Rényi András: Arra van szükség, hogy két ember leüljön egymással szembe, és beszéljenek a közös történelmi traumákról
Veiszer Alinda ezen a héten Rényi András művészettörténésszel beszélgetett emlékezetről és annak feldolgozásáról.
Rényi családi hátteréről, a kommunista szüleivel kapcsolatos meghasonlásáról beszélt, ami annyira meghatározó számára, hogy híres (és pár éve mindenki számára elérhetővé tett) Rembrandt monográfiáját is ezzel indította. Lassan, az egyetem alatt szakadt le szellemileg a szüleiről, miközben épp felbomlott a rendszer is. Apja a Népszabadság főszerkesztő-helyetteseként a rendszer befolyásos embere volt, nem akart vele nyíltan szembeállni. Később alapító tagja volt ugyan az SZDSZ-nek, pártolta a baloldali liberális vonalat, mégse vállalt politikai szerepet.
Hogyan hatott ez a konfliktus a művészettörténeti munkásságára? A marxista esztétika nem tudta kezelni a nonverbális művészeteket – mondta. Ezért érdekelte annyira az, hogyan lehet táncról és képekről nem irodalmias módon beszélni.
A neve, illetve, az, hogy az apjával azonosították, olyan bélyeg volt, hogy meg akarta változtatni, arra vágyott, hogy saját szakmaisága alapján ítéljék meg. Sőt, úgy érezte, a neve azok számára is teher lehet, akikhez csatlakozik, ezért is döntött úgy, hogy nem nyilatkozik meg politikai kérdésekben. Csak nagyon sok évvel később, a kétezres évek elején érezte először azt, hogy sikerült elhagynia ezt a bélyeget.
A szüleivel való viszony komplexitásáról mesélt egy történetet. A rendszerváltás idején az édesapja a 168 Órában mesélt az Aczél Györggyel való vitáiról, ami mentegetőzésnek hangzott, és a Magyar Nemzet újságírója személyes, éles támadást írt ellene. Apja, aki akkoriban már rosszul látott, mindenképp válaszolni akart a támadásra, ám végül ő írta meg helyette a szöveget, aminek jó visszhangja volt „Apám legjobb cikkét én írtam, ám ő később azt mondta, ezt nem szabadott volna ráerőltetnem.”
A gyerekek akkor sem felelősek a szülőkért, ha haszonélvezőik egy helyzetnek – mondta. Akkor válhatnak azzá, ha megvan a szabadságuk, ha dönthetnek arról, mit kezdenek az örökséggel, miben azonosulnak vele és miben távolodnak el tőle.
Az „apákésfiúkozást” (amit a mostani kormánymédia Rényi Andrásra, az édesapjára és újságíró fiára, Rényi Pál Dánielre is alkalmazott) sose az apák és fiúk csinálják, mondta. Az összeesküvés-elméletek ellenségképző technikák, nincs mit kezdeni velük. Bár az ő apja óriási vitapartner volt, mégsem tudott soha vitatkozni vele, mert „nagy súllyal nehezedett rá”. Ezt a súlyt később ő igyekezett nem rátenni a saját fiára, és büszke rá, hogy ő sem hagyta magát befolyásolni.
Az utóbbi évtizedben Rényi civil szerepet vállalt a Millában. Egy értelmiségi baráti körben, a 2010-es években vetődött fel, hogyan tudnának hatást gyakorolni a pártokra – ez végül nem sikerült. Annak ellenére, hogy a civil gyűléseket zűrzavarnak élte meg, nagy hatással voltak rá, és megragadta őt ez a kör. Fontos élettapasztalat volt számára, hogyan tanulnak meg az emberek figyelni egymásra és együtt dolgozni. A célt nem érték el ugyan, de sokat tanultak, és szerinte a jelen változásaira nagy hatással voltak ezek a korai kezdeményezések.
Később részt vett a Szabadság téri Eleven Emlékmű létrehozásában is. (Ez a Fidesz-kormány által állított „német megszállás áldozatainak emlékművének” ellenemlékműve volt.) Ez nem politikai, inkább szakmai érdeklődése miatt volt fontos, mondta. A cél az volt, hogy megszállják a helyet, ahová a bronzszobrot szánták – mondta. Ehhez rá kellett jönniük, miről szól ez az egész, milyen szerepe van a fideszes történelmi gondolkodásban a két megszállás emlékművének. Spontán civil tiltakozások, majd flashmobok alakultak, és az akció Rényi szerint sikeres volt, mert bár áll a szobor, de „a kutyát nem érdekli, nem iktatták be, nem koszorúzzák, mintha nem is létezne”. Két emlékezetpolitikai gesztus bizarr szembenállása lett belőle. Az Eleven Emlékmű óriási turistalátványosság, nagy nemzetközi sajtója volt.
„A bronzszörny helyére a valódi emlékezés helyét akartuk megteremteni” – mondta. Az emlékezet szerinte kommunikáció, az emlékek olyan kibeszélése, cseréje, ami nincs szokásban a magyar társadalomban. Ahhoz, hogy valaki elfogadja a saját történetét, a másikét is meg kell értenie. Ehhez kell az, hogy két ember leüljön egymással szembe, beszéljenek a közös történelmi traumákról, erről szólt a két szék.
A teljes beszélgetést havi díjért cserébe ezen a linken lehet megnézni.
