„Mit mondhatnék fogvatartóimnak, ha látnám őket? Nincs mit mondanom. Nem nekik köszönhetően, hanem ellenükre éltem túl. Kínoztak, láncra vertek, éheztettek, megaláztak. Remélem, soha nem látom őket viszont. Ösztönösen talán meg is akarnám ölni őket, ezért is remélem, hogy nem találkozunk, mert nem vagyok olyan állat, mint ők” – mondta a Hamász 2023. október 7-i véres támadása után gázai fogságban 491 napot átvészelt Eli Sarabi. A megpróbáltatásairól szóló, Túsz című könyve, amelyet a Time magazin az év száz legfontosabb könyve közé sorolt, most magyarul is megjelent. Az egykori túsz ebből az alkalomból járt Budapesten, ahol nyilatkozott a Telexnek.
A legfájóbb csapás a szabaduláskor érte
Fogsága a szenvedések mulandó részének bizonyult a legnagyobb fájdalomhoz képest: miután az Izraelre háromezer terroristával támadó Hamász elrabolta őt – és még további 250 civilt, köztük terhes nőt, gyerekeket, időseket is –, az a gondolat tartotta életben, hogy visszatér lányaihoz és feleségéhez. Szabadulásakor azonban a legszörnyűbb hírrel kellett szembesülnie: feleségét, Lianne-t, lányait, a 13 éves Jahelt és a 16 éves Noiját még a támadás napján megölték a terroristák. Ahogy még csaknem 1200 másik embert, főként civileket a Gázai övezet közelében lévő izraeli településeken, otthonokban, az utcákon vagy a mészárlás egyik legvéresebb helyszínén, a Nova Fesztiválon. Fogságban halt meg Sarabi egyik fivére is, amiről szintén csak szabadulásakor értesült.
Sarabi idén februárig tartó rabsága alatt egyensúlyozott fogvatartói nyugodtabb pillanatai és elvakultsága között. Láncra verve, szennyvízben és férgek között, alagutakban őrizve tartotta a lelket társaiban, tudva, hogy bármikor megölhetik vagy a palesztin terroristákkal együtt a romok alatt végezheti az izraeli hadsereg Hamász elleni akciói során.
„Három hónappal a szabadulásom után visszamentem Be'eribe. Nem mentünk be a házba, csak a szomszédba, ez is épp elég kemény volt, érzelmileg megterhelő. Remélem, egyszer lesz bennem elég erő, hogy a volt otthonomba is belépjek” – mondta Sarabi, aki ma családja és számos ismerőse lemészárlásának helyszínétől messze él, Tel-Aviv mellett. Be'eri kibucban 1200 ember élt a támadás előtt. Itt összesen 132 izraeli halt meg, mire sikerült a hadseregnek likvidálnia a kibucra támadók közül több mint százat.
„Igyekszem minden reggel sétálni a tengernél, edzek, rengeteg találkozóm van a könyv miatt. És sajnos azért is, mert ha a túlélő túszok mindegyike ki is szabadult, a halottak közül van, akinek a holttestét még mindig nem adta át a Hamász. Egyszer talán ez is véget ér, akkor talán majd elkezdem a szokványosabb mederben folyó életem.” Sarabi gazdasági tanulmányokat folytatott, később ő maga egyetemistákat is képzett, és tanított gyerekeknek matematikát, reményei szerint ehhez is visszatérhet.
Járt a könyv megjelenése miatt az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Budapest után hamarosan Norvégiába és Németországba megy. „Tervben van Spanyolország, Portugália, és Brazília is, ez legalább 3-4 hónapig még eltart.”
Kínzó a visszaemlékezés, de mégis segít
„A könyv megírása egyfajta terápia volt. De egyben nagyon nehéz folyamat is. Én beszéltem, a szöveget lejegyzetelték, a szerkesztőmmel gyorsan haladtunk. Nekem viszont nagyon hosszú volt az a két hónap, amikor fel kellett idéznem a fogságomat. A legnehezebb az volt, amikor a családomról kellett beszélnem.”
Egészségének helyreállítása szabadulása után a kórházban kezdődött, itt tíz napot töltött el, ekkor pszichológus is kezelésbe vette. „Azóta is minden héten legalább egyszer beszélünk, ha másképp nem, hát telefonon. Rengeteget segít.”
A megjelent könyvről más túszokkal nem beszélt, bár bizonyosan volt köztük olyan, aki olvasta. „Minden túsznak megvan a saját tapasztalata, és az nem feltétlenül pont olyan, mint az enyém. Gáza különböző pontjain voltunk. Volt, akinek fogvatartói megértőbbek voltak, mint az enyémek, mások ellenkezőleg, sokkal kegyetlenebbek. Volt, akit minden nap megkínoztak, volt, akit inkább éheztettek. Vannak túszok, akiket szexuális erőszak ért.”
Eltér az is, hogy ki mennyi időt töltött fogságban. A túszok közel fele bő egy hónap után, még 2022 novemberében az első tűzszünet alatt szabadulhatott. Az utolsók két év fogság után, a múlt hónapban szabadultak a Trump által tető alá hozott béketerv alapján, a nem végleges, de egyelőre most is tartó tűzszünet révén. Ilyen volt Sarabi egyik fiatal rabtársa, Alon Ohel, akinek egyébként a szabadulását jóval korábbra, március elejére ígérték fogvatartóik. A Nova Fesztiválról elhurcolt 24 éves zongorista fél szemére megvakulva szabadult.
Hosszú az út a békés együttélésig
Sarabi pár héttel a szabadulása után több egykori tússzal együtt Washingtonban járt, találkozott Donald Trumppal és az Egyesült Államok elnökének közel-keleti megbízottjával, Steve Witkoffal. „Nagyon sokat jelentett nekem, hogy ebben a küldöttségben lehettem és köszönetet mondhattam az elnöknek szabadulásomért. Arra kértem őket, hogy érjék el a háború lezárását, ami egy hónapja végül meg is történt. Igyekszem optimistán tekinteni a jövőre.”
Az Izraelre leselkedő fenyegetés Sarabi szerint most, a háború legforróbb szakaszának befejezésével, a tűzszünet elérésével kisebb, mint egy vagy két éve volt. „Elvégre a hadsereg tudja mi a feladata. A Hamász valóban meggyengült, ahogyan a Hezbollah és az őket támogató Irán is. Sem Irak, sem Szíria nem jelent többé fenyegetést.”
A távolabbi prognózisoktól azonban tartózkodik. „Nézze, azzal, hogy 16 hónapot voltam a Hamász fogságában, nem lettem az izraeli-arab konfliktus szakértőjévé. De szerintem, a Hamász láthatóan nem lesz képes a jövőben hatalmat gyakorolni Gáza felett, márpedig ez az elsődleges feltétele annak, hogy legalább esélyünk legyen arra, hogy egyszer a palesztinok és Izrael békében éljenek. Nagyon vágyom erre, ahogyan Izrael többsége is.” Hogy ez miként valósulhat meg, az egyelőre kérdés.
„Legjobb esetben is legalább két generációnyi időre lesz szükség, hogy a palesztinok, főként a fiatalok gondolkodása megváltozzon Izraelről, az izraeliekről, általában a zsidókról” – mondta Sarabi. A férfi könyvében leírja, hogy fogvatartóitól folyton azt hallgatta, hogy „akkor lesz béke, ha a zsidók visszamennek oda, ahonnan jöttek, vagy ahonnan a szüleik jöttek”. Az Izraelben született Sarabi anyja például Marokkóból, apja pedig Jemenből.
A Hamász támadása a védelem felelősségét is felveti
Sarabi 1995-ben találkozott későbbi feleségével, az akkor 20 éves Lianne-nel, aki Nagy-Britanniából tett kirándulást a kibucba. Családot is itt, a Gázai övezet szomszédságában lévő Be'eriben alapítottak. Néha beszéltek a támadás veszélyéről, de inkább a rakétákra volt esély, amelyektől védelmet nyújtott a Vaskupola. Azt semmiképp sem gondolták, hogy a védelmi rendszeren több ezren áttörhetnek, abban is biztosak voltak, hogy a hadsereg készenlétben áll. „Október 7. azonban megmutatta, hogy erre a támadásra a védelem nem volt felkészülve. Ebben a tekintetben csalódott vagyok. Nem harag van bennem, hanem csalódottság.”
Sarabi szerint egy, a védelemben mindig erős Izraelben nem történhetett volna meg egy ilyen támadás. „Felmerül az ország vezetőségén belüli felelősség is. Fontos, hogy a társadalom lássa, mi történt, fontos ennek kivizsgálása. Én nem vádolok senkit, de valakinek vállalnia kell a felelősséget.”
A palesztinpárti tüntetésekkel erősödött az antiszemitizmus
„Mindig is hittem abban, hogy békében élhetünk palesztin szomszédainkkal. Rendszeresen segítettük is őket, ruhával, pénzzel, élelmiszerrel, és aki rászorult, az eljuthatott izraeli kórházakba is. Reméltük, hogy ez a békéhez vezető út, de jött október 7. Ez Izraelt és az egész világot ráébresztette arra, hogy mire képes egy fundamentalista dzsihádista szervezet, mint amilyen a Hamász, amely végül háborút robbantott ki.” Ebben a háborúban az izraeli hadsereg részéről a Hamász felszámolását célzó szárazföldi és légi csapásokban Gázai oldalon az ENSZ becslése szerint 68 ezer palesztin, köztük 40 ezer gyerek halt meg, bár Izrael vitatja a Hamász adatain alapuló számokat.
Ezekre a számokra hivatkozva a háború befejezését követelve világszerte sok helyen voltak palesztinpárti tüntetések is. „Mindenkinek joga van a saját véleményéhez. Természetes, ha nem értünk egyet mindenben. Nekünk izraelieknek is megvannak a fenntartásaink a saját vezetőinkkel szemben, ez is magától értetődő egy demokráciában. De egy dolog az eltérő vélemény és egy másik a gyűlölet és az antiszemitizmus. Márpedig sajnos sok országban olyan folyamatokat látunk, amelyek inkább a múlt század '40-es éveire emlékeztetnek” – mondta Sarabi, aki erről is szót ejt utazásai során.
„Amikor külügyminiszterekkel, kormányfőkkel találkozom, mindig arra kérem őket, hogy határozott hangon szólaljanak fel az antiszemitizmus ellen, legyenek tisztában azzal a felelősséggel, amely rájuk hárul az országaikban élő zsidó közösségek biztonságával kapcsolatban. Nem vagyok politikus, nem beszélek a diplomácia nyelvén, csak a magam egyszerű eszközeivel elmondom, amit erről gondolok. Remélem ez segít.”
