Nehéz Debrecent szeretni

Ha valaki szeretne szemléletes képet kapni Debrecenről, annak Keresztury Tibor A készlet erejéig című kötetét ajánlom. Az egyik írásában például a helyi kocsmába mindig elsőként érkező Rózsika nénit idézve fogalmazott meg róla valami lényegit: „Úgy vagyok én, tudja, hogy fölébredek, körbenézek, oszt’ rájövök, hogy indulnom kell: nem fog a hely”, írta Keresztury, és hozzátette: „Debrecen nem fogós hely, Csokonaitól kezdve tisztán látható. Nem megtartó, de megszokható, ha az első rémület lefut az agyakon.”

Debrecen engem sem tudott megtartani, a gimnázium után én is rögtön eljöttem onnan. A kétezres évek elején jártunk, a 31-es jelzésű sárga Ikarusok még végigpöfögtek a belvároson, a Nagyerdő nagyobb része sötét dzsumbuj volt, és a polgárok este nyolc után rutinosan húzták be a függönyöket az ablakaikon. Debrecen annyira érdektelen helynek tűnt, hogy sokáig nem szívesen árultam el, honnan származom, vagy ha megtettem, vártam a másik tekintetében a szánalmat, ami rendszerint meg is jelent.

Mostanra Debrecen kellemesebb, élhetőbb és valamivel pezsgőbb hely lett, egy ideje én is szívesebben látogatok vissza a családomhoz. De a viszonyom továbbra is ellentmondásos maradt vele. Mert mi az, hogy Debrecen? Mi a cívis szellem, és mik adják a debreceni identitást? A reformáció? Szabó Magda? A Nagytemplom? A páros kolbász? Kósa Lajos? Mi ez az ott élőkre különösen jellemző zártság, és jogos volt-e egykor emiatt Európa legnagyobb falujának nevezni? Ezeket a kérdéseket próbálták megfejteni a város jelenlegi és elszármazott lakói, akik saját élményeiken és történelmi magyarázatokon keresztül válaszolták meg a kérdéseket.

Kedves városunk, érted haragszunk, nem ellened.

„Mikor visszamegyek, mindig azt látom, hogy egyre szebben felújították a belső részeket, amik már-már egy kellemes európai kisváros hatását keltik. De a fejlődést én nem a szépen vakolt házakban mérem, mert ezen túl valójában semmi nem változott. Talán a tempója nőtt valamennyit, de nincs még egy hely a világon, ahol a piros lámpák ilyen hosszú ideig tartanak.”

Hajdu Szabolcs tizennyolc éves kora óta, vagyis több mint harminc éve nem él már a városban, és hozzám hasonlóan ellentmondásos a viszonya vele. Hatéves koráig Berettyószentmártonban laktak, a Debrecenben töltött következő tizenkét év pedig szerinte az egész életét meghatározta. Nem véletlenül forgatott négy filmet is ott. Az első, a Necropolis például arról szólt, hogy a főhős próbálja megérteni a viszonyát a várossal, ahol az identitása is gyökerezik, mégis idegennek érzi magát benne. „Akik faluról költöztek be egykor, azoknak a város mindig idegen marad. És nekem is. Ezért van az, hogy sok debreceni nem a várost tekinti az otthonának, hanem a lakását.”

A debreceni gyerekkora amúgy szerinte permanens szorongással telt, és alig emlékszik belőle másra, mint a Vénkerti Általános Iskola tornatermére (bővebben lásd még: Fehér tenyér), meg az oda vezető útra a lakótelepen át, ahol gyakran puffantak a földön a közelében az öngyilkosok. Meg a Főnix Diákszínpadra és az Ady Endre Gimnázium drámatagozatára, ahol vele párhuzamosan Schell Judit, Hajdu Steve és Gubás Gabi is végzett. Hajdu Szabolcs szerint ezeken a közegeken kívül nem nagyon volt élő kapcsolata Debrecennel, inkább a környékét fedezte fel magának biciklivel, az akkor épülő lakótelepeket, a Vekeri- és a Fancsikai-tavakat. Ma már egyébként alig maradt családtagja itt, a testvérei is elköltöztek, az anyukája is csak az év egyik felét tölti a városban.

Hajdu saját társulata, a Látókép Ensemble kizárólag debreceniekből áll, de a rendező szerint annak, hogy együtt maradtak, semmi köze a városhoz, pusztán a közös alkotószellem tartja össze őket. Ellenben nincs olyan alkalom, hogy a debreceniség kérdése valahogy ne merülne föl köztük az „ilyen csak Debrecenben történhet” kezdetű mondatokkal. Hajdu Szabolcs azt mondja, ő is azért lépett le Debrecenből, mert úgy érezte, muszáj közeget váltania. Viszont több, egykor nagyon tehetséges embert ismer, akik nem futották be azt a pályát, amit talán befuthattak volna, ha elmennek a városból.

A tehetségüket helyben kifutókra éppen a Tankcsapda tagjai jó példák, akikkel Hajdu Szabolcs egykor egymás melletti panelokban lakott és együtt zenekarozott. Ahogyan Kiss Árpáddal is a zene kötötte össze őket. Kiss a 2008–2009-es romagyilkosságok elsőrendű vádlottjaként jelenleg tényleges életfogytiglani büntetését tölti. Hajdunak egy időben szorosabb baráti kapcsolata volt vele, most pedig azt mondja, akkoriban nem teljesen lepte meg, mégis sokkolta az eset, és szerinte a város sem nagyon tudott mit kezdeni ennek az örökségével.

A debreceni évei alatt kevés kulturális élmény érintette meg igazán, két dolgot azért megemlít: a művészfilmeket is vetítő Delta Mozit és a világsztárokat is felvonultató Debreceni Jazz Fesztivált. Ma már egyik sem létezik. „Ez Magyarország második legnagyobb városa, és nem sokban különbözik bármelyik más kisebb vidéki várostól. Egy ekkora városban szükségszerű lenne, hogy legyenek olyan helyek, ahol az emberek a lakásukon túl is otthon vannak. Nem elég kimenni egy évben egyszer a Virágkarneválra. Azt is megfigyeltem, hogy a fiatalok az este egy pontján ugyanúgy azt mondják, hogy akkor most menjünk inni az Ibolyába. Ugyanazokat a köröket járják, mint én harminc éve. És ez kulturális kérdés is.”

A várost Hajdu Szabolcs amúgy erősen vizuálisnak tartja, szerinte nem véletlen, hogy itt született meg benne a film mint életprogram. Amikor helyszínt keres, sokszor ugyanezt ez atmoszférát akarja újrateremteni: üres terek, lapos utcák, ember alig. „Ha filmben mindezt elemeled, nagyon jól működik, ha ott élsz nap mint nap, és próbálod belakni a várost, már nehezebb dolgod van.”

Nagytemplom, Virágkarnevál, Tankcsapda, Campus fesztivál, Loki és talán a Munkácsy-trilógia – egy átlagos debreceni ezekben határozza meg a várost a kultúra területén az alpolgármester szerint. Puskás István debreceni születésű, de hangsúlyozza, nem tősgyökeres cívis, mert a nagyszülei a környező falvakból települtek be. Apja a rendszerváltás éveiben a város egyik első magánvállalkozója volt, míg a fia ekkoriban az ellenkultúrát építette, és részt vett a város első underground klubjának megalapításában. Aztán az olasz szakos diplomáját is használva, egyetemi oktatói tevékenysége mellett változatos kulturális projekteken dolgozott, majd 2017-től a római Magyar Akadémia vezetője lett. Innen hívta haza Papp László polgármester a kulturális alpolgármesteri pozícióra, Puskás pedig úgy gondolta: ha a városa hívja, nem mondhat nemet.

Neki is sok kritikája volt Debrecennel szemben, elsőként ő is az üresen kongó belvárost és az emberi kapcsolódások hiányát említi. „Amikor fiatal voltam, számunkra nem volt igazán barátságos a város, és este nyolc után tényleg nem volt egy teremtett lélek sem az utcán, viszont mi azon voltunk, hogy megteremtsük a magunk számára otthonos közeget, például klubokat alapítottunk.” Puskás szerint ez mára sokat változott – igaz, a lakosság így is csak nagyjából tíz százaléka él aktív közösségi-kulturális életet. Ennél viszont egy hasonló méretű német városban sem jobb az arány.

Hogy mi az a speciális történelmi fejlődés, ami ide vezetett, arra az egykor történelem szakos alpolgármester hosszú levezetéssel válaszol. „Debrecennek két aranykora volt, az egyik a 16. századi reformáció kialakulása, ami feltette a várost Európa térképére és vált a kálvinista Rómává – ez adja azóta is az identitása legfontosabb alapját. Majd az Oszmán és a Habsburg Birodalom szorításában próbált túlélni, és a reformációban találta meg azt a világmagyarázatot, amivel a kihívásokat kezelni tudta. A református etika puritánsága jól illeszkedett ahhoz a stratégiához, hogy a város nem akarta kifelé mutatni a gazdagságát, nehogy a portyázó seregeknek feltűnjön, Debrecen ugyanis ebben az időszakban gazdag kereskedőváros volt. Kálvin János tanainak másik eleme a közösségért munkálkodó, tevékeny ember, akinek a földi életben fontosabb a munka, mint az egyéni boldogulás, szintén jól jött a külső fenyegetettséggel szemben.”

Az alpolgármester szerint ebben az időben Debrecennek emellett olyan kulturális hagyományai alakultak ki, amelyek éppen a világra való nyitottságát mutatták. A 16–18. században a református kollégium diákjai – egyfajta korai Erasmusként – külföldi egyetemeken tanultak, azaz peregrináción vettek részt Németországtól Angliáig, a diákok pedig aztán külföldi könyvek százaival töltötték meg Debrecen könyvtárát. Csokonai így kortársként olvashatta Voltaire-t és Rousseau-t. A befelé zártság és nyitottság a nagyvilágra így egyszerre volt jellemző a városra.

A megmaradáshoz ugyanakkor makacsság is kellett, Debrecent ugyanis többször a semmiből kellett újjáépíteni a tűzvészek után. Puskás szerint ezért a nyakas cívisséget ebben a keretben pozitív, kreatív erőként értelmezhetjük. „Ady A maradandóság városában című versében is kétféleképpen érthetjük a maradandóság fogalmát: maradiságként és stabilitásként. Abban, hogy a fogalom és a debreceniség negatív töltetet kapott, Kazinczy Ferenc a ludas, mert a Csokonai sírfelirata körüli vitában, az Árkádia-perben Kazinczy Debrecent igyekezett előnytelen fényben feltüntetni. A túlélés és a megküzdés szempontjából hasznos zártság és nyakasság ezután kapott negatív színezetet, amit aztán a város polgárai is a magukévá tettek.”

De nem csak Kazinczynak volt lesújtó véleménye az alföldi településről, Robert Townson angol utazó már 1793-ban „Európa legnagyobb falujának” nevezte Debrecent. Az azóta sokat idézett jellemzés Puskás szerint inkább a brit hübriszéről szólt, mivel a korabeli Anglia a világ közepének gondolta magát. Az alpolgármester szerint ehhez képest amikor Townson Debrecenben járt, az analfabetizmus aránya nem volt 10 százalék, ami sokkal alacsonyabb volt, mint máshol Európában. „Debrecenben kis túlzással az utolsó sárkunyhóban is volt legalább egy Biblia és egy kalendárium. A cívisség sajátos paraszt-polgári mentalitást termelt ki.”

Debrecen másik aranykorát a dualizmustól az 1920–1930-as évekig tartó időszak polgárosodása jelentette, amikor azonban a Monarchia számos részéről változatos nyelvű és kultúrájú népesség érkezett a városba. A lakosság ezt a kanyart is jól vette, a debreceni identitás Puskás szerint csak akkor bicsaklott meg, amikor 1945 után szocialista iparvárost kezdtek építeni Debrecenből. Ekkor soha nem látott társadalmi átrendeződés kezdődött a településen: a hajdúsági és szabolcsi falvakból olyan iramban áramlottak be az emberek, hogy a város lakossága 40 év alatt megduplázódott. „A kertes házakból beköltöző falusi-paraszti rétegből proletariátus vált a város paneljaiban”, fogalmaz Puskás, aki szerint a cívis identitás ekkor szenvedte el a legnagyobb veszteségeket: „szétfoszlott a lakók közötti kapcsolódások és együttműködések évszázados hálózata, és a kilencvenes években ez a tendencia tovább folytatódott”. Alpolgármesterként pedig éppen az az egyik célja, hogy e hálózatokat újraépítsék egy olyan világban, ahol a globalizált, digitális térben is építkező kulturális jelenségek és közösségek vonzereje nagyon erős alternatíva. A közösségek hálózatának építése a kultúrában lassú folyamat, „újra meg kell tanulnunk együttműködni”.

Hogy egy politikailag ennyire megosztott, és egy párt által ilyen régóta uralt városban mégis hogyan lehet a kollektivitás eszméjét újrateremteni, arra Puskás azt válaszolja, vannak ügyek, amik nem politikai alapon dőlnek el, és amikben a szereplők együtt tudnak működni. De azt szerinte nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Debrecen többségi identitása konzervatív és erősen nemzeti érzelmű. „Debrecenben régóta jelen van a liberális, nyugatias szellemiség, a városnak viszont a múltban nem ez volt az útja. Bár a maga sajátos módján, de nagyon is européer város volt, és az ma is. Debrecennek karakteres helyi identitása, saját útja van, nem szabad számonkérni a polgárain, hogy miért nem ilyen vagy olyan irányokban érdeklődnek”, fogalmaz az alpolgármester. A liberális közösségnek tehát szerinte van helye a városban, és reprezentációjukat a kulturális kínálatban is megtaláljuk. „Más kérdés, hogy mekkora az érdeklődés iránta.”

„Nehéz Debrecent szeretni. Azért nehéz, mert nem hagyják, hogy az ember csak úgy ellegyen a várossal, hanem hatalmi szóval akarnak beleszólni ebbe a viszonyba. Olyan képet teremtettek róla, amiben minden, ami debreceni, nagyszerű, csakis áldás itt élni, és ha bármit kritizálsz, azt mondják: Nem tetszik? Költözz el!”

Porcsin Zsolt újságíró, a Debreciner című független online újság főszerkesztője a város egyik ismert kormánykritikus arca. Azt mondja, ezer szállal kötődik Debrecenhez, itt született, itt teltek a diákévei, itt élnek az egykori diáktársai, a volt szerelmei és a gyerekei is, akiket „még nem sikerült innen elüldözni”. Joggal tekinti tehát a sajátjának is a várost, aminek viszont a levegőjét egy ideje rendesen mérgezi a politika.

„A helyi vezetők azt is el akarják dönteni, hogy kik a jó civilek, és kik a rossz civilek. Az nem lehetséges, hogy az a jó lokálpatrióta, aki nem háborog azon, hogy folyamatosan rombolják a régi cívisházakat. Azt is mondják, Debrecen a rockzene fővárosa, ami persze nem igaz. Pedig ennek a városnak az érdemeit nem kellene ennyire kiemelni, ha azok képesek lennének maguktól is megmutatkozni. E mögött is a helyi vezetők kisebbrendűségi komplexusából eredő önigazolása és állandó bizonyítási vágya áll.”

Debrecent egyébként is sokan azonosítják a Fidesszel, ami Porcsin szerint nem csoda, hiszen 27 éve, 1998 óta a párt megszakítás nélkül uralja a várost, 2002 óta minden egyéni választókerületből csak fideszesek jutottak be az önkormányzatba. Ennek pedig meglátása szerint az is a következménye, hogy akik idegenkednek a kormánypárttól, azok valamilyen mértékben a várostól is idegenkednek, vagy talán már el is idegenedtek tőle. A politikai vezetés is azonosítja magát a várossal, az „Együtt vagyunk Debrecen” szlogent például egyszerre használja a helyi Fidesz és az önkormányzat is.

Pedig az újságíró és az országos politikuslegenda, a várost négy cikluson át vezető korábbi polgármester, Kósa Lajos osztálytársak voltak a Kossuth Lajos Tudományegyetem Gyakorló Gimnáziumban, sőt a katonaságot is együtt töltötték Szombathelyen. Porcsin 1998-ban éppen a Hajdú-bihari Napló főszerkesztői székét foglalta el, amikor Kósa a polgármesterit, ezután romlott meg a kapcsolatuk. Szerinte jobb is ez így. „Egy dunántúli ismerősöm, miután Lajos épp mondott valami aktuális butaságot, megkérdezte, nem gáz-e nekünk, hogy az ország leghülyébb politikusa debreceni, mire mondtam, hogy de, gáz. Ennél sokkal nagyobb probléma, hogy vélhetően számos korrupciós ügy kötődik »Mr. 20 százalék«-hoz.”

Porcsin is beszél arról, milyen történelmi hagyományai vannak a cívis nyakasságnak és gőgösségnek. Ő példaként azt a mondást hozza, hogy „akinek a köldökét nem a Basahalmán belül vágta el a bába, az csak jöttment”. Debrecen tősgyökeres polgárai ugyanis azt vallották, hogy csak az az igaz debreceni, aki a török táborhelyként szolgáló kunhalmon belül született.

Az újságíró úgy látja, hamis identitást kezdtek teremteni az elmúlt tíz évben. „Azt mondják, Debrecen ipari város. Ez annyiban igaz, hogy az agráriumból valóban jelentős húsipari központtá nőtt ki magát – a nyíregyházi focidrukkerek ma is úgy gyalázzák legnagyobb ellenségüket, hogy »hurkások«. Ezeket az üzemeket aztán hagyták lepusztulni, eltűntek a vágóhidak, a baromfi-feldolgozó. Ehelyett jöttek az utóbbi években az akkumulátor- és autógyárak, amiknek viszont semmilyen hagyományuk nincs itt. Debrecennek a debreceniségében kellene megtalálnia az értékeit és a jövőjét”, fogalmaz az újságíró, és szerinte az emiatt beáramló vendégmunkások jelenléte sem egészen feszültségektől mentes, amiben közrejátszik a kormány korábbi migránsellenes kampánya is.

A debreceni páros kolbász mellett az irodalomnak is kimondottan fontos hagyományai vannak. Porcsin viszont rögtön hozzáteszi: azok az írók-költők, akik belekóstoltak a debreceni életbe, Csokonaitól Petőfiig, jellemzően nem túl jó emléket őriztek meg róla. „Ady is épp csak elkezdte itt az újságírói munkáját, már dobbantott is Nagyváradra. Szűk volt neki ez a város.” Porcsin meggyőződése, hogy ha nincs Trianon, ma a Debrecennél műveltebb és polgárosultabb Nagyvárad lenne a régió központja. „Még Szabó Magda is itt hagyta a diákévei után, aztán néha visszalátogatott. A végakarata szerint a hamvainak is csak a felét temették el Debrecenben, volt is belőle nagy felzúdulás a városvezetésben.” Porcsin azt meséli, Szabó Magdának fenntartottak egy állandó szobát az Aranybika Szállóban, amit sokáig megőriztek eredeti állapotában. A Hajós Alfréd tervezte, 1915-ben épült Aranybika a város hasonló nevezetessége, mint a közeli Nagytemplom, ma már a Mathias Corvinus Collegium (MCC) tulajdonában van, ami oktatási központként működteti.

És két tragikusan korán meghalt, Debrecenhez kötődő szerző, Térey János és Borbély Szilárd is kritikusa volt olykor a városnak, csak erről Porcsin szerint nem illik beszélni. Térey emlékezetét szerencsére gondosan ápolják, de Borbélyt nem nagyon építették bele a város kulturális emlékezetébe, Tar Sándornak pedig sokáig emléktáblája sem volt. Végül a „melósok írója” az egykori munkahelyén, a Medicor gyárépületének udvarán kapott egy feliratot. És éppen Porcsin volt az egyik elindítója annak a civil szerveződésnek, amely évente megrendezi a Tar-túrát, amelynek útvonala a Tar Sándorhoz köthető helyeket érinti, mindenekelőtt a kedvenc kocsmáit. Végül Porcsin azt mondja, az irodalmi események jelentősége is egyre halványul a városban, ellenben a gasztronómiai fesztiválok egymást érik, ilyenkor „zsírtól csúszik a főtér kövezete”.

„Ha a származásom felől érdeklődik valaki, akkor büszkén mondom, hogy debreceni vagyok. Mintha ezzel meg is magyaráznám, hogy miért vagyok olyan öntörvényű.”

Kőszeghy Flóra debreceni értelmiségi családba született, apja, Kőszeghy Attila a város ismert építésze, akinek jellegzetes munkái közül több is látható a városban. Flóra is az apai utat követte, a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karán végzett, azóta is a fővárosban él. Azt mondja, szerinte is van valami furcsa a debreceni identitásban, és hiába élt már több időt Budapesten, mint a szülőhelyén, a „nyakas mindset” megmaradt benne. Ezzel együtt a progressziót is fontosnak tartja, ebben inkább a különutasságot tartja értéknek. A debreceniek mentalitását ugyanis szerinte az öntörvényűség jellemzi, amiből egyenesen következik, hogy Debrecen nem hajlandó csak úgy trendeket követni.

„Ez a dac jó arra, hogy mindig kritikusan szemléld azt, ami új. A reformáció felvétele is ilyen ellenállásból született, az itteni polgárok szembementek azzal, ami az ország többi régiójában volt jelen. Ez akkor progressziót jelentett, mégis gyakran átfordult maradiságba. Ennek ma is vannak látványos hátrányai, például a kortárs kulturális kínálatban a városnak bőven vannak lemaradásai. De a különutasság előnyökkel, hosszú távon érvényesülő értékekkel is jár.”

Az építész hisz abban, hogy egy kultúra földrajzilag is meghatározott, márpedig egy városban, ami a semmi közepén fekszik, ahol se egy folyó, se egy hegy, csak körben a védtelen puszta, ott egyfajta összetartás és defenzív attitűd alakul ki az emberekben. Apja műemlékvédő tevékenységét folytatva ő is próbál tenni azért, hogy ne rombolják le a régi cívis házakat, amik helyett most nagyvállalkozók építenek felelőtlenül új társasházakat. Ő is az óvárosi részben nőtt fel, a Verestemplom mögötti Lorántffy utcában, és szemtanúja volt, ahogy egyre tűntek el a kis földszintes házak. „Volt egy projektünk, ahol arra akartunk mintát adni, hogy az óvárosi házakban is lehetséges egy kortárs esztétikai minőséget létrehozni. Szerencsére már többen is megkerestek minket azzal, hogy ezt az utat választanák. Én egyszerre vagyok a végletes újítások és az értékvédelem híve, talán ezt is Debrecennek köszönhetem.”

A progresszív képzőművészetnek nincs túl jelentős hagyománya Debrecenben, és azok a művészek, akik a városból nőttek ki, jellemzően már nem élnek itt. A MODEM-ben zajló munkát viszont Kőszeghy Flóra kiemelkedőnek tartja. „A város értelmisége magas szellemi minőséget őriz, és vannak a vezetésben is olyanok, akik igyekeznek Debrecent felhelyezni a térképre. Ehhez idő kell. De az is igaz, hogy Debrecen művészetileg soha nem lesz olyan, mint Pécs, mert nem azon a pályán mozog. Bár ha azt nézzük, hogy mégiscsak megépítették apám rendhagyó és kísérletező házait, valamilyen nyitottság mégis van bennük. Ezért bízom benne, hogy a város készen áll még nagy dolgokra. Én ezen dolgozom, és szerencsére vannak hozzá partnereim is.”

„Debrecen egyik nagy előnye, hogy élhető méretű: ahhoz elég kicsi, hogy bringával bárhonnan gyorsan bejuss a belvárosba, de már elég nagy ahhoz, hogy valami történés is legyen benne. Hátránya, hogy igazi alföldi városként a természeti extrák és feature-ök szinte teljesen hiányoznak belőle: nincs se egy folyó, se egy hegy.”

Süli András Szegeden született, ötéves korában költöztek Debrecenbe, a cikk szerzőjének gyerekkori otthonát is jelentő tócóskerti lakótelepre. Azt mondja, a debreceni identitásról csak a közhelylistát tudja felsorolni: Tankcsapda, Loki, Alföld, Nagytemplom, majd részletesebben kifejti a szakterületét érintő tételt. Azt mondja, a Tankcsapda olyan szinten uralja a debreceni zenei színteret, hogyha azt egy piramisként képzeljük el, akkor a háromszög csúcsán elhelyezkedő együttes után a középső rész szinte teljesen hiányzik. Olyan debreceni formációkból, amik országosan kicsit is ismertek, alig akad néhány, azok is inkább az undergroundban mozognak: ma is létezik például aJancsó Miklós Anyád, a szúnyogok című filmjéből is emlékezetes Lyuhász Lyácint Bt., vagy a Necropsia. A zenei piramis alja már vastagabb, amit szerinte az is mutat, hogy a Made in Debrecen fesztiválra évente 180-200 zenei produkció jelentkezik.

Süli szerint a városi klubinfrastruktúra sem áll itt túl erős lábakon, az egyik legnépszerűbb koncerthelyszínt adó Roncsbár helyén például hamarosan bevásárlóközpont épül, de a Nagyerdőn található Víztorony, a Lovarda és több kisebb underground hely azért még tartja magát, és újraéledt az egykori egyetemi klub, a Klinika Mozi is. És nincs ma már Perényi 1 sem: a Déri Múzeum melletti szórakozóhelyet azután zárták be, hogy kiderült, a cigánygyilkosságok tetteseinek a klub volt a bázisa, a fegyvereiket is itt rejtegették. Jelenleg bírósági irattár működik a helyén.

Méltatlan lenne viszont Debrecent a koncertek látogatószáma alapján megítélni, már csak azért is, mert Süli szerint lakosságarányosan nem rosszabb az arány, mint a fővárosban: ha a 200 ezres városban 80 ember látogat el egy koncertre, az hasonló létszám, mint amikor 800-an a 2 milliós Budapesten. A Campus pedig tényleg a magyar fesztiválpiac egyik legnagyobb rendezvényévé nőtte ki magát. De az a programszervező szerint is tény, hogy a debreceniekben összességében kisebb az igény a kulturális programok iránt, mint egy Pécshez vagy Szegedhez hasonló mediterrán hangulatú városban.

Provinciálisnak azért nem tartja a várost, sőt inkább a túlzott szellemi centralizációt gondolja károsnak. „Korábban bennem is erősebb volt a vidékiek jellegzetes frusztrációja és a dac, hogy mutassuk meg, hogy mi is tudunk olyat csinálni, mint a pestiek. Aztán rájöttem, hogy meg sem kell próbálni Budapestnek látszani.” Amiatt viszont szerinte joggal háborodhatnak fel a vidéken élők, hogy a főváros nem nagyon vesz tudomást arról, ami a határain kívül zajlik. „Egy debreceni értelmiségi számára mindennapos élmény, hogy ha történik valami Budapesten, akkor odamegy. Visszafelé ez sokkal korlátozottabban működik, iszonyú nehéz a fővárosi emberek érdeklődését felcsigázni. De a kulturális mobilizáció mindig is nyugati irányú volt: Budapestről Bécsbe, Bécsből Berlinbe, Debrecenből meg Budapestre mennek az emberek. Magyarországra ez hatványozottan igaz.”

Abban Süli szerint is van igazság, hogy Debrecen konzervatív város, bár úgy látja, így is sokkal multikultibb, mint amit valaha gondolt róla, hogy elbír. A nappali tagozatos egyetemisták közel egyharmada külföldi, ez nagyjából 7-8 ezer hallgatót jelent, ehhez jönnek az elmúlt években ezerszámra érkező vendégmunkások. Egyelőre szerinte mindez nem okozott társadalmi kataklizmát.

Végül azt mondja, a várossal szembeni kritikákat validnak tartja, de a panaszkultúrát nem. „Amikor nekem bajom volt Debrecennel, azon dolgoztam, hogy változtassak ezen. Ma inkább az adott keretek között próbálom jól érezni magam. De lehet, hogy tíz év múlva mi is egy tóparton fogunk élni.”