Nosztalgiaváros kijárat nélkül

A fogadók örökös kedvenc Nobel-esélyesét, Murakami Harukit lehet szeretni vagy nem szeretni, de az biztos, hogy egy kritikusnak mindig érdemes odafigyelni a műveire, mert az olvasók imádni fogják. A szerző nemzetközi hírnevét a Norvég erdő hozta meg, amely melankolikus hangvételével és egyszerű, mégis mélyen emberi történetével egy egész generáció érzékenységét szólította meg. Az ezt követő regényekben – mint például a Kafka a tengerparton, A kurblimadár krónikája vagy az 1Q84 – egyre markánsabbá vált a szerző sajátos világépítése: az álom és ébrenlét, a realitás és misztikum határán lebegő történetekben az idő és az identitás fogalma éppúgy megkérdőjeleződik, mint a valóság rögzítettsége.

Murakami prózája gyakran merít a nyugati kultúrából, legyen szó zenéről, irodalomról vagy filozófiáról, miközben hősei – többnyire magányos, befelé forduló férfiak – a saját tudatalattijuk és a világ kiismerhetetlensége ellen vívnak szelíd, ám kitartó harcot. Bár a kritikusok gyakran megosztottak vele kapcsolatban, az olvasók évtizedek óta rajonganak a műveiért.

Bevallom, jómagam is ambivalens viszonyban vagyok Murakamival, hiszen míg a Norvég erdő óriási kedvencem, és közel hibátlan alkotásnak tartom, addig a többi műve esetén mindig volt valami hiányérzetem, problémám, ami kisebb-nagyobb mértékben keserű szájízt hagyott az olvasás után. Itt említhetném például azt az iszonyatos szószátyárságot és az ebből fakadó örökös túlírtságot, a nyelvi igénytelenséget, a sablonos szereplőket, az emberi viszonyok sekélyességét stb. De valahogy a végén minden regénye ott maradt a pozitív, „ajánlom” kategóriában.

Talán éppen e miatt az ambivalencia miatt vártam nagyon Murakami legújabb könyvét, amely viszonylag hosszas szünet után, tavaly jelent meg japánul, idén pedig magyarul. És hogy milyen lett? Kissé önismétlő és lagymatag, de ezzel együtt is egész jól illeszkedik az eddigi életműbe.

Ezt mintha már olvastam volna

A város és kiszámíthatatlan falai első oldalainak olvasása során szinte azonnal megcsapott egy furcsa déjà vu érzés, amely alapesetben nem is túl meglepő Murakami világában, ám ebben az esetben jóval többről van szó, mint a szokásos stílusjegyek unásig ismételt felhasználása, hiszen – mint utóbb kiderült – a mostani szöveg egy jó negyvenéves elbeszélés feldolgozása, mégpedig egy olyané, amelyből ezenkívül megszületett még a Világvége és a keményre főtt csodaország is.

Az új mű egyszerre három szálon játszódik, ezekből a két rövidebbik egymásba fonódik, míg a harmadik jobbára önállóan döcög. Az első szinten egymásba szeret két névtelen, egymással csak véletlenül találkozó kamasz, akik csak elvétve tudnak ugyan találkozni, de ami köztük szövődik, az annál mélyebb. Ritka találkozásaik során pedig egy különleges világot hoznak létre a szavaik révén, egy várost áthatolhatatlan falakkal, egyszarvúakkal, mutató nélküli toronyórával és könyvek helyett álmokkal megtöltött könyvtárral. Aztán egy nap a lány közli a fiúval, hogy ez a város igazából a valóság, és az igazi énje ebben a városban él, majd nem sokkal később örökre eltűnik.

„A könyvtáron kívüli szabadidőmet azzal akartam tölteni, hogy elkészítem a város térképét. Egy felhős délutánon álltam neki a munkának félig-meddig szórakozásból, amiből aztán az lett, hogy teljesen beszippantott a dolog.

Kezdésképpen hozzávetőlegesen fel akartam mérni a város körvonalait, hogy lássam, milyen formában veszi körül a fal a várost. A leegyszerűsített rajz alapján, amit még annak idején te a füzetedbe ceruzával felvázoltál, oldalnézetben ábrázolt emberi vese alakja volt (a horpadt résszel alul). De vajon tényleg így van? Meg akartam bizonyosodni róla.

Nehezebb volt, mint gondoltam, mivel senki nem akadt a környezetemben, aki akár csak megközelítőleg tisztában lett volna azzal, hogy a fal milyen alakban zárja körül a várost. Sem neked, sem a kapuőrnek, sem a szomszédomban lakó idősebbeknek (néhányukkal megismerkedtem, és alkalomadtán már egy-két szót is váltottam velük), tehát senkinek nem volt biztos tudása arról, hogy milyen formájú a város, és a jelek szerint különösebben nem is érdeklődött iránta. Valahogy így néz ki, mondták, akik le is rajzolták nekem, de mind nagyon különbözően képzelték el. Az egyik majdnem szabályos háromszöget, a másik majdnem ovális formát, a harmadik egy óriáskígyót vázolt fel, amelyik épp lenyelte hatalmas zsákmányát.”

Telnek-múlnak az évek, a fiúból férfi lesz, de ezt a régi kapcsolatot nem tudja feledni. Aztán egy szép napon ennek a különös városnak a falai mellett ébred fel, és bár a marcona kapuőr figyelmezteti, hogy aki itt belép, az többé nem mehet el (ezt úgy érik el, hogy az újonnan érkezőkről levágják az árnyékukat), ő vállalja, és a könyvtárban találkozik is a még mindig tizenéves lánnyal, aki azonban semmire sem emlékszik a kinti világból.

De vajon van-e benne több?

Eddig jól hangzik? Talán, de ebben a fantáziavilágban aztán nem történik semmi, az egész nem lesz mélyebb, mint aminek indult az elején. Az itteni varázslatos dolgok csak sablonként működnek, a szereplők nem kapnak kellő mélységet, a köztük lévő viszonyok nem fejlődnek, és cselekmény sincs igazából.

Aztán egy nem túl meglepő fordulattal a férfi ismét a valóságban találja magát, és nem igazán tudja eldönteni, hogy akkor most melyik világ is az igazi, és melyik az álom. Azonban senki se gondoljon itt valami Eredet-szerű kidolgozottságra, ez a téma is megmarad a felszínen. Mint ahogy az is, amikor a férfi elvállal ebben a valóságban is egy könyvtáros állást, ahol megismer néhány furcsa figurát (egy szoknyában járó öregurat, illetve egy különleges képességekkel rendelkező autista fiút); az összképet nézve – gondolok itt a sablonos karakterekre (passzív, teszetosza és örökösen sodródó férfiak és a rejtélyes, kiismerhetetlen nők), a köztük szinte sehova nem tartó kapcsolatokra, az irritáló túlírtságra és végül, de nem utolsósorban a mágikus világ ürességére – nincs lényegi változás. A regény egyedül a világok váltásakor, illetve az új szereplők belépésekor, valamint egyes háttértörténetek megismerésekor pörög fel néhány tucat oldal erejéig, de aztán minden ugyanúgy folytatódik tovább. Ez pedig egy 600 oldalas nagyregény esetében sajnos nagyon kevés.

És itt van talán a legnagyobb baj: hogy ez a regény nem akar igazán semmit.

Nem akar felkavarni, nem akar kérdezni, nem akar elmondani semmit, amit Murakami ne mondott volna már el húsz-harminc évvel ezelőtt – akkor viszont még volt benne valami felfedezői lendület. Most csak visszanéz. Óvatos, lassú, körülményes regény ez, ahol a hangsúly nem a misztikumon, nem is az emberi kapcsolatokon van, hanem azon a furcsa, álomszerű időn, amely mintha maga is unná már, hogy mindig ugyanazokon a helyeken jár.

A város, a falak, az elveszett lány – mind és minden ismerős. Talán ez volna a cél, hogy az olvasó is érezze: igen, ezt már olvastam valahol, valamikor, talán egy másik életszakaszomban, és most visszatértem ide. De közben az is egyre világosabb, hogy ami akkor működött, az ma már inkább fárasztó. A szavak elúsznak, a mondatok üresek, a jelenetek pedig ritkán tartanak tovább egy hangulati villanásnál.

Lehet ezt szeretni – ahogy egy régi kabátot is lehet szeretni, amiben már nem szívesen lép ki az ember az utcára. De lehet azt is mondani, hogy ez így kevés. Hogy Murakami Haruki új regénye nem más, mint egy hosszú, lassú és kissé üres nosztalgiatúra, amelyben a legizgalmasabb pillanat az, amikor egy régi mondat hirtelen ismerősen cseng. És ez most sajnos nem dicséret.

Murakami Haruki: A város és kiszámíthatatlan falai
Fordította: Mayer Ingrid
Geopen, 2025, 6990 Ft