy egy orvos leüljön vele, elmagyarázza neki, mire készülhet. Azt is kérte, hogy az édesanyjával beszéljen egy pszichológus őszintén az állapotáról, de ez sem történt meg. „Pedig akkor tudtunk volna a búcsúzkodással foglalkozni, és nem azzal, hogy el tudom-e vinni egy hospice házba.”

A lapunknak nyilatkozó szakértők abban egyetértettek, hogy a haldoklás és az öregedés még mindig tabusítva van a társadalomban. Miközben ha időben jutna szakszerű segítséghez a haldokló és a család, meg lehetne őket óvni rengeteg szenvedéstől. „Az egészségesek nem szeretnek foglalkozni a halál gondolatával, miközben az egészségügyi törvény szerint tájékoztatni kell a beteget az állapotáról” – válaszolta kérdéseinkre a gyógytornász.

Szerinte nem csak az egészségügyi dolgozók, de a beteg családja is általában viszolyog a halál gondolatától. Ez azt eredményezi, hogy a végső pillanatig otthon tartják a rokonukat, miközben a hospice osztályok éppen arra vannak, hogy a végstádiumú betegek utolsó hónapjait megkönnyítsék. „Ehelyett inkább otthon szenved a beteg.” A gyógytornász praxisában többször is találkozott azzal, hogy a háziorvos fájdalomcsillapítót javasol a végstádiumú daganatos betegnek, de az nyilvánvalóan nem elegendő. Őt személyesen is nagyon megviselte, amikor otthonápolásban dolgozott, és olyan állapotú betegekhez küldték ki, akiknek tényleg napjaik voltak hátra. „Pedig ma már senkinek sem kellene fájdalommal haldokolnia.”

Dózsa Csaba egészségügyi közgazdász szerint is fontos tudatosítani, hogy a hospice nem elfekvőt jelent. „Ennek ideális esetben úgy kellene működnie, hogy amikor igazolódik egy betegről a végstádium, tehát aktív terápiával már nem kezelik, behívják a beteget, a családot, a palliatív ellátásra szakosodott teamet.” De ha még időben be is kerül egy beteg a hospice-ba, az is csak néhány tízezer embernek jelent megoldást az utolsó hónapjaiban, miközben átmeneti gondozásra több százezer embernek lenne szüksége. „Körülbelül 15-20 ezer ember van, aki hospice-ra szorul, de több százezer ember, akinek napi gondozási igénye van.” Ennek a férőhelyhiány az oka, és az, hogy Magyarországon a hospice lényegében csak a daganatos betegekre van kitalálva, miközben külföldön igénybe tudja venni például egy COPD-s vagy egy szívbeteg is.

Arról nincsen nyilvántartott adat, hogy mekkora várólista van az intézeti hospice ellátásban, de Benyó Gábor szerint szó szerint kihalásos sor van. „Mindenesetre minél előbb történik a kapcsolatfelvétel, a hospice igényének az elfogadása, annál rövidebb valójában a várólista” – tette hozzá az egyesület elnöke.

És mit lehetne még tenni? A hivatkozott szakértői háttéranyag szerint a lakosság elöregedése miatt az ápolásbiztosítási rendszer kiépítése lehet a kulcs. Az ápolásbiztosítás bevezetése tulajdonképpen az egyéni öngondoskodást valósítja meg állami felügyelet mellett, a már létező társadalombiztosítási rendszerbe beépítve. Ez valószínűleg a magánszolgáltatás, magánbiztosítás egyik legfontosabb területe lesz hosszú távon. Úgy működne, hogy a biztosító az ápolási szükséglet mértéke szerint különböző szinteket állapít meg (például enyhe, közepes, súlyos), és minden szinthez eltérő összegű járadékot rendel.

Ehhez hasonló biztosítási rendszer már működik Nyugat-Európa több országában is. Például a németországi társadalombiztosításnak öt ágazata van: betegbiztosítás, balesetbiztosítás, nyugdíjbiztosítás, munkanélküliek biztosítása és ápolásbiztosítás.

Ez utóbbira mindenki jogosult, aki legalább 2 éve be van jelentve az ápolásbiztosításba, amelynek feltétele: a biztosított tartósan (legalább 6 hónapig) ápolásra szorul.

Lehetőség van a tartós ápolásra szorulónak pénzbeli ellátást kérni abban az esetben, ha a családtagok végzik az ápolást. Természetbeni ellátást is kérhetnek, ha professzionális szolgáltatót vesznek igénybe. De igényelhető lakhatási támogatás, rehabilitációs ellátás, tanácsadás, idősek otthonának támogatása is. Ausztriában is létezik ápolásbiztosítás, de a német rendszertől eltérően nem önálló társadalombiztosítási ágként, hanem állami finanszírozású szociális juttatásként működik.

Hollandia az első ország Európában, ahol az ápolásra szorultságot szociális kockázatként ismerték el, és bevonták azt a társadalombiztosítás körébe. A holland ápolásbiztosítási rendszer az egyik legismertebb és legkomplexebb példája a hosszú távú ápolás finanszírozásának Európában. A rendszer célja a hosszú távú ápolás költségeinek megosztása az állam, az egészségbiztosítók és az önkormányzatok között, biztosítva ezzel a fenntarthatóságot és az egyenlő hozzáférést az ápolási szolgáltatásokhoz.

Svédország ápolási rendszere a skandináv jóléti modell egyik kiemelkedő példája, amely az egyéni méltóságot, az önállóságot és az integrált ellátást helyezi előtérbe. A rendszer az otthon maradás elvén alapul, amely lehetővé teszi az idősek számára, hogy saját

otthonukban maradjanak, miközben szükség esetén ápolási és szociális szolgáltatásokat kapnak. A szolgáltatások minősége és szintje helyenként változhat, mivel az önkormányzatok döntése alapján történik. A tartós ápolás-gondozást valamennyi svédországi lakos igénybe tudja venni, ahhoz nem írnak elő az anyagi

helyzettel, az életkorral és a biztosítási idővel kapcsolatos követelményeket sem. Vagyis minden svéd lakos jogosult ápolási szolgáltatásokra, nem jövedelem, hanem szükséglet alapján.

A tanulmány szerint Magyarország mostani hosszú távú gondozási rendszere elmarad a nemzetközi bevált gyakorlatoktól, és nem felel meg sem a várható demográfiai kihívásoknak, sem az Európai Unió által megfogalmazott stratégiai célkitűzéseknek. „A széttagolt intézményi struktúra, az elégtelen finanszírozás, a korlátozott szolgáltatási paletta, valamint a munkaerőhiány rendszerszintű átalakítást igényel.”

A hosszú távú gondozási közkiadások aránya Magyarországon a GDP 0,9-1,1 százaléka között mozog, miközben az OECD-átlag 1,7 százalék, az igazán fejlett rendszerek (például Hollandia, Japán) pedig 2-4 százalék között teljesítenek.

A magyar közfinanszírozás túlnyomórészt az intézményi ellátási formákra koncentrál, miközben az otthoni, közösségi, és megelőző szolgáltatások alulreprezentáltak. A szolgáltatásokhoz való hozzáférés területi egyenlőtlenségeket mutat: a kisebb településeken és a hátrányos helyzetű térségekben elégtelen az alapszolgáltatások kapacitása. Magyarországon jelenleg nincs országos, egységes és objektív szükségletalapú jogosultsági rendszer. A szolgáltatások elérése sokszor adminisztratív vagy intézményi kapacitásfüggő, nem pedig az egyéni gondozási igényeken alapul. A magyar rendszerben az ellátási hiányokat túlnyomórészt családtagok, főként nők informális gondozási munkája pótolja. Ez a „láthatatlan munka” társadalmilag és gazdaságilag is terhet tesz főleg a nőkre, korlátozza munkaerőpiaci részvételüket, és fokozza a szegénységi kockázatot.

A témával kapcsolatban kérdéseket küldtünk a Belügyminisztériumnak. Arra voltunk kíváncsiak, hogy problémának látják-e az idős, beteg, már aktív kórházi ágyat nem igénylő emberek intézményi elhelyezését? Az állam feladatának gondolják-e a róluk való gondoskodást? Terveznek-e valamilyen intézkedést hozni a jövőben, amivel meg tudják könnyíteni az ellátásukat itthon? Cikkünk megjelenéséig nem érkezett tőlük válasz.