Amikor szembejön a kínvallatód

Dzsafar Panahi a leghíresebb, ma is élő iráni filmrendező. Fontos hangsúlyozni, hogy ma is élő, nemcsak olyan szempontból, hogy az élők között a leghíresebb, hanem azért, mert még mindig él. Annak ellenére, hogy szisztematikusan próbálta legyűrni az iráni rezsim. Még 2022-ben tartóztatták le akkor, amikor a legfőbb ügyész irodájában érdeklődött egy másik iráni filmes, Mohamed Raszoluf ügyében. Raszoluf tavaly megszökött az országból, és azóta Németországban él, Panahi viszont börtönbe került. Hét hónap elzárás után éhségsztrájkba kezdett, majd miután nemzetközi felháborodás lett a bebörtönzéséből, a sztrájkja után nem sokkal kiengedték.

Panahit nem először bünteti Irán, 2010-ben szintén börtönbüntetésre ítélték, és húsz évre eltiltották a filmkészítéstől. Ha valaki követi a nemzetközi filmfesztiválok bemutatóit, akkor már tudja, hogy mit fogok írni, de aki nem, annak a kedvéért ideírom: Panahi az eltiltás óta hat darab filmet rendezett. A legutóbbi, az angol címén It Was Just An Accident (azaz Csak egy baleset, perzsául یک تصادف ساده) megnyerte az idei cannes-i filmfesztivál abszolút fődíját, az Arany Pálmát. Panahi és a stábja is ott volt a fesztiválon, teljes titokban érkeztek, ahogy a filmjeit is teljes titokban, minimális stábbal, gerillastílusban készíti, szűkös körülmények és lehetőségek között.

Panahi díjazása politikai döntés is volt: felhívni a figyelmet a ma élő egyik legelismertebb rendező hányatott helyzetére és rajta keresztül Irán radikalizálódására. De ez nem az Eurovízió vagy az Európai Bizottság, hanem Cannes, ahol a politika mellett nem árt, ha a filmkészítés is szempont. A Csak egy baleset pedig nemcsak ellenállásnak, hanem filmnek is remek: egy Alfred Hitchcock-i alapokon nyugvó thriller arról a fajta terrorról, ami az ország társadalmi rétegein, foglalkozásokon, sorsokon keresztül is képes egyenes vonalban felperzselni mindent maga mögött.

A Csak egy baleset ugyan tényleg egy balesettel kezdődik, de aztán szándékos döntések sorozata követi. A közúti balesetben Eghbal egy állatot üt el a kivilágítatlan éjjeli autóúton, az autója lerobban úgy, hogy ott ül vele neje és kislánya is, ezért szerelőhöz kell vinni még a sötétben. A szerelő, Vahid viszont szinte sokkot kap, amikor meglátja a művégtaggal rendelkező férfit: Eghbal ugyanis szerinte nem lehet más, mint egykori kínzója, a Falábúnak becézett rendvédelmis, aki hónapokig brutális módszerekkel vallatta.

Vahid megismeri a művégtag nyikorgó hangját, követi a férfit, majd elrabolja. Akár el is ásná élve, de elbizonytalanodik. Mi van, ha nem ő az? Mi van akkor, ha egy ártatlan családapát rabolt el? Vahid ezért úgy dönt, hogy segítséget kér valakitől, akivel együtt raboskodott. A segítségen keresztül pedig eljut más áldozatokhoz, csatlakozik hozzá esküvői fotós, házasodni készülő menyasszony és egy labilis férfi, mind azzal a szándékkal, hogy a túszt azonosítsák. Aztán megöljék.

A Csak egy baleset készítésén meglátszik a gerillamódszer, ami Panahi filmjeiben értelemszerűen már évek óta tetten érhető. Gyakoriak a hosszú, vágás nélküli jelenetek, amikben kevés szereplő bukkan fel. A cselekmény jelentős része elhagyott helyszíneken, a sivatagban vagy éppen egy autó belsejében játszódik, az utcai jeleneteket pedig mind messzebbről veszi, szinte mint egy kandi kamerás műsort, ahol a járókelők is tudtuk nélkül szereplők lesznek. Egyik jelenetben a főszereplőknek tolniuk kell a lerobbant kisbuszt, és látszik, hogy segítőkész emberek sorban csatlakoznak melléjük a járókelők közül.

Ez a fajta fésületlenség pedig nagyon közvetlenné teszi a film központi témáját: hogy Iránban zajlik a mindennapi élet, miközben amerre elhajítunk egy követ, találunk valakit, aki vagy a rendszer ellensége, vagy kiszolgálója lett. Azok, akik fogságban voltak, szörnyű dolgokról mesélnek: eljátszott kivégzésekről, lelki terrorról, nemi erőszakról. Akik nem élték ezt át, azok sosem tudják megérteni. Akik pedig talán véghez vitték ezeket, azok örökre le fogják tagadni.

Panahi filmje viszont annak ellenére, hogy ilyen éjsötét dolgokról szól, végig fenn tudja tartani a szórakoztató feszültséget, sőt, még humor is van benne bőven. Visszatérő elem az, hogy szereplőink akármerre fordulnak, mindenhol korrupt tisztségviselőkkel találkoznak, akik hajlandóak a másik irányba nézni, ha egy kis adománnyal támogatják őket. Ha nincs náluk készpénz, az sem baj, a hétköznapi korrupció elfogad bankkártyát is.

Minden szatíra és fésületlenség persze elpárolog a film utolsó etapjára, ahol már tényleg nem marad más, mint a szembenézés a legsötétebb elnyomással és a szembesítés pillanata. A tíz percig tartó, csak egy autó lámpájával megvilágított, egyre erőszakosabb éjjeli jelenetben már tényleg hiányzik mindenféle emberi ráció, és egyre jobban felülkerekednek az érzelmek. Azt, hogy megnyugvást hoznak-e, sosem fogjuk megtudni.

Részlet a filmből:

A Csak egy baleset premierje az idei cannes-i filmfesztiválon volt. Mi Karlovy Varyban láttuk. Magyar premier az év második felében lesz.