Ilyen érzés belülről megélni a szabadság elvesztését

Valószínűleg nem túlzás azt állítani, hogy mostanában csak kevés kortárs regény volt képes olyan intenzitással megszólítani és megrendíteni az olvasót, mint Paul Lynch 2023-as Booker-díjas műve, amely nemrég A próféta éneke címmel jelent meg magyarul. Ez a regény nemcsak tartalmában, hanem formájában is radikális: egy olyan terepet hoz létre, ahol maga az olvasás, a szöveg befogadása válik politikai és egzisztenciális élménnyé. Ez a könyv azon ritka kötetek közé tartozik, amelyek nemcsak mesélnek a félelemről, hanem annak médiumává is válnak.

A történet a közeli jövőben, Írországban játszódik, ahol a demokrácia romjain új rend épül – vagy inkább omlik le lassan, napról napra. A kormányzat nacionalista retorikával és jogi machinációkkal fokozatosan számolja fel a jogállamot: az ellenzék tagjait letartóztatják, a civil szervezeteket betiltják, a rendőrség átalakul állami erőszakszervvé, az utcákon szürke egyenruhások járőröznek. A megszokott élet struktúrái – iskola, egészségügy, sajtó – apránként hullanak szét, de olyan fokozatossággal, hogy a benne élők képtelenek megnevezni, mi történik velük.

Levegőt!

A regény főszereplője Eilish Stack, egy négygyermekes anya, aki a szülés után csak nemrég ment vissza dolgozni, és minden szempontból távol áll a politikától. Ám férje, egy szakszervezeti vezető, gyanúba keveredik, majd egy este – minden előjel nélkül – eltűnik. Innen kezdődik Eilish története: nemcsak a férjét, hanem a korábbi életének minden biztos pontját is elveszíti. A szöveg nem lineáris fejlődéstörténet, hanem fokozatos alászállás:

személyes pokoljárás egy széthulló társadalomban, ahol a törvény már csak üres forma, az együttérzés elillan, és minden ember potenciális veszélyforrássá válik.

Lynch regényének formai megoldása szorosan kapcsolódik a tematikához azáltal, hogy szinte teljesen mellőzi a bekezdéstöréseket, a párbeszédeket gondolatjelekkel vagy idézőjelekkel sem választja el. Az így létrejövő szövegfolyam egyfajta stilisztikai hipnózist eredményez: az olvasó belesüpped a mondataiba, amelyek nem engedik fellélegezni. Ez nem esztétikai játék, a nyelvi szerkezet maga is a totalitás élményét közvetíti. A világ szűkülése, az események kontrollálhatatlansága, az érzelmi túltelítettség mind bele van kódolva a nyelv sodrásába.

„Esőben és tétova fények között vezet, a telefonja rezeg a táskájában. Megvárja a forgalmat, aztán megáll, a táskába nyúl és előhúzza a telefont. Amikor elolvassa az üzenetet és felnéz, azt látja, hogy az út eltűnt előtte, a keze mozdul, hogy kikapcsolja a rádiót, mielőtt újraolvasná az üzenetet. Ketten meghaltak a letartóztatott fiúk közül, a holttestüket most adták ki a családoknak. Nyilvánosságra hozták a testekről készített fotókat, amelyek kínzás nyomait viselik magukon. A Touran magától halad tovább, látja a fiúkat kiterítve a szüleik előtt, látja a megtört testüket és suttogva magában beszél, egy dolog elvinni egy apát az otthonából és egy másik visszavinni ugyanoda a gyerekek testét. Érzi a kezdődő reszketést a szívében, tudja, hogy pillanatokon belül elszabadul a düh és az undor, hogy aztán csendesen emelkedjen a szájáig. Otthon majd összegyűlnek az asztal körül és nézik az élő adást a tüntetésről valamelyik nemzetközi hírcsatornán, jelentős tömeg gyűlt össze a Garda-állomás előtt, az emberek magukkal hozták a gyerekeiket is, mindenki fehérbe öltözött és pislákoló mécseseket tart a magasba. A virrasztás továbbterjed a buszállomásra és a közeli utcákra, ő lefekszik, de nem tud aludni, csak fekszik és nézi a saját félelmét parádézni maga előtt, mint valami átkozott karnevál, egy vékonyka hang szólni szeretne, de elhallgattatják. Reggelre a tömeg már nem fér el a helyén, úgyhogy megindul a College Green felé. Ő az ablakban áll és kinéz, Mark és Molly most őt figyelik, várják, hogy megszólaljon. Az álmatag fák hullámzani kezdenek. Hamarosan kirügyeznek és újra látják a tavasz fényeit, erre gondol, a fák erejére gondol, hogy miként adják meg magukat a fák a sötét évadnak és mit látnak, amikor kinyitják a szemüket. Ekkor veszi észre, hogy a félelme eltávozott és egész testét elönti a megkönnyebbülés, hogy végre cselekedhet. Öltözzünk fehérbe, mondja, ahogy megfordul, öltözzünk fehérbe és csatlakozzunk hozzájuk. A gyerekek után néz, akik felmennek az emeletre, miközben merészség és izgatottság árasztja el a házat.”

Eilish nem hős, és éppen ez teszi annyira hitelessé. Nincs benne pátosz, nincs emelkedettség, csak a fáradt, mégis konok túlélés, amely a mindennapi élet peremén kapaszkodik meg. Próbálja védeni a gyermekeit, élelmet szerezni, megérteni, kiben bízhat még. A félelem, a bűntudat, az egyre fojtogatóbb bizonytalanság lassan felemészti. Lynch rendkívül érzékenyen ábrázolja a lelki töréspontokat, a családon belüli viszonyok változásait, a remény és beletörődés hullámzását – mindezt bármiféle melodráma nélkül, visszafogott, de annál fájdalmasabb realitással.

Ez bárhol megtörténhet

A próféta éneke ugyanakkor nem pusztán egy totalitárius állam regénye. Lynch nem mondja ki, milyen ideológia uralja az országot, nem nevez meg pártokat, etnikumokat vagy vallásokat – és éppen ezáltal válik univerzálissá. Bármely társadalomra érvényes lehetne, bármely időben. A rendszer itt nem díszlet, hanem élő, lüktető erő, amely magába húzza az egyént, és lassan felszámolja a privát szférát.

A legfélelmetesebb ebben a könyvben nem az erőszak, hanem az, hogy nincs világos fordulópont: a rettenet fokozatosan válik normalitássá.

A regény végére a narráció és az olvasó közötti határ gyakorlatilag elmosódik. Nincs megkönnyebbülés, nincs visszatérés. A könyv azzal fejeződik be, hogy nem enged lezárni semmit. A kérdések (Mit tenne az ember, ha valóban nem lenne hová menekülnie? Meddig lehet egy anya erős? Létezhet-e még morál a szélsőséges helyzetekben?) nem kapnak válaszokat. De éppen ettől marad velünk a könyv még napokkal, hetekkel később is.

A próféta éneke nem pusztán egy jól megírt disztópia. Inkább egy irodalmi szimuláció, amely azt mutatja meg, milyen érzés belülről megélni a szabadság elvesztését. Azt, hogy a romlás nem mindig robbanással jön, hanem suttogással kezdődik. Paul Lynch regénye figyelmeztetés – nem a jövőre, hanem a jelenre. És arra, hogy ami túl sötétnek tűnik ahhoz, hogy megtörténjen, az gyakran már elkezdődött, mire észrevennénk.

Paul Lynch: A próféta éneke
Fordította: Bartók Imre
Helikon, 2025, 4999 Ft