Roberto Bolaño: Távoli csillag (részlet)

Valahogy így történhetett: egyik délután, egy élettel teli, egyben mélabús, délvidéki délután feltűnik a földúton egy autó, a lányok nem hallják, mert épp zongoráznak, vagy a kertben serénykednek, vagy a ház mögött a nagynénivel meg a cseléddel tűzifát pakolnak. Valaki bekopog az ajtón. Többszöri kopogás után a cseléd ajtót nyit, és ott áll előtte Ruiz-Tagle. A Garmendia lányokat keresi. A cseléd nem engedi be, azt mondja, mindjárt odahívja őket. Ruiz-Tagle leül egy fonott karosszékbe, és békésen vár a tágas verandán. Az ikrek kitörő örömmel köszöntik, amikor meglátják, és megszidják a cselédet, amiért nem engedte be a házba a vendéget. Fél órán át záporoznak Ruiz-Tagléra a kérdések. A nagynéni minden bizonnyal megnyerőnek, jóképűnek, udvariasnak találja a fiatalembert. Boldogok a Garmendia lányok. Persze marasztalják Ruiz-Taglét vacsorára, és nagy vendégséget csapnak a tiszteletére. El sem tudom képzelni, mit ehettek. Talán kukoricalepényt, talán chilei hasét, áh, nem, biztos valami mást. Persze javasolják, hogy aludjon ott. Ruiz-Tagle könnyen belemegy. Vacsora után hajnalig beszélgetnek, a Garmendia lányok verset olvasnak fel, a nagynéni repes az örömtől, Ruiz-Tagle meg cinkosan hallgat. Ő persze nem olvas fel semmit, azzal menti ki magát, hogy az elhangzott versek után az ő művének nincs ott már keresnivalója, a nagynéni kérleli, Alberto, kérem szépen, olvassa fel nekünk egyik saját versét, de ő láthatóan hajthatatlan, azt mondja, hogy új művön dolgozik, és míg be nem fejezi és át nem nézi, nem akarja másokkal megosztani, és közben mosolyog, vonogatja a vállát, azt ismételgeti, hogy nem, sajnálom, nem, nem, nem, a lányok pedig egyetértenek vele, Ema néni, hagyd már békén, és a Garmendia lányok azt hiszik, hogy értik a dolgot, a kis ártatlanok, nem értenek semmit (születőben van az „új chilei költészet”), de azt hiszik, hogy értik, és egymás után olvassák a verseiket, azokat a csodás verseiket, miközben elégedettség ül ki Ruiz-Tagle arcára (biztos még a szemét is lehunyja, hogy jobban halljon), a nagynéni meg időként háborog, Angélica, hogy lehetsz ilyen közönséges, vagy Verónica, kislányom, én ebből egy szót sem értek, Alberto, megmondaná nekem, mit jelent ez a metafora?, mire Ruiz-Tagle készségesen magyaráz, merthogy a jelölő és a jelölt meg Joyce Mansour, Sylvia Plath, Alejandra Pizarnik (a lányok közbevágnak, hogy nem, nem teszik nekünk Pizarnik, ami igazából azt jelenti, hogy ők nem úgy írnak, mint Pizarnik), és Ruiz-Tagle máris Violeta és Nicanor Parránál tart, a nagynéni hallgatja és bólogat hozzá (egyszer találkoztam Violetával a sátrában, mondja szegény Ema Oyarzún), aztán Enrique Lihn következik meg a polgári költészet, és bizony ha a Garmendia lányok jobban figyelnek, észreveszik ekkor, hogy Ruiz-Tagle szeme ironikusan csillog, polgári költészet, majd adok én nektek polgári költészetet, és végül egészen belemelegedve kiköt Jorge Cáceresnél, az 1949-ben huszonhat évesen meghalt chilei szürrealista költőnél.

És felállnak a Garmendia lányok, vagy talán csak Verónica, és átmegy apja jókora könyvtárába, majd Cáceres egyik könyvével tér vissza, Úton a nagy sarkköri piramis felé a címe, alig húszévesen adta ki a költő, a Garmendia ikerpár, de lehet, hogy csak Angélica, egyszer már említette, hogy kiadná újra Cáceresnek, nemzedékünk egyik nagy, mitikus alakjának az összes költeményét, így semmi különös nincs abban, hogy Ruiz-Tagle az imént emlegette (igaz, a Garmendia lányok költészetének semmi köze Cácereshez; Violeta Parrához ellenben van, akárcsak Nicanorhoz, ám Cácereshez nincs). A vendég utána megemlíti még Anne Sextont és Elizabeth Bishopot meg Denise Levertovot is (mindet szeretik a lányok, Juan Stein nagy örömére egyszer lefordítottak és fel is olvastak a szemináriumon néhány verset tőlük), aztán kinevetik a nagynénit, aki mit sem ért az egészből, ropogtatják a házi süteményt, gitároznak, aztán valamelyikük felfigyel a cselédre, aki meg őket figyeli, kint áll a sötét folyosón, nem mer belépni, gyere csak be, Amalia, mondja a nagynéni, ne légy ott kint egymagadban, a zene és a jókedvű társaság hatására az előbbre is megy két lépéssel, de nem tovább, aztán leszáll az éjszaka és vége a mulatságnak.

Néhány órával később felkel Alberto Ruiz-Tagle, igaz, lassan már Carlos Wiedernek kellene hívnom.

Alszik a ház. Ő valószínűleg Verónica Garmendiával aludt. Nincs jelentősége. (Mármint most már nincs jelentősége, de akkor persze sajnos volt.) Mindenesetre Carlos Wieder az alvajárók biztonságával kel fel és csendben bejárja a házat. A nagynéni szobáját keresi. Árnyéka végigsuhan a folyosókon, a falakon – sok környékbeli tál és cserép mellett – Julián Garmendia és María Oyarzún képei függnek. (Nacimiento, azt hiszem, híres a fazekas- és porcelánművészetéről.) Wieder roppant óvatosan nyitogatja az ajtókat. Végül megtalálja a nagynéni szobáját az első emeleten, a konyha mellett. A cseléd biztos a szemköztiben van. Épp, amikor belopakodik a szobába, meghallja, hogy autó közeledik. Wieder elmosolyodik, sietnie kell. Egyetlen ugrással ott terem a fejtámlánál. Jobbjában görbe kés. Ema Oyarzún békésen alszik. Wieder kihúzza alóla a párnát, és az arcára szorítja. Aztán egyetlen mozdulattal átvágja a torkát. Abban a pillanatban áll meg az autó a ház előtt. Wieder már kint is van a szobából, belép a cselédhez. De üres az ágya. Hirtelen nem tudja, mit csináljon: legszívesebben összerugdosná az ágyat, és darabokra törné a régi, kopott komódot, melyben Amalia Maluenda ruhái sorakoznak. De ez csak egy pillanatig tart. Aztán már ott áll a bejárati ajtóban, szabályosan lélegzik, és beengedi a kocsin jött négy férfit. Azok egyetlen (de tiszteletet hordozó) biccentéssel üdvözlik, és szemérmetlenül méregetik a homályban lévő berendezést, a szőnyegeket, a függönyöket, mintha rögtön azt kutatnák, hol lehet a legjobban elrejtőzni. Csak hát nem nekik kell ott rejtőzködni. Nekik kell megtalálniuk a rejtőzködőket.

És a nyomukban behatol az éjszaka a Garmendia nővérek házába. Tizenöt vagy talán csak tíz perccel később, amikor távoznak a férfiak, az éjszaka is kilép, majd nyomban visszatér, aztán megint ki, céltudatosan, sebesen. A holttestek sosem kerülnek elő, illetve egyikük, egyetlenegy holttest később felbukkan egy tömegsírban: Angélica Garmendia, az én imádott, páratlan Angélica Garmendiám, de egyedül ő, talán azt bizonyítva, hogy Carlos Wieder is csak ember, nem isten.

Roberto Bolaño: Távoli csillag
Fordította: Scholz László
Sonora, 2025, 4790 Ft