A matadorok Messije állattá változik

Nem 2025 az az év, amikor új megfejtéseket lehetne tenni a bikaviadalokról, de az is igaz, hogy sosem töltöttem még intenzíven annyi időt ezzel a brutális, barbár, zavarba ejtő tradícióval, mint Albert Serra Tardes de soledad (angolul: Afternoons of Solitude, azaz A magány délutánjai) című dokumentumfilmjének megnézésekor. Serra a filmje fókuszának a torerók Messijét, a perui Andrés Roca Rey-t választotta.

A hasonlatot nem én találtam ki, de azt hiszem, totális sportcinikusként is merem használni. A Limában született Rey egy bikaviadalokban többszörösen érintett családból érkezett, a neve márka lett, tömegek imádják, amennyire laikusként meg tudom ítélni – például egy bikaviadalokra specializálódott brit újságíró cikkeiből –, a hozzáállása, mozgáskultúrája, képessége teszi őt a legjobbá, aki olyan közel engedi a bikákat magához, hogy elkerülhetetlen az öklelés. Rey többször is megsérült már a karrierje során, a filmben szemtanúi is lehetünk pár meredek helyzetnek. Ahogy annak is, ahogy a bikaviadalra szállított állatokat módszeresen, rituálisan kivéreztetik, megkínozzák, kivégzik, a tetemüket megcsonkítják, lovakkal húzzák ki őket az arénából, miközben arany hímzett ruhában pózoló férfiak finom mozdulatokkal köszönetet mondanak a közönségnek.

A közönséget az első sor kivételével sosem látjuk, nem tudhatjuk, hányan és hogyan nézik éppen Reyt, aki minden erejével az állatra fókuszál. A viadal utolsó etapjában, a halál próbájában, amikor a torreádor szó szerint farkasszemet néz az állattal, hipnotikus a jelenléte. Rey szemei kidüllednek, csücsörít, állatként szuszog, aprókat lépked, és az utolsó pillanatig kivár, mielőtt köpenyével nagyobb mozdulatot tesz. Akkor tesz csak bármi feleslegeset, amikor hátat fordít az állatnak, de valójában az sem az, csak éppen nem a kamerának szól, hanem a láthatatlan közönségnek.

A Tardes de soledad nem egy klasszikus portréfilm, inkább ismétlődő, egyre fárasztóbb események sorozata. Látjuk Reyt szemből, ahogy szinte rezzenéstelen arccal érkezik a kisbuszával az arénába, majd láthatjuk, ahogy ugyanabba az autóba visszaül, néha kórházi köpenyben – a legtöbb arénában orvosi rendelő is van a sérült matadorok ellátására. Látjuk őt a viadalok közben, messziről felvéve. Halljuk a hangokat, amiket kiad magából, amiket feltehetőleg vezeték nélküli mikrofonokkal rögzítettek, halljuk a mozdulatait, a szuszogását. Halljuk a sleppjét is közben, akik félig görög kórusként, félig a kispadon ragadt edzőasszisztensekként kommentálják azt, mit csinál a főnök éppen. Látjuk azt, ahogy a papírszalagokkal díszített, kiélezett horgos banderillát beleszúrják az állat hátába. Látjuk a csorgó vért. Látjuk az állat kilógó nyelvét, az elhaló mozdulatokat, a fennakadt szemeket, és azt, ahogy kegyelemdöfésként koponyán szúrják haldoklás közben. „A civilizált európai országokban nagyon kevés dolog maradt, ami elkerüli a burzsoá kommunikációs világot, amiben élünk” – nyilatkozta a rendező még a bemutató után, és tényleg sikerült megtalálnia.

Albert Serra katalánként és a spanyol irodalom hallgatójaként tisztában volt a bikaviadalok jelenségével és jelentőségével, de filmjével szándékosan nem akart semmilyen véleményt formálni, nem akar senkit meggyőzni, nem akar állást foglalni. Amit tesz, az annyi, hogy szisztematikusan, a saját művészi eszközeivel bemutat egy sajátos jelenséget, hosszú beállításokban, narráció és beszélő fejek nélkül, viszonylag kevés zenével. Én már többet olvastam bikaviadalokról a film megtekintése után, mint amennyi idő volt megnézni, csak azért, hogy megértsem, pontosan mikor mi történt benne. Hogy miért fújolja a közönség néha, és mit jelent, ha levágják az állat füleit.

Rey nagyon keveset beszél, beszélnek helyette csapatának tagjai, akik komikus szintre emelik az igenlést. Nagyszerű vagy, te vagy a csúcs, a legnagyobb vagy, nincs párod, fantasztikus, amit művelsz, miközben ülnek vele a kisbuszban, és mindezt a maestro faarccal hallgatja, esetleg kér egy pohár vizet. Serra szerint a torero szerény, amikor a film elkészült tavaly, a végleges változatot még nem is látta, nem bírta megnézni. Nehéz megfejteni, hogy egy adott pillanatban mi jár a fejében, ha jár is bármi. Eszembe jutott közben az, amit David Foster Wallace írt az amerikai teniszezőről, Michael Joyce-ról: a teniszen kívül csak a nagyköltségvetésű filmek és az olcsó regények érdekelték, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy nem érdekelte más a teniszen kívül. Andrés Roca Rey olyan kontrollal éli a mindennapjait a fellépései/megmérettetései között, hogy nehéz eldönteni, a kényszer vagy a tradíciók uralják-e a mozdulatait.

A film talán legjobb jelenete az, amikor Rey-t az egyik stábtagja felöltözteti a matadorok tradicionális ruhájába, és úgy kell berakni a feszülős nadrágba, mintha egy próbababa lenne, amire rá kell erőltetni az anyagot. Rey némán tűri. Amikor felhúzza a mellkasig érő harisnyáját, a rózsafüzért a nyakába teszi, akkor azt valószínűleg Albert Serra is észrevette, hogy a világ leghíresebb torerója olyan, mint egy fellépésre készülődő drag queen.

Serráról nehéz eldönteni, hogy az európai film egyik jelentős alkotója, vagy egy mázlista kókler, aki annak ellenére tud emlékezeteset alkotni, hogy megnehezíti mindenkinek a dolgát. Előző filmjében, a Pacifictionben (itt írtunk róla) Benoît Magimel alakított egy hólyag diplomatát, aki Tahitin belekeveredik egy nemzetközi összeesküvésbe, de ahogy a főszereplő, úgy a főszereplőt játszó színész is teljesen elveszettnek tűnt – a rendező technikája miatt ugyanis sosem tudta, hogy mikor lesz éppen képen, mikor mit fognak mondani a vele együtt játszó színészek, és egyáltalán, mi fog történni. Serra több kamerával, messziről forgat, mintha a filmforgatás is egy sportközvetítés lenne, ahol megtörténnek olyan dolgok, amikkel nincsen mindenki teljesen tisztában. A Pacifiction esetében pont nagyon jól sült el minden, hiszen a halvány cselekmény pont egy nagydumás, minden lében kanál ember teljes arcvesztéséről szólt, a paranoid hangulatot pedig erősítette minden olyan kép a festői Tahitiről, amiben utólag megbuherálták a színeket.

A sportközvetítéses hozzáállás a Tardes de soledad esetén is tökéletesen működik, hiszen talán arról van szó. Állatkínzásról, előadóművészetről, és sportról, teljesen avatatlan szemnek megkülönböztethetetlen, mikor melyikbe csúszunk át. A képsorok hipnotikusak, Serra a bikaviadal és a bikaviadalon túli mindennapok folyamatos ismétlődésére épít, ahol mindig ugyanaz történik újra és újra – ezáltal a legkisebb változás is elementáris erővel tud hatni. A nagy számok törvénye alapján meg lehet saccolni, hogy egy adott pillanatban Reyt megpróbálja megölni a bika. Amikor megtörténik, az kisebb szívinfarktus, de kétségtelen, hogy két óra bikaviadalos hipnózisból sok és megterhelő.

Arról nem is beszélve, hogy az esztétizálás ellenére szörnyű látvány, ahogy tanácstalanul megérkezik az állat a plaza közepére, ahogy kétségbeesetten próbál harcolni a lovas picadores lándzsái ellen, ahogy ömlik, bugyog a vér a hátából, és ahogy látjuk kimúlni a bikákat a szemünk előtt. De halljuk a közönséget is, ami füttyel és bekiabálásokkal adja a matadorok tudtára, hogy nem egy számukra esztétikus viadalt látnak. Serra ezzel a vetülettel egyáltalán nem foglalkozik, nincsen társadalmi eligazítás, nincsen történelmi áttekintés, csak a tettek önmagukban.

A Tardes de soledad szép példája annak, hogy két, egymásnak ellentétes állítás igaz lehet. A bikaviadalok brutálisak, kegyetlenek és értelmetlenek, és a bikaviadalokban van egy nehezen megfogalmazható emberi teljesítmény. Nem vagyok benne biztos, hogy az egyik igaz lenne rá, ha a másik nem létezne. Serra a filmjének címét arra értette, hogy a matadorok milyen magányosak, akár viadal közben, akár utána, az életük a szupersztároké, amit szállodai szobákban és kisbuszokban töltenek. Az aréna közepén csak az állat létezik és ők. Hogy mi miért nézzük ezt, arra saját magunknak kell megformálni a választ.

A Tardes de soledadot egyszer vetítik Budapesten a Puskin moziban június 15-én. További információ erre.