Szijjártó azután szólt be a NATO-nak, hogy a szövetség hetekkel korábban megmutatta, mekkora fölényben van az orosz légierővel szemben

„A NATO jelenlegi legveszélyesebb küldetése a balti légtérvédelmi misszió, mert itt nap mint nap előjön a NATO és az orosz hadsereg közvetlen konfrontációjának kockázata. Hatalmas szerencse, hogy ezt a missziót magyar katonák látják el, mert így van a legnagyobb esély arra, hogy elkerüljük a háborús eszkalációt és ezzel a harmadik világháború kitörését, mivel a magyar katonák úgy védik meg a szövetségeseink szuverenitását, hogy közben fenntartják a béketeremtés esélyét is” – írta Szijjártó Péter november 10-én, Litvániában tett látogatásakor.

Amikor a külgazdasági és külügyminiszter ezt írta, az orosz gépek már több mint 50 napja nem mertek az észt, lett, litván légtérbe szállni.

A NATO szeptember 19-én olyan taktikával lépett fel a légtérsértő orosz vadászgépekkel szemben, hogy azok azóta sem merészkednek a három NATO-tagállam légterébe, pedig ez rendszeresen használt terepük volt arra, hogy a katonai szövetség reakcióját teszteljék.

Nyilatkozatának több vitatható pontja is van:

• Úgy dicsérte meg a Baltikum légterének védelmében részt vevő magyar légierőt, hogy egyúttal burkoltan harmadik világháborút kockáztató háborúpártiként állította be saját szövetségeseit – miközben valójában az orosz légtérsértésre adott határozott lépéseket olasz és svéd gépek valamint a németországi Udemben lévő Közös Légi Műveleti Központ hajtották végre.
• Ekkor már lassan két hónapja nem volt érvényes, hogy „nap mint nap előjön a NATO és az orosz hadsereg közvetlen konfrontációjának kockázata”.
• Ezen felül az, hogy ez nincs így, nem annak a „hatalmas szerencsének” köszönhető, „hogy ezt a missziót magyar katonák látják el”, hanem a NATO egészében meglévő képességek összehangolásának – amelyből egyébként kétségtelenül részt vállal a magyar légierő is.
• A NATO baltikumi légtérvédelmében szolgálatot teljesítő magyar vadászgépek pedig a NATO alárendeltségében működnek, nem a magyar kormány szabja meg a feladataikat.

Szijjártó Péter vagy nem értesült arról, milyen komolyan megváltozott a NATO eljárása a balti államok légterének védelmében az azt korábban rendszeresen megsértő orosz légierővel szemben, vagy szándékosan nem akart szót ejteni az akcióról, amely jelezte, hogy milyen jelentős technikai fölényben van a NATO légiereje az orosszal szemben.

Szokásos orosz játék volt a balti légtérsértés

Oroszország rendszeresen megsértette a balti államok légterét. Csak idén ez négyszer történt meg, 2014 óta több mint negyvenszer, az előtte lévő tíz évben – mióta Észtország a NATO tagja lett – pedig további húsz alkalommal.

Mondhatni rutinszerű a piszkálódás, ami persze több öncélú méregetésnél: feltérképezésére szolgál annak, hogy egy – remélhetőleg soha nem bekövetkező – esetleges légi támadóműveletet hogyan kellene előkészíteni. Felmérik a NATO reakcióját, „honnan szállnak fel a gépei, milyen radarrendszereket aktivál, milyen frekvencián működik a radar, kivel kommunikálnak, egészében milyen taktikát használnak” – adta meg a racionális hátterét egy ilyen légtérsértésnek Takács Márk. A katonai szakértő, a Magyar Honvédség volt tisztje is megerősítette azt, amiről a Military Analyst írt a héten, és amit szemlézett egy nem hivatalos oldal, a NAFO Hungary, amelyet a kormányközeli sajtó háborúpárti internetes csoportként ír le.

Ezúttal nem a megszokott forgatókönyv szerint zajlott le a fogadtatás.

A légtérsértés esetén általában a védelemre kirendelt gépek megközelítik az ellenséges repülőt – ez jellemzően orosz részről MiG–31-es vadászgép –, még akár fotózkodnak, integetnek is egymásnak a pilóták, kikísérik a gépet és ezzel vége is az 1-2 perces ügynek.

Csakhogy az oroszokat egyre gyakrabban éri a vád, hogy „növelik az eszkalációt, piszkálgatják a NATO-t. Egyre több agresszív légtérsértést hajtottak végre vagy legalábbis közelítették meg így a légteret” – mondta Takács, aki szerint ezúttal a NATO, pontosabban a légtérvédelem irányításáért felelős központban az adott ország NATO-beosztásban lévő tisztje „engedélyezett egy komplex elfogási műveletet”. „Ez egy úgynevezett erődemonstráció, egy bevett katonai feladat, amelynek lényege egy adott területen meglévő vélt vagy valós fölény jól látható demonstrálása, ami láthatóan ezúttal hatott” – mondta Takács.

Alig több mint egy héttel azután, hogy orosz drónok Lengyelország légterébe hatoltak, Észtország légterébe három orosz MiG–31-es gép repült be – május óta egyébként negyedszer. A gyakori berepülések célja pszichológiai is, azt érzékelteti, hogy ez bármikor előfordulhat, nem érdemes nagy erőforrásokat megmozgatni ellene, legyen megszokott, hogy az orosz légierő ezt megteheti. A MiG–31-esek erre a feladatra tökéletesek. Rendkívül gyorsak, végsebességük 2,8 Mach, vagyis a hangsebességet 2,8-szor meghaladó, nagyjából 3400 km/h, hatótávolságuk háromezer kilométer és akár 25 ezer méter magasra is feljutnak. Valójában azonban ezek az elfogó vadászgépek, amelyeket még 1982-ben állítottak hadrendbe, a hidegháború korszakában megszokott műveletekre alkalmasak igazán.

Az orosz vadászgépek eljárásaira jellemző, hogy nagyrészt a földi irányításra hagyatkoznak. Ennek az egyik oka a szigorú orosz parancsorientált vezetési kultúra, a másik pedig az orosz vadászgépek alacsonyabb technikai színvonala. A MiG–31-es előre néző radarja ugyan erős, lefelé a földháttér miatt nem igazán lát jól.

Miután a NATO műholdas rendszere, valamint a légtérellenőrző repülőgépek (AWACS) már akkor érzékelték az orosz gépeket, amikor a Finn-öböl nemzetközi vizei felől megközelítették az észt légteret, a Közös Légi Műveleti Központ elrendelte két olasz F–35-ös felszállását az észtországi Ämari légibázisáról. Ezek a gépek jóval modernebbek, 2006-ban állították őket hadrendbe, továbbfejlesztett verzióik 2016-tól szolgálnak. Legfontosabb erősségük nem a nagy sebességük, hanem, hogy a fejlett fedélzeti informatikai rendszereiknek köszönhetően egy információs hálózat részeként sokkal jobb helyzetképet biztosítanak a pilótáik számára. Egyszerűen jobban és pontosabban ismerik a helyzetet.

Miután felszálltak, ezúttal radarjukat kikapcsolva, az orosz gépek számára láthatatlanul repültek, miközben ők maguk a NATO Link-16 adatkapcsolatán keresztül tudták, merre vannak a MiG–31-esek. A korábbi évtizedekhez képest a helyzet annyival bonyolultabb az oroszok számára, hogy már Finnország és Svédország is a NATO tagja – ennek a csatlakozásnak a katalizátora lényegében a Kreml volt az Ukrajna elleni háború elindításával –, így a légtérsértést már a svédek Meteor rakétákkal felszerelt Gripenjei is figyelemmel kísérték, megkapva minden adatot a NATO németországi Udemben lévő Közös Légi Műveleti Központjától és AWACS-aitól. Mindezt anélkül, hogy az orosz gépek ezt érzékelték volna.

Ők a rutinszerű légtérsértés protokollja szerint haladtak, figyelve a NATO reakcióidejét, keresve, hogy hol lehetnek ellenőrzési lyukak a radarok által lefedett területeken.

Eközben az F–35-ösök saját radarjaikat passzív módban használva figyelték az oroszokat, adatokat továbbítottak a NATO-nak és a Gripeneknek. Rögzítették mindazt, amit az oroszok tesznek, ami később is hasznos információt szolgál a NATO-nak az orosz légierő várható lépéseiről.

A Gripenek egyik erőssége a rádióelektronikai hadviselés: zavart keltenek az ellenfél radarjában és kommunikációjában, hamis célpontokat vetítenek az ellenséges gép elé. Így a MiG–31-esben lévő Zaszlon-M radar a műszerfala értelmezhetetlen jelek sokaságát villantja fel, amelyek alapján a pilóta már nem tud érdemben tájékozódni.

A szokásos mellérepülés helyett tehát az oroszok nem integető, őket udvariasan kikísérő NATO-gépeket kaptak, hanem először gyanúsan hosszú csendet. Majd megszakadt a kommunikációjuk a földi irányítással, műszerfalaikon fals adatok jelentek meg. Lényegében vakon repültek, miközben egyetlen NATO gépet sem láttak sehol. Ekkor a Gripenek parancsnoka a nemzetközi szabvány vészhelyzeti frekvencián lépett kapcsolatba az orosz gépekkel, közölve a pilótákkal: „Ellenőrzésünk alatt állnak. Haladéktalanul távozzanak az orosz légtér felé.” Az egész akció 12 percig tartott, ezután a három orosz gép, szembesülve azzal, hogy mattot kapott, sietve távozott is. Az utolsó pillanatig semmit sem érzékeltek abból, ahogyan a NATO gépei befogták őket.

„Az orosz parancsnokság számára is nyilvánvaló volt, hogy nem lett volna menekvés, miközben még csak radarról sem látták, hol van a velük ellenséges gép, nemhogy szabad szemmel” – írta a Military Analyst.

Ha ez egy harci helyzet lett volna, akkor ezek a gépek úgy semmisülnek meg, hogy azt sem tudják, honnan jött az őket ért találat. Azt, hogy a NATO technikai fölénye ilyen meggyőző volt, bizonyítja, hogy az orosz gépek azóta nem próbálkoztak hasonló légtérsértéssel. Az akció révén az oroszok azzal szembesültek, hogy légi erejük valójában évtizedes lemaradásban van a repülőgépek terén és az integrált irányításban is nagy a hátrányuk a NATO-val szemben.

„Az orosz légierő a klasszikus légierős képességek terén évtizedes hátrányban van a NATO-hoz képest. Manapság már amúgy sem a pilóta és a repülőgép képessége az, ami önmagában döntő” – mondta Takács.

„Olyan rendszerekről van szó, ahol a harc már látótávolságon kívül, egymástól 30-40 kilométeres távolságból zajlik. Itt már a rendszerek együttműködése, az információ kezelésének minősége számít.” Az oroszoknak jelenleg nincs olyan komplex irányítási képességük és technikai hátterük, amilyen a NATO-nál van. Légierejük most a rakétákra épít, – mint amilyen a Kinzsal – és a siklóbombákra, ám ezek is inkább Ukrajna ellen jók. Ha a megtámadott országban NATO-szintű légvédelem lenne, ezek sem lennének hatékony támadó eszközök.

Az oroszokkal szemben hasonló akciót még nem hajtott végre a NATO. Ahhoz, hogy ez megtörténhetett, tehát, hogy az oroszok évtizedes technikai hátrányt nyilvánvalóvá tette a katonai szövetség, politikai döntés is kellett.

Magyar dübörgés a NATO-elefánton

Szijjártó nyilatkozata tehát egyrészt megkésett volt, másrészt a szövetségesekkel szemben nem kifejezetten barátságos, azt sugallva, hogy a magyar légierő nagyobb garanciája a térségben a harmadik világháború megelőzésének, mint a többi országé. Ez a valóságtól is távol áll, mert az akcióhoz nem önmagukban a levegőben lévő gépek, hanem egy teljes rendszer kellett, olyan képességekkel, amelyeknek a magyar légierő nem lenne birtokában, ha nem volna a NATO tagja.

Ráadásul a négy vadászrepülővel az olaszokkal és a spanyolokkal közösen a térségben decemberig szolgálatot teljesítő magyar légierő gépei ebben az akcióban a beszámolók alapján nem vettek részt, ahogy a spanyolok sem.

„Egyébként sem magyar katonák vagy a magyar kormány dönti el, hogy abban a misszióban mi a konkrét feladat. Katonai hierarchia van, a feladatot az abba bevont gépekkel együtt a NATO alárendeltségében dolgozó Közös Légi Műveleti Központ hajtja végre” – mondta Takács, megjegyezve, hogy ez minden ország esetében igaz, ezért külön nem is minősítette Szijjártó bejegyzését.

A tagországok kormányainak politikai szinten az Észak-atlanti Tanácsban vannak eszközeik, abban a politikai döntéshozó szervben döntenek egy-egy misszió keretrendszeréről. „A politikai keretet a kormányok határozzák meg, a feladatot a katona hajtja végre, de hogy konkrétan ez hogyan történik, abba ezen a szinten egyetlen országnak sincsen politikai beleszólása.”

Szijjártó bejegyzése azért is visszás, mert miközben a kormányzati narratívának megfelelően a NATO-tagországokat úgy minősíti, mintha azok a háború eszkalációjához jelentenének kockázatot, mondván, hogy igazán a magyar fél a békepárti, valójában a NATO szeptemberben épp egy olyan akcióval csökkentette a feszültséget, tántorította el az orosz felet a további provokációktól, amelyben lövések nélkül érzékeltette technikai fölényét.

A gyakorlatban ezzel a jelek szerint a magyar kormány is egyetért, hiszen a szeptember 19-i légtérsértés után Észtország a NATO alapokmányának 4. cikkelyére hivatkozva konzultációt hívott össze, majd a NATO kiadott egy közleményt, amely nem csak az Észtország légterének mélyébe hatoló orosz akciót ítélte el, de ismételten Oroszország Ukrajna elleni agresszióját is.