Amikor a szüleim megtudták, hogy visszamentem Ukrajnába, átkozódtak és árulónak neveztek
„Amikor kilenc hónap után megtaláltam az öcsémet, már azt ismételgette, amit a befogadó családjától hallott: hogy Ukrajnában nácik vannak, ott ő nem kell senkinek. Órákon át győzködtem, hogy együtt visszatérhessünk.”
„A szüleim káromkodtak, átkozódtak, azt mondták, áruló vagyok, amikor megtudták, hogy visszamentem Ukrajnába. Anyám azóta talán már megbékélt ezzel, de ugyanúgy oroszpárti maradt.”
A 21 éves Kszenyija Kolgyin és a 18 éves Ivan Szarancsa története csak egy-egy a sok ezer ukrajnai fiataléból, akik a háború miatt kerültek az Ukrajnára támadó Oroszországba, de inkább eljöttek onnan, akár családjukkal is dacolva.
A két fiatal az ukrán nagykövetség meghívására érkezett Magyarországra, és több más lap mellett a Telexnek is mesélt arról, hogyan élték meg a 2022. február 24-én indított orosz támadást. Arról is beszéltek, hogyan éri el az orosz propaganda a gyerekeket az óvodától kezdve a középiskoláig, hogy aztán az ukrajnai születésű gyerekek Oroszországban orosz patriótákká válva maguk jelentkezzenek a hadseregbe, és induljanak harcba Ukrajna ellen. És végül arról, hogyan térhettek vissza mégis Ukrajnába.
Az első megszállt város
A harkivi születésű, családjából nagyobb gyerekként kiemelt Kszenyija nevelőszülőknél élt hét évvel fiatalabb öccsével a Harkiv megyei Vovcsanszkban. Az orosz határ közelében fekvő város 2022 februárjában azonnal a frontvonalra került, nem sokkal később meg is szállta az orosz hadsereg. „El sem hittem, hogy mi történik. Robbanások voltak, aztán megjelentek az orosz katonák. Egy ideig otthon maradtunk, étel és mindenféle összeköttetés nélkül.” Az orosz megszállással a front továbbvonult nyugatra, így Kszenyijáék maradtak a városban.
A háború kezdetén 18 éves volt, az év májusában befejezte a középiskolát. Továbbtanulásra viszont helyben nem volt módja az orosz fennhatóság alá került városban. „Az osztályfőnököm mondta, hogy csak Oroszországban tudok továbbtanulni.” Egy technikumba küldték, fodrásztanoncnak. „A lányoknak csak ezt kínálták, pedig nem is akartam fodrász lenni” – mondta Kszenyija. Az is bizonyítja, hogy tényleg mennyire nem erre vágyott, hogy ma már harmadéves újságírószakos hallgató Ukrajnában.
De az idáig vezető út nem volt egyszerű. Folyamatosan kapacitálták, hogy vegye fel az orosz állampolgárságot, így számos szociális juttatást kaphat, de ezt elutasította. „Amikor közöltem, hogy én mindenképpen vissza akarok menni Ukrajnába, akkor kirúgtak a fodrásztechnikumból.” Volt más is, aki így járt.
Persze, Kszenyija Vovcsanszkba nem mehetett volna vissza: az oroszoktól még 2022 őszén Ukrajna visszafoglalta, ám később az oroszok újra megszerezték – mára leginkább romok vannak az egykor 20 ezres városban.
De bármit is tervezett, előbb fel kellett kutatnia testvérét. Az akkor 11 éves öccse ugyanis még Vovcsanszk első orosz megszállása idején a Fekete-tenger partján lévő Gelendzsikbe került egy nyári táborba, majd oda költözött Vovcsanszkból a befogadó család is. „Amint megtudták, hogy Ukrajnába akarok menni az öcsémmel, minden kapcsolatot megszakítottak.” Kszenyija így csak azt tudta, hogy testvére a tőle 700 kilométerre lévő Gelendzsikben él.
A Save Ukraine segít, de el is kell oda jutni
Bár mindketten ukrán állampolgárok voltak, ukrajnai hivatalos szervekkel nem tudott kapcsolatba lépni Oroszországból. Nem hivatalos úton segített ebben egy ukrán rokonsággal rendelkező ismerőse, akin keresztül aztán felvette Kszenyijával a kapcsolatot a Save Ukraine alapítvány is. Akkoriban, 2023-ban még a Viberen, WhatsAppon keresztül beszélni is lehetett, mára ez a lehetőség Oroszországban megszűnt, csak az üzenetküldés maradt meg – nyilván mert azt könnyebb ellenőrizniük a szerveknek.
Így legalább már azt tudta, hogy kire számíthat, ha egyszer visszatér Ukrajnába.
A Save Ukraine már több mint ezer gyereket vitt haza Ukrajnába, olyanokat, akiket az orosz állam közreműködésével hurcoltak el Oroszországba. Kszenyija esete jogilag nem ilyen, de Ukrajna szerint 20 ezer olyan gyerek van, aki akarata ellenére, családjától vagy gyámságot gyakorló rokonától elszakítva került orosz területre. Épp ezért a gyakorlatért adott ki a Nemzetközi Büntetőbíróságnak (ICC) jogilag alátámasztható módon nemzetközi elfogatóparancsot Vlagyimir Putyin orosz elnök ellen. Ehhez annak az ukrán fiúnak a beszámolója is kellett, akivel a Telex is találkozott.
Az orosz elnökön kívül az elfogatóparancs érvényes az orosz gyermekjogi ombudsmanra, Marija Lvova-Belovára is, aki egyébként maga is örökbe fogadott egy tinédzser ukrán fiút. Az ombudsman arról beszélt, mennyire hatalmába kerítette a fiút korábban az ukrán propaganda, fél évvel később Filipp viszont az orosz sajtóban azt mondta, letett arról, hogy visszatérjen Ukrajnába, jobb neki a mostani helyén.
Kszenyija végül az orosz szociális szervezeteken keresztül megtalálta öccsét, akit 9 hónap után látott újra. „Az oroszpárti befogadó család addigra már teletömte a fejét az orosz propagandával”, hitt abban, hogy Ukrajnában nácik vannak, hogy neki ott semmi keresnivalója. A 12 éves gyerekre ez könnyebben hatott, mint idősebb nővérére.
Kszenyijának szerencséje volt: nagykorúként volt rá lehetősége, hogy elhozza öccsét a családtól. Ukrajnába azonban biztonsági okokból nem részletezett módon, a zöld határon át jutott öccsével együtt. „Egy ideig neheztelt rám, de hamar nagyon jó családhoz került”, és segíti őket a Save Ukraine is, ahol tanulmányai mellett Kszenyija is dolgozik.
A fő tantárgy a putyini Oroszország
Az állam szolgálatába állított patriotizmus egyre szervezettebb rendszerben éri el a fiatalokat Oroszország-szerte. Nemcsak a katonáknak kötelezően küldendő levelek megírásával vagy rajzokkal hatnak rájuk – van, aki bajba is keverheti szüleit, ha ideológiailag nem megfelelő a rajz –, hanem a tanórák közé felvett ideológiai tantárgyakkal. Ilyen a „Beszélgetés a fontos dolgokról”, „Oroszország az én láthatárom”, a rutinná tett napi himnuszéneklés. Rendszeresen látogatják az óvodákat, iskolákat a frontot megjárt – mellesleg sokszor börtönökből toborzott – katonák is, akiket egyre nagyobb dicsőség övez.
A Save Ukraine a gyerekek beszámolói segítségével térképezte fel, hogyan is működik az intézményesített propaganda Oroszországban. Ez már a megszállt területeken is elkezdődik. „Aki nem engedi az orosz ideológiával átitatott óvodába a gyerekét, azt azzal fenyegetik meg, hogy kiemelik a családból [a gyereket], vagy egyenesen Oroszországba viszik” – mondta Alina Dmitrenko, a Save Ukraine munkatársa.
Az ideológiai átnevelés főbb pontjai:
- Ukrajna sosem létezett, csak Lenin kreálmánya;
- a háborút Ukrajna provokálta ki;
- a kijevi náci vezetés népirtást készítettek elő az orosz anyanyelvűek ellen;
- ha Oroszország nem lépett volna, akkor a NATO támadt volna rá, így a megelőző csapás csupán önvédelem volt;
- Ukrajna a Nyugat bábja;
- a hanyatló Nyugat valójában egy homoszexuális birodalom.
Nemcsak általában a hazafiságra nevelnek, hanem Putyin iránti szeretetet akarnak ébreszteni a fiatalokban, akiknek a küldetésük, hogy harcoljanak a hazáért. Erre szolgálnak a militarista romantikát erősítő mozgalmi szervezetek is.
14 éves kortól a gyerekek katonai nyári táborokban szállnak meg, ahol harci kiképzést tartanak nekik. Erről aztán a gyerekek oklevelet kapnak, ezzel is bátorítva őket, hogy menjenek a seregbe, amint lehet. 16 évesen már értesítést kapnak a fiúk és a lányok is arról, hogy ne feledjék, hamarosan 18 évesek lesznek, és mehetnek a seregbe. A sorkatonai szolgálat továbbra is érvényben van Oroszországban, de hivatalosan csak a szerződésesek mehetnek a frontra, illetve a mozgósítottak. Utóbbiak csak 2022 őszén kerültek a seregbe, azóta hasonlóra nem vállalkozott az orosz állam, tartva a lépés népszerűtlenségétől.
Ivan nem akart Ukrajna ellen harcolni
Ivan 2007-ben született, valójában kevés emléke van a háború előtti Ukrajnáról. A fiú Luhanszkban nőtt fel, 2014-ben ment első osztályba – ez volt az utolsó tanéve Ukrajnában. Családja oroszul beszélt, ahogy Luhanszkban ez megszokott volt, ukrán nyelvű iskola is kevés volt. Tulajdonképpen furcsa is, hogy ezek egyikébe íratták be őt a szülei, akik a fiú szerint nem is oroszpártiak, inkább szovjetpártiak.
2015-ben már lényegében eltűnt Ivan iskolai életéből az ukrán, onnantól kezdve az orosz névnek megfelelően a szakadár Luganszki Népköztársaság (LNR) iskolájába járt. Eltűnt az ukrán irodalom, minden, ami Ukrajnára emlékeztetett. „Mindenki a propagandával volt elfoglalva, az igazgató is.” A katonai felkészítés, az LNR himnuszának betanítása volt a legfontosabb.
„Az első személyimet is az LNR-től kaptam” – emlékezett vissza Ivan. Nem volt oka, hogy kételkedjen a propagandában, hitt benne, amennyire egy gyerek hihet. Oroszország segít, Ukrajna veszélyes, náci, népirtó. Hogy mindezeket a veszélyeket nem élte át sem ő, sem a szülei, az nemcsak benne, a 8-10 éves gyerekben, de az 1991 óta független Ukrajnában felnőttként 24 évet leélő szülőkben sem okozott zavart. A képet még vegyesebbé teszi, hogy a nagyapa viszont öntudatos ukránnak vallotta magát, ukránul is beszélt, „de ezért inkább rá nézett görbe szemmel a környezete” – mondta Ivan annak a Kreml által hangoztatott állításnak a cáfolataként, hogy Ukrajnában az állam üldözte – sőt irtotta – az orosz nyelvűeket.
A szakadárállam fővárosává lett Luhanszk (oroszul Luganszk) azonban nem volt biztonságos. De nem Ukrajna miatt, hanem azért, mert a férfiakat a helyi önjelölt hatalom könnyen befoghatta fegyveres szolgálatra mozgósítás címén. Így volt ezzel Ivan apja is. „Kiment ugyan az utcára, de igyekezett, hogy ne kerüljön rendőrök szeme elé” – mesélte Ivan, bár ez sem változtatott apja oroszpárti nézetein.
Sőt miközben érezhetően nem akart fegyveres szolgálatba keveredni – a fiatalkorában letudott sorkatonai szolgálaton túl –, fiának mindig azt mondogatta: „aki nem szolgált, az nem is férfi”. Az tehát nem lett volna ellenére, ha Ivan az orosz hadseregbe kerül, ahonnan viszont a front is realitás volt. A sorkatonákat hivatalosan ez nem fenyegette, de a rendszer gondoskodik róla, hogy így történjen: a szolgálat lejárta előtt épp eléggé ki van szolgáltatva a baka a parancsnokainak, könnyű rákényszeríteni arra, hogy aláírja szerződést, és hivatásos katonának álljon.
2023-ban a család a már egyoldalúan Oroszországhoz csatolt LNR-ből az oroszországi Rosztov-na-Donuba ment, Ivan egy évvel később itt fejezte be a középiskolát. Családja elől is titkoltan ekkor már rég nem hitt az orosz propagandában, és azt is tudta, hogy nem akar Ukrajna ellen harcolni.
Nem is a sereg ijesztette meg, hanem az, amiért küzdenie kellene.
Ivan a mobilján keresztül évek óta kapcsolatban állt ukrán fiatalokkal, még a 2022 előtti időkből. Azt nem részletezte, hogy kikkel beszélt, mindenesetre imponált neki, hogy Ukrajna távoli részéből beszélhet valakikkel, akik rácáfolnak a náci Ukrajnáról szóló képre. „Hogy lehetnénk barátok, ha ellenségek vagyunk? Ez volt az első kérdésem. Azt válaszolták, miért lennénk ellenségek, ha mind ukránok vagyunk. Ez szíven ütött, beszélgetni kezdtem velük, meséltem arról, amit szüleimtől, az iskolában hallottam. Lassan átértékeltem oroszpártiságom.”
16-17 évesen már az volt a fejében, hogy az igazi Ukrajnába akar menni. Csak nem tudta, hogyan. 2024-ben „a böngészőben keresve ilyesmiről már nem lehetett tájékozódni, és az üzenetküldő alkalmazások is blokkolva voltak” – így az ukrajnai ismerősöket sem érte el.
Jobb híján rábírta szüleit, hogy visszamehessen, és Luhanszkban tanulhasson tovább. Arra gondolt, majd innen valahogy átjuthat Ukrajnába, ami persze a háború miatt lehetetlen volt. Így dolgozott, gyűjtött egy kis pénzt, majd visszament Oroszországba. Szüleinek azt mondta, megünnepli 18. születésnapját, valójában azonban egy hátizsákkal útnak indult Moszkván át Belarusz felé. Minszkbe nagykorúsága másnapján akadálytalanul eljutott vonattal. Itt bement az ukrán nagykövetségre, és az ukrajnai születési anyakönyvi kivonatával és szülei iratainak fénymásolatával megkapta az úgynevezett fehér útlevelet, amely lehetővé tette az egyszeri határátlépést. Belaruszból Ukrajnába átkelni nem lehetetlen, itt nincs minden határ lezárva. 2025 januárjában megérkezett Ukrajna nyugati részébe.
Elismeri, ebben serdülőkori lázadás is lehetett. „Gyerekként hittem az orosz propagandában, nem is gondoltam, hogy lehet másként is. Sok apró dolog összjátéka kellett ahhoz, hogy ez megváltozzon. De ez lassan történt, hiszen a sokszor hallottak hatottak rám. Még akkor is amikor útra keltem, volt bennem egy kis félelem, hogy mégis igaz. De nem volt az.”
Átlépve a határt már kapcsolatba lépett a neten évek óta ismert barátaival. „Sosem kételkedtem bennük, nem tudom leírni ezt az érzést” – mondta erről az ismeretségről, amelyről azért valljuk meg, hasonlít azokhoz a netes kapcsolatokhoz, amelyek kockázatosak is lehetnek. Ez mégsem volt az, élőben is találkozott az ismerősökkel.
Saját történetük másokban is tartja a lelket
Csak ekkor merült fel benne, hogy mit is kezdjen magával. „Addig csak egyetlen célom volt, kerüljek ki a megszállás alól, és jussak el Ukrajnába.” Végül ő is felvette a kapcsolatot a Save Ukraine-nel, és egy védett házban szállásolták el, ahol segítették beilleszkedését. Négy hónapot lakott ott, megkapta az iratait, és történetét elmesélte a sajtónak. „Most azon dolgozom a szervezettel közösen, hogy segítsük információval azokat, akik hozzám hasonlóan ki akarnak jutni, hogy ne szenvedjenek attól az információhiánytól, amelytől én szenvedtem.”
Ukrajnából üzent szüleinek – az írásos üzenetek átmentek. Ekkor jött a cikk elején idézett átkozódás, káromkodás, árulózás, és az anya megbékélése. Az apáé azóta sem.
Ivan itt, a Save Ukraine-ben ismerte meg Kszenyiját is, akivel többfelé közösen mesélik el történeteiket, nemcsak a külvilágnak, de azoknak is, akik hasonló helyzetből kerültek vissza Ukrajnába. Persze az útja mindenkinek más. A Save Ukraine 200 gyereket, fiatalt interjúvolt meg, 80 közülük megjárta az ifjúsági katonai-ideológiai nevelőtáborokat, ugyanennyien voltak olyanok, akik jogilag is törvénytelenül – gyámjuk, gondviselőjük nélkül – kerültek Oroszországba. Minden tizedik az erőszak valamilyen formájáról, köztük szexuális erőszakról számolt be. A szervezet nekik és szüleiknek is pszichológust és nyugodt környezetet biztosít, segítve a beilleszkedést.
Kszenyija ebben a maga módján szintén szerepet vállal. „Talán mert idősebb vagyok, érzem, hogy támogatnom kell őket, mert aggódnak, félnek, nem dolgozták fel a traumát. Sok idő kell az újrakezdéshez. De mindannyian bízunk benne, hogy a történeteink segítenek, erőt adnak, hogy megőrizzük ukrán identitásunkat, leküzdjük Oroszország dühét és haragját” – mondta.
