Az igazi forradalmak sokszor a szív legcsendesebb zugaiban mennek végbe

Az áprilisban meghalt, Nobel-díjas Mario Vargas Llosa pályája a latin-amerikai irodalom egyik legfényesebb és legsokrétűbb életműveként vonult be az irodalomtörténetbe. Az 1960-as évek „boom” nemzedékének egyik vezéralakjaként indult, olyan alkotókkal együtt, mint Gabriel García Márquez, Julio Cortázar vagy Carlos Fuentes, ám mindig megőrizte sajátos hangját: realistább, politikusabb és gyakran provokatívabb volt társainál. Első regénye, A város és a kutyák (1963) nemcsak hazájában, de nemzetközi szinten is azonnal figyelmet keltett: nyers és kritikai képet festett a perui katonai iskolák világáról, és egy csapásra a társadalmi elkötelezettség prózájának egyik új arcává tette Vargas Llosát.

De a perui alkotó nem elégedett meg azzal, hogy csak a társadalmi visszásságok krónikása legyen. Műveiben – legyen szó A Zöld Palota, A kecske ünnepe vagy a Pantaleón és a hölgyvendégek című regényekről – mindig új formanyelvi megoldásokat keresett, miközben megmaradt a politikai és etikai kérdések bátor vizsgálata mellett. Írói pályáját időről időre átszőtték a közélet eseményei: volt elnökjelölt hazájában, és mindig nyíltan vállalta liberális nézeteit, amelyek gyakran váltottak ki vitákat, de legalább ugyanannyiszor inspirálták is az olvasókat.

A Nobel-díjat 2010-ben kapta meg „az emberi hatalom struktúráinak térképezéséért és az egyéni ellenállás, lázadás és vereség szenvedéllyel teli ábrázolásáért”. Ez a mondat nemcsak díjindoklás, de tömör definíciója is annak, amit Vargas Llosa egész pályája során képviselt. Egy író, aki a szabadság megszállottja volt – stílusban, gondolatban és cselekvésben is.

Csillag születik

Utolsó művében Vargas Llosa újra a gyökereihez fordult. Nem nosztalgiából, nem számvetés gyanánt, hanem hogy egyszer és mindenkorra elmondja: honnan jött, és miért számított ez mindig mindennél jobban.

A Csendes forradalom – a legtöbb említett szövegtől eltérően – meglepően egyszerűen épül fel. A főhős, egy ötvenéves néprajzkutató és a perui zene talán legjobb ismerője, Toño Azpilcueta, aki egész eseménytelen életét arra tette fel, hogy minél jobban megismerje hazája népzenéjét, elsősorban a valsot. A történet kezdetére úgy érzi, hogy már mindent tud, amit tudni érdemes, különösebb vágyai, álmai nincsenek sem a munkájával, sem a meglehetősen sivár magánéletével kapcsolatban. Ettől függetlenül rendszeresen publikál különféle kulturális folyóiratokban, és amikor csak teheti, elmegy koncertekre, zenei előadásokra is. Egy kis, eldugott helyen rendezett koncerten azonban olyan meglepetés éri, amire nem is számított: egy fiatal, fekete srác személyében úgy tűnik, megtalálta minden idők legjobb gitárosát.

Mielőtt azonban felocsúdhatna a döbbenetből, és lehetősége lenne interjút készíteni vele, kiderül, hogy Lalo meghalt. Hősünk viszont egész egyszerűen képtelen elfogadni, hogy minden idők talán legjobb gitárosa így gyakorlatilag ismeretlenül eltűnik a feledésben, ezért úgy dönt, megpróbálja felkutatni a zenész nyomait, és könyvet ír a tiszteletére. Ennek révén indul el nem mindennapi nyomozása, hogy kiderüljön: ez a sanyarú sorsú és teljességgel kiállhatatlan zseni honnan indult, és hogyan lett azzá, aki.

A regény egyik fele ennek a nyomozásnak (természetesen senki se várjon itt krimiszerű izgalmakat és fordulatokat) és a könyv megszületésének krónikája, amelyből szép lassan nemcsak Lalóról, de Toñóról is sok minden kiderül. Ráadásul közben bejárjuk Peru egymástól igen-igen eltérő vidékeit is, hogy megtudjuk, milyen ez a hatalmas ország és milyenek a lakói.

Ez a szál kimondottan nyugodt, lassú, lírai, mégis magával ragadó. Visszhangzik benne az élet és Peru szeretete, még akkor is, ha természetesen a történet idején is bőven esnek meg olyan dolgok, melyek megkeserítik a helyiek életét.

Az esszék is érdekesek

„Ahogy már említettem önöknek, a Palizada egyik legszínesebb egyénisége a Mirafloresből származó Toni Lagarde volt, egy fehér srác, aki arról álmodozott, hogy rossz útra tér, és akit én felnőttkorában ismertem meg. A mai napig jóbarátok vagyunk, ugyanis még mindig él; kilencvenéves, és remélem, még sokáig köztünk marad. Ő maga mesélte el nekem a történetét – egy olyan történetet, amely amúgy egyáltalán nem gyakori a nekünk otthont adó Limában, ahol mindennaposak a faji előítéletek. (És a kommunista párt, a Fényes Ösvény előretörésének hála most már a lövöldözések, az áramszünetek meg az oszlopra felkötött kutyák is.)

Ez a mirafloresi srác a La Molina Egyetemre járt, agronómusnak tanult, és csatlakozott azokhoz a kutyaütőkhöz, akiknek a híres-neves Karamanduka volt a vezetője; úgy tűnt, a többiekhez hasonlóan ő is tud gitározni meg énekelni, ismerte a limai lakósorok összes valsát és marineráját, és a kalandos éjszakákon bármelyik jaranába beszálltak, amelyik csak az útjukba került.”

A másik szálon Toño zenével, kultúrával és társadalomrajzzal kapcsolatos szövegei kapnak helyet (ezek terjedelme három-négy oldal, így kiváló ritmusban váltakoznak a másik résszel), amelyekben körbejárja, miképpen alakult ki az egységes (zenei) kultúra ebben a három évszázadon át spanyol uralom alatt sínylődő és mind földrajzilag (gondoljunk csak bele, sokáig milyen felfoghatatlanul messze volt egymástól a tengerpart, a hegyvidék és az amazóniai területek), mind etnikailag hihetetlenül sokszínű vidék.

Ezekből a jegyzetekből megtudhatjuk, hogy miként egységesítette és tette valóban peruiakká az ittenieket a spanyol és osztrák gyökerű vals, ami érdekes elegye a költészetnek, a történetmesélésnek, az éneklésnek, a csoportzenélésnek és a népléleknek, és hogyan hódította meg néhány évtized alatt az egész országot társadalmi és gazdasági viszonyoktól függetlenül. Toñót éppen az lepi meg legjobban, hogy ehhez a csendes forradalomhoz (erre utal a cím) nem kellett se hadsereg, se vezér, se elnyomás, se felülről vezérelt ideológia. Bevallom őszintén, hogy bár sosem érdekelt igazán ez a téma, faltam az oldalakat, olyan jól, olyan élénken írta meg ezeket a részeket is Vargas Llosa.

A Csendes forradalom azonban nem csupán a perui zenéről szól, hanem vallomás arról, hogy miben hiszünk, miért küzdünk, milyen hangokban reméljük megtalálni az országunkat. Ennél többet egy utolsó regénytől aligha várhatunk. Vargas Llosa itt már nem akar győzni vagy meggyőzni, inkább csak tanúságot tesz arról, ami mindig is hajtotta: a világ iránti kíváncsiságról, a nyelv erejébe vetett hitről és arról a keserédes meggyőződésről, hogy az igazi forradalmak sokszor nem a történelemkönyvek lapjain, hanem a szív legcsendesebb zugaiban mennek végbe. Ezért is különösen szép és méltó ez a búcsú.

Mario Vargas Llosa: Csendes forradalom
Fordította: Eőry Zsófia
Helikon, 2025, 4499 Ft