Győrnek van az egyik leghangulatosabb sétálós belvárosa Magyarországon, ehhez nagyban hozzájárulnak a cégérek is. A kis barokk házak között járva az az érzésünk, hogy sok száz éve lógnak a bejáratok felett, pedig többségük kortárs alkotás. Összeszedtük a legszebbeket, és megpróbáltunk utánajárni annak, hogyan lett a megyeszékhely a cégérek városa.
Nem vagyok híve a „régen minden jobb” volt elméletnek, de el kell ismerni: első ránézésre a cégérek bizony erős érvet jelentenek mellette.
Sétáljunk csak végig egy tetszőleges nagyváros bevásárlóutcájában (amelyik jó eséllyel ma már egy bevásárlóközpont belsejében van), és nézzük meg, az egyes boltok hogyan hirdetik magukat. Vajon melyik az közülük, amelyik száz év múlva az egész város büszkesége lesz?
Ha elsőre nem találunk ilyet, akkor próbáljunk meg legalább olyat keresni, amelyiket a bolt következő tulajdonosa biztosan nem cseréli le! Mert, mondjuk, annyira gyönyörű egy mobilszolgáltató felirata vagy egy bank kirakatmatricája, hogy arra a helyére költöző tetoválószalon vagy egy éjjel-nappali is büszke lenne?
Biztos akad ilyen, de attól még nehéz elképzelni a dolgot. A cégérek viszont itt vannak élő bizonyítékként arra, hogy egy hirdetés is lehet méltó a megőrzésre, sőt a követésre is.
Volt idő, amikor minden magyar város képéhez hozzátartoztak a cégérek, amiket boltok bejárata fölé aggattak. Ezek kezdetben maguk a termékek voltak (madzagra fűzött sós perec, vagy karóra húzott káposztafej), amiket idővel szimbólumokra kezdtek cserélni. Így lett az olló a szabó, a kulcs a lakatos, a réztányér meg a „színes, spirálos, forgó izé” a borbélyok egyezményes jele.
Más cégérek egy fogadó vagy bolt nevére utaltak, és ezzel akár egy ház nevére is, hiszen a számozás bevezetése előtt a házaknak nevük volt. (Persze azt nemcsak fogadóról vagy boltról, hanem az építtetőről, egy tulajdonosról vagy egy szállóvendégről is kaphatták. Ilyen, mondjuk, az Apátúr-ház, az Ott-ház vagy a Napóleon-ház – hogy csupa győri példát említsünk.)
A leghíresebb, országosan ismert győri cégér az Aranyhajó, amely egy ilyen nevű gyarmat- és fűszerárubolt hívogatója volt. Neve arra utalt, hogy az itt kapható áruk messzi földről érkeztek. Hasonló okból volt számos magyar városban Elefánt nevű kereskedés, mely esetben az egzotikus állat jelezte, hogy távoli tájak portékái kaphatók a boltban.
Az Aranyhajó több száz éves cégére előbb Sopronban, Pozsonyban, majd Budán szolgált, míg végül, 1852-ben megérkezett Győrbe. Itt eleinte egy Széchenyi téri üzletet díszített, majd azzal együtt átköltözött mai helyére, a Jedlik Ányos utca és a Dr. Kovács Pál utca sarkára. Igaz, egy idő után már nem fűszerüzletet hirdetett itt, hanem egy patikát, amely a cégér után természetesen felvette, és máig viseli az Aranyhajó nevet.
A pompás alkotás, amit ma is minden arra járó turista megcsodál, nem az eredeti. Az ugyanis 1940-ben múzeumba került. Akkor cserélték le a Schima Bandi készítette újra, amely azóta szintén műemléki védettséget élvez.
A furcsa nevű mester épp olyan hosszú út után kötött ki ebben a városban, mint az eredeti Aranyhajó-cégér. Orosházán született, Aradon végezte a szakiskolát, Berlinben járt főiskolára, majd Pozsonyban telepedett le. A trianoni döntés után költözött át Győrbe.
A város és környékének számos iparművészeti alkotása fűződik a nevéhez, többek közt cégérek is. 1958-ban, egy évvel a halála előtt készült a műhelyében egy – ugyan erősen beállított képeket tartalmazó, de – nagyon érdekes filmhíradórészlet. Ebből nemcsak az derül ki, hogy miként dolgozott az idős mester, de az is, hogy az Aranyhajó-cégér alatt akkoriban még nem turisták korzóztak a sétálóutcákon, hanem szekerek.
Schima Aranyhajója amúgy nem pusztán másolata az eredetinek, hanem teljesen új alkotás, mely híven tükrözi a korszak ideológiáját. A hajó neve Szent István, három vitorláját az Árpád-házi, a magyar és a győri címer, orrát pedig egy turul díszíti. A legmeglepőbb azonban a cégér tartórúdjának ornamentikája: egy kereskedelemre utaló Merkúr-fej, amelynek szárnyas fejfedője egy korabeli magyar rohamsisakot formáz.
Természetesen az 1930–1940-es években, amikor Schima Bandi alkotásai kikerültek a házakra, a cégérek már éppúgy a távoli múlt emlékei voltak, mint manapság. A hirdetéseknek ekkoriban már sokkal hatékonyabb formái jelentek meg.
Az előző századforduló táján felváltották őket a korszerű üzletportálok. A boltok üvegezett kirakattal épültek, mellettük pedig fából készült felületeket alakítottak ki, ahová az üzletek szöveges hirdetései kerülhettek ki.
Ma már ezekre is nosztalgiával gondolunk, hiszen sokkal szebb és egységesebb utcaképet hoztak létre, mint a néhány évtizeddel később megjelenő még hatékonyabb hirdetések. Szerencsére a győri belvárosban az ilyen, fával keretezett üzletportálok helyreállítására is találunk példákat.
Na de térjünk csak vissza a cégérekhez! Ha a most látható Aranyhajó csak a huszadik század derekán készült, akkor hol láthatunk igazán régi darabot a győri belvárosban?
Győr legöregebb, ma is köztéren álló, homlokzatból kiemelkedő cégére egyáltalán nem tűnik cégérnek. Pedig az. Annyira, hogy még a nevét is onnan kapta a ház, amelynek a sarkára helyezték. Ez a Vastuskó.
A vastuskók egy középkori hagyomány emlékét őrzik Európa-szerte. Akik akkoriban el akartak sajátítani egy mesterséget, vándoréveik alatt sok városban megfordultak. Amikor az inasok továbbálltak, búcsúzóul egy szöget vertek be egy fatuskóba.
A szokást sokan egy ősi legendára vezetik vissza, amely szerint egy lakatosinas egyszer egy fába vert, lopott szöggel megidézte az Ördögöt, akivel szövetséget kötött. Ő megtanította a mesterség legtitkosabb fortélyaira, de cserébe végül elrabolta a lelkét.
A leghíresebb ilyen vastuskó – a Stock im Eisen – Bécsben áll mind a mai napig, de volt ilyen egykor Budán is. (Ma a Budapesti Történeti Múzeumban őrzik az eredeti fatörzset, a helyén egy másolat van kirakva az Iskola és a Vám utca sarkán.) Na de mi köze mindennek a győri cégérekhez?
Bár a győri Vastuskó a Széchenyi téren szakasztott úgy néz ki, mint a bécsi vagy a budai, valójában nem egy igazi fatörzs, amibe szögeket vertek be. Ez tulajdonképpen egy vastuskót ábrázoló szobor. A sarki házban ugyanis Zittrisch Mátyás nyitott 1833-ban fűszerkereskedést, és hogy hírverést csapjon a boltnak, megcsináltatta a sarkára a bécsi Stock im Eisen másolatát.
Szóval a Vastuskó tulajdonképpen cégérként funkcionált. Persze másolat ide vagy oda, egy kétszáz éves reklám mindenképpen érdekes!
Na és mi van a valóban „cégérnek kinéző cégérekkel”, amik a réges-régi időkből maradtak meg a győri utcákon?
Nos, az a helyzet, hogy ilyenek nem nagyon vannak. A legöregebb, utca fölé nyúló darab talán a Dr. Kovács Pál utca oroszlánja, de pontos korát ennek sem lehet tudni. Utána a következnek Schima Bandi cégérei (az Aranyhajó és a Rigófészek) az 1930-as évekből, aztán jó darabig semmi. A városban található legtöbb cégér az elmúlt fél évszázadban készült, vagyis abban az időben, amikor már senki nem gondolt hirdetési eszközként ezekre a tárgyakra.
Hát akkor miért van az, hogy mégis Győrt érezzük inkább a cégérek városának, és nem, mondjuk, Sopront, ahol valóban több régi darab is fennmaradt a köztereken?
Emögött több évtizedes, tudatos városképalakítási szándék van. A hetvenes–nyolcvanas években divatba jött posztmodern művészet nagyon szerette megidézni kortárs eszközökkel a régmúltat. Úgy, hogy az egyszerre tűnjön réginek is, meg újnak is. Ne másolat legyen, de mégis simuljon bele az utcaképbe.
Ez megjelent az építészetben és a szobrászatban is, de persze sokkal egyszerűbb volt olyan kis alkotásokkal megidézni ezt a hangulatot, mint amilyenek a cégérek. Ebben az időben országszerte elterjedtek az akkortájt feléledő történelmi belvárosokban és az egymás után megnyíló sétálóutcákban.
Más városokban is vannak cégérek ebből a korból Békéscsabától Kőszegig, de sehol sem olyan sok, mint Győrben. Vagy legalábbis, sehol nem maradt meg ilyen sok belőlük, főleg nem ennyire koncentráltan. Itt ráadásul a cégérkultúra nem áldozott le a huszadik század végén, sőt. Gyakorlatilag virágzásnak indult.
A legismertebb alkotó ebből az ezredfordulós cégérfénykorból Lébó Ferenc szobrász, akinek már a kilencvenes évekből is maradtak fenn olyan művei, amelyek mára Győr ikonikus darabjaivá váltak. A legszebb közülük talán a Napház cégére.
Egy későbbi sorozata 2015-ben készült el a már többször említett Dr. Kovács Pál utcában. Ezek a rézből készült, festett, áttört cégérek egy sorozatot alkotnak, de valamennyien egyedi kialakításúak. Egységes, de mégsem egysíkú utcaképet nyújtanak az egymásra hajazó, de mégis eltérő megjelenésű alkotások.
Szépségük mellett arról is árulkodnak, hogy bizony sok üzlet rövid idő után bezárt vagy elköltözött, hiszen alattuk ma már más bolt működik. (Nagy szerencse ugyanakkor, hogy a rézmunkák eredeti helyükön maradtak.)
A képző- és iparművészeti alkotások mellett nem szabad elfeledkezni az „egyszerű cégérekről” sem, amelyek továbbra sem akarnak többek lenni egyszerű hirdetésnél. Ilyenek is szép számmal akadnak Győrben, de ezekre is szükség van ahhoz, hogy létrejöjjön egy erős átlag. Hogy ne csak köztéri alkotásokként, hanem valóban az élő utcakép részeiként tudjuk értelmezni a cégéreket.
És persze kellenek a kreatív kortárs alkotások is, mint amilyen, mondjuk, a Minima dizájnbolt és a LEN Architects Építésziroda kettős sarokcégére. Ennek az egyik felét az utcán járó teherautók sajnos időnként elkapják ugyan, de azért dacol az idővel.
A győri cégérek többsége tehát egyáltalán nem olyan régi, szóval mégsem annak a bizonyítékai, hogy régen minden jó volt. Inkább annak, hogy ilyen apró dolgok is szerethetővé tudnak tenni egy történelmi belvárost.