- 2031: az országban a hetedik Orbán-kormány regnál, a miniszterelnök még hetven sincs, sőt egészen megfiatalodott, a híres budapesti művészszínházak bezártak, a városban egyetlen liberális szellemű színház maradt, megy is érte a helyezkedés.
- A Katona Kamrájában bemutatott 2031 című, egy elképzelt jövőben játszódó darab a hatalomnak való kiszolgáltatottság és a hatalommal való visszaélés helyzeteit vizsgálja, hol humorral, hol moralizálva.
- A darab szerzőjével, Bíró Zsombor Auréllal és a legendás tanár-színházigazgató karakterét játszó Fekete Ernővel beszélgettünk.
A darab szerint 2031-ben még mindig nem repülő autók lesznek Magyarországon, hanem a hetedik Fidesz-kétharmad, és nem lesz már meg a Katona, az Örkény és a Radnóti Színház sem. Ezt reális forgatókönyvnek tartjátok?
Bíró Zsombor Aurél: Ha ’26-ban nyer a Fidesz, akkor igen. Miért ne? Mindig az a mondás, hogy ezt már biztosan nem fogják megcsinálni, aztán megcsinálják. Emlékszem, amikor elsőéves voltam az SZFE-n mindenki arról beszélt, hogy egy 155 éves intézményt nem fognak kinyírni. Aztán jöttek, és elvették.
Fekete Ernő: Bár kétségtelen, érezni manapság más dinamikákat, mint az elmúlt években, és talán ha sokáig játsszuk majd az előadást, több helyen át kell írni a szöveget, de én sem tartom irreális forgatókönyvnek.
Zsombor korábban a Telex interjújában arról beszélt, hogy a magyarok sem színházban, sem irodalomban nem mernek a kortárs politikáról beszélni, attól tartva, hogy ha belekerül egy szövegbe Orbán vagy Gyurcsány neve, onnantól érvényét veszti, ezért még keresi erre a megfelelő megszólalásmódot. A 2031-ben még Rogán Antal neve is elhangzik. Tehát megtaláltad?
Bíró Zsombor Aurél: Mivel a kiindulópontunk is erősen politikai volt, ezért azt gondoltuk az előadás rendezőjével, Dohy Balázzsal, hogy a darabban is úgy kellene beszélni a politikáról, ahogyan ennél az asztalnál beszélünk. A Kádár-korszakból örökölt elemelt, parabolisztikus, utalgatós megszólalásmód, amit a magyar kultúra általában használ a politikum leírására, az Orbán-rendszerben nem érvényes. A mi kísérletünk az, hogy a karaktereink a színpadon is úgy diskurálnak a politikáról, ahogy értelmiségiek egy házibuliban szoktak. Ennek megvan az a veszélye, hogy az orbánozás–gyurcsányozás lehúzza a szöveget egy hétköznapi regiszterbe, de szerintem a színháznak ez nem áll rosszul. A színház az irodalomhoz képest sokkal közelebb áll a mosthoz.
A Kamra színpadán milyen a Fideszről beszélni?
Fekete Ernő: Ez a darab szerintem jól keveri a műfajokat, hangnemeket, a sok drámai vagy komikus regiszter mellett néha egy napi politikai kabaré hangján szól. „Húsz év múlva itt fogunk ülni, és még mindig ezek lesznek”, mondja az előadásban Tasnádi Bence. Nevetnek a nézők felszabadultan, pedig csöndben is ülhetnének a nyomasztó megváltoztathatatlanság emlegetésekor.
A Katonában készült már néhány önreflektív előadás, volt, amelyik konkrétan reagált a bírálatokra. Ez minek a hatására született?
Bíró Zsombor Aurél: Balázzsal két évvel ezelőtt kezdtük fejleszteni ezt az anyagot, de akkor még nem tudtuk, hol mutatjuk be. Ez azért fontos, mert a Katonában később erősebb kontextust kapott a Gothár-ügy miatt, de a kiindulópontunk nem ez volt, hanem a közös élményeink az SZFE-n. Az egyetemi közösségünkben 2020 környékére már elég élesen megfogalmazódtak bizonyos kritikák a régi SZFE intézményrendszerével és tágabb értelemben az egész színházi és filmes szakma működésével kapcsolatban. Az egyetemfoglalás időszakában viszont egy olyan, politikailag terhelt harci helyzetbe kerültünk, amiben ezekről a problémákról nem lehetett beszélni, mert ezzel muníciót adtunk volna az ellenfélnek. 2023-ban viszont már azt gondoltuk, túl vagyunk a politikai téteken, hiszen elvesztettük a harcokat:
az SZFE-t elvették, a megmaradt színházak átkerültek fővárosi fenntartásba, nagyon nincs már mit veszíteni.
A Gothár-ügyet SZFE-s hallgatóként éltem át, és azt láttam, hogy van itt egy emberi dráma és egy nagyon súlyos morális dilemma, ami hirtelen politikai kérdéssé vált. Az SZFE ledózerolásának első hadüzenete ugyanis ez az ügy volt, amit a kormánymédia az egyetem támadására használt. Engem ezért először ebből a szemszögből kezdtek el érdekelni ezek a történetek: hogy ebben az országban morális kérdésekben nem lehet lefolytatni társadalmi párbeszédeket, mert rögtön jön a politika, ami magáévá teszi és ellehetetleníti a diskurzust. A 2031 rendezőlegendáját, Gelléry Károlyt ezért nem is egy emberről mintáztuk, hanem több, általunk nagy formátumú figurának tartott, illetve általunk lenézett figurából.
Az első olvasás után mennyire volt ismerős Gelléry karaktere?
Fekete Ernő: Konkrét rendezőtanárra én sem gondoltam közben, de képeim azért vannak elődökről. Ekkora hatalommal bíró magyar színházi potentát, akibe szerelmesek a tanítványai, közülük valakivel viszonyt is folytatott, és hogy úgy mondjam, „megmitúzható”, egy karakterként a valóságban nem létezik. Sok mindenkiből gyúródott. De nemcsak a rossz és hatalommal bíró Gelléry, hanem a színházcsinálásért, a tanításért, a tanítványaiért rajongó, ezekre az életét feltevő szenvedélyes művészemberé is.
Én nagyon boldog négy évet töltöttem a főiskolán, nagyon szigorú tanárok diákjaként a híres Horvai István–Kapás Dezső-osztályban. Horvai talán még a Szovjetunióban tanulta a szakmát, náluk tényleg nem volt kecmec. Miközben én életem egyik legszebb időszakát töltöttem ott, később kiderült, hogy több osztálytársamat eléggé nyomasztotta az a négy év. Amikor Gregor Bernadett először beszélt erről a sajtóban, nem is értettem igazán, de ma már hajlamos vagyok azt gondolni, hogy Berninek is igaza volt. A keménységet mi természetesnek vettük, és azt hittük, és kicsit hiszem ma is, ezzel felkészítenek minket a szakmára. A színésznek el kell viselnie például, hogy egész életében azt hallja, hogy nem jó. Mutat valamit a rendezőnek a próbán, és nem jó, nem jó, nem jó. Ilyenkor nem megsértődni kell, nem hazamenni, otthagyni a pályát, hanem hozni egy új megoldást, és kezelni ezeket a nehéz és néha megalázó helyzeteket.
A főiskolai osztályotokról készült riportfilmben többen felemlegették például a csók és pofon órát. Egy ilyen kurzus, azt gyanítom, ma már elképzelhetetlen lenne.
Fekete Ernő: Azért ez sem volt annyira brutális akkor, mint amennyire hangzik. Egy végletes élethelyzetet kellett találnunk a saját életünkből, amiből aztán csók lesz vagy pofon. Ha jól emlékszem, én magammal csókolóztam egy elképzelt tükörben, nem fájt. De a felvételi harmadrostája, visszagondolva, tényleg kegyetlen volt. A Mesél a bécsi erdőnek azt a jelenetét kellett többek között megcsinálnunk, amikor a két fiatal kiszáll a Dunából. És akkor mi, 18-19 éves lányok és fiúk a zuhany alól, fürdőruhában vonultunk a bizottság elé, mint egy lóvásáron, remegve, hogy felvesznek-e. De ezt is tekinthetem egyfajta felkészítésnek a kegyetlen szakmára, ahol igen, néha ruha nélkül kell szerepelni, mert az író, rendező így álmodta meg, és te is belátod, szüksége van erre az előadásnak.
Mire Zsombor megérkezett az SZFE-re, már túl volt egy fél vízilabdás karrieren. Ez a szocializáció mennyiben segített a Színművészetin?
Bíró Zsombor Aurél: A taposás és rugdosás a vízben megerősíti az embert, talán emiatt valamivel jobban bírtam a nyomást az egyetemen. Az edző és az osztályvezető tanár toposzában is van valami hasonló. Olyasmit, amit Metoo-ügynek nevezünk, sehol nem éltem át, de a megalázottság dinamikáját és érzelmi hátterét ismerem: hogy milyen kiszolgáltatottnak lenni egy olyan embernek, akinek egy fintora vagy bólintása jelenti számodra a világot. Nekem az volt a szerencsém, hogy az egyetemi osztályfőnököm, Szabó Iván, egy fiatal, érzékeny, progresszívabb szemléletű írótanár volt. Alapvetően neki köszönhetem, hogy az SZFE-s éveimre a folyamatos osztályon belüli rivalizálás, az egyetemfoglalás és a Covid ellenére is pozitívan emlékezem vissza.
A darabbeli mester is éppen azt mondja, hogy a sérüléseket és fájdalmakat gyűjtögetni kell, abból lesz a jó színház. Ezzel a gondolattal pedig még a progresszívabb színházcsinálók is máig egyetértenek. Tapasztaltad valaha, hogy termékenyebb, jobb lettél a keményebb bánásmódtól?
Fekete Ernő: Komolyabban engem soha senki nem bántott, nem pofozott, ilyen élményem tehát nincs. De hallottunk olyan román rendezőről, aki dolgozott ilyen módszerrel. A magyar rendezők közül inkább csak üvöltöznek néhányan. Ezek biztosan nem hasznos módszerek. De én is úgy gondolom, hogy az életből hozott sérülések traumák beemelésére szükség van a színházi alkotómunkában. Szép, felszínes, hatásos dolgok születhetnek e nélkül is, de zsigeri, őszinte vallomások, nem hiszem.
Az a közel harmincévnyi generációs szakadék, ami köztetek van, mennyire domborodott ki a kérdéskörök megítélésében?
Fekete Ernő: A darab egyik erénye számomra, hogy hallatja a fiatalok véleményét, és nem is igazán a Metoo-vonal érdekes ebből a szempontból, hanem ahogyan az országunkról beszélnek: azt mondják, az egyik oldalt kikérem magamnak, de a másikból is elegem van. Mindenki menjen a fenébe, én húszéves vagyok.
A 2031 éppen emiatt tűnik igazán bátor vállalkozásnak. Szerzőként milyen kockázatokkal számoltál?
Bíró Zsombor Aurél: A kockázatokat inkább Máté Gábornak kellett mérlegelnie, amikor befogadta ezt az előadást, ami szerintem is bátor tett volt a részéről. A generációnk valóban más nézőpontból gondolkodik ezekről a kérdésekről, nekem alkotóként nem merül fel komolyan az, hogy valamit én azért ne írjak bele egy darabba, mert akkor majd nem kapok meg állami ösztöndíjakat. Attól sem tartottam különösebben, hogy a liberális rétegnél kiveri majd a biztosítékot az előadás, mert azt képzeltem, ezek az emberek lesznek annyira önreflektívek, hogy belenézzenek a tükörbe, amit tartunk nekik. Egyelőre azt látom, hogy ez vegyesen sikerült.
„Ez a múlt századi SZDSZ-es gőg, ami összehozta nekünk hatszor a Fidesz-kétharmadot”, így hangzik a mondat az előadásban.
Bíró Zsombor Aurél: Ez a mondat egy Németországba emigrált, fiatal színházrendező szájából hangzik el egy érzelmileg felfokozott csúcsponton, szerintem igazából ő sem gondolja teljesen komolyan. Azt viszont tényleg gondolom, hogy
a liberális kulturális elitnek igenis van felelőssége abban, hogy a jobboldali kulturális elit vérbosszút esküdött a teljes magyar művészeti szcéna ellen,
amely az elmúlt tizenöt évben szétbarmolt mindent, amit csak tudott. Nyilván nem szeretnék áldozathibáztató narratívát sem gyártani, a pusztítást azok végezték, akik jelenleg pozícióban vannak. De az, hogy a liberális elit mossa kezeit, egyszerűen irreális a generációm szemszögéből. És zavarba ejtő az is, hogy ezek az emberek nem értik, a korosztályunk miért tolódik egyre inkább balra.
Fekete Ernő: Amikor elhangzik ez a bizonyos kemény és ingerült mondat egy fiatalember szájából, abban a pillanatban ez teljesen elfogadható, és tulajdonképpen van igazságtartalma is. A jelenlegi helyzetért mindenki hibás, persze nem egyenlő mértékben. Azt kell hogy mondjam, valószínűleg a magam módján én is.
Nem tudtam olyan jelenetet felidézni, amikor Fekete Ernő politikai rendezvény vagy tüntetés színpadán állt. Volt ilyen?
Fekete Ernő: Fiatalkoromban többször részt vettem a főváros március 15-i rendezvényén a Petőfi-szobornál, az, mondjuk, jó volt, utána mindig megittunk egy sört a Pilvaxban. Egyszer szavaltam a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, ott nagyon szédültem. És már valamelyik Fidesz-kormány alatt volt, amikor részt vettem egy állami rendezvényen a Nemzeti Színházban, amit közvetített a tévé is, de úgy izgultam, hogy a takarásban az ügyelőtől kérdeztem meg, hogy mi a Nemzeti dal harmadik sora. Azóta tudom, hogy a politikai rendezvény nem nekem való műfaj, ezért nem is vállalok ilyesmit.
Kollégád, Nagy Ervin közéleti szerepvállalását milyen érzésekkel figyeled?
Fekete Ernő: Kíváncsian és ámulva, és kicsit aggódva. Néha talán szereptévesztésnek is gondolom. Vagy hogy ez már egy másik szakma. Én tényleg képtelen lennék ilyesmire. Színész vagyok.
Bíró Zsombor Aurél: Én elég cinikus vagyok ezzel kapcsolatban: azt gondolom, hogy pont az a szereptévesztés, ha elhisszük, hogy nekünk, íróknak bármiféle közéleti hatásunk van. Hogy én mit mondok, az egy nagyon szűk körön kívül valójában senkit nem érdekel. Szóval nem hiszem, hogy a tetteimnek bármiféle komolyan vehető politikai jelentősége lenne, emiatt ezen nem is szoktam görcsölni. Én inkább a saját integritásomat próbálom őrizni, és nem azért, hogy mások mit gondolnak rólam, hanem mert szeretnék békében lenni a saját döntéseimmel. Az SZFE-n egyébként is azt tapasztaltam meg, hogy ha megpróbálunk kooperálni, akár csak valamiféle dialógust kialakítani a hatalommal, a végén akkor is belénk taposnak. Ezért ennek egyszerűen nincs értelme.
A Hunyadiban a Katona társulatának öt vezető színésze is szerepel. A színházon belül voltak viták arról, a sorozatra rátelepedő NER miatt érdemes-e a produkcióban részt venni?
Fekete Ernő: Nemcsak a társulatban, de a színésztársadalomban sem hallottam ilyen vitáról. Lehet, hogy a hátam mögött zajlottak. Én a magam részéről egy hosszú casting és egyeztetési folyamat végén örömmel vállaltam feladatot a Hunyadiban, aminek már a forgatókönyvéből is látszott, hogy nem egy újabb kurzusfilm készül. Íróit, producereit, hazai és külföldi alkotóit, úgy sejtem, más ambíciók hajtották, mint hogy kiszolgálják vagy propagálják az aktuális hatalmat. Természetesen készültek és talán épp most is készülnek olyan produkciók, amelyekre ha felkérnének, határozott nemet mondanék, vagy legalábbis nagyon komoly dilemmát okozna a döntés, hogy csináljam-e, vagy sem.
Bíró Zsombor Aurél: A rendszernek pont ez a zsenialitása: állandóan ilyen dilemmákba kényszerít minket, ahol valódi politikai cselekvés vagy gondolkozás helyett szimbolikus gesztusokon vekengünk, és görcsölünk azon, hogy vállaljuk vagy ne vállaljuk. Sokan belefáradtak már ebbe, és rezignáltan hoznak döntéseket, vagy úgy döntenek, hogy ez őket egyszerűen már nem érdekli. Közben a vonalas nemet mondó ellenállók még keserűbbé válnak, mert azt érzik, hogy semmi értelme az áldozataiknak, és haragszanak azokra, akik olykor igent mondanak az állami pénzekre. És a vége az, hogy egyre jobban gyűlöljük a rendszert, egymást és önmagunkat. Én ehelyett inkább azzal igyekszem tölteni az időmet, hogy csinálom a dolgomat, azaz írok.
