Milliók olvasták a felemelő történetüket, de idén egyre több lett a kérdés
Mindenki szereti a szép, kerek történeteket, amikor a hősök borzasztó nehézségekből, nagy megpróbáltatásokon keresztül eljutnak oda, hogy végre rájuk mosolyog a szerencse. Raynor Winn önéletrajzi regényében pedig bőven voltak megpróbáltatások: az íróval majdnem megegyező nevű nő, Ray és férje belevágtak egy rossz befektetésbe, megbíztak egy barátban, ami miatt végül búcsút kellett inteniük a walesi házuknak, ahol addig boldogan éltek. Nem sokkal később a házaspár megtudta, hogy a férfi, Moth (molylepkét jelent, de valójában a Timothy rövidítése) súlyos idegrendszeri betegségtől szenved.
Ray ezért úgy dönt, hogy utána az özönvíz, és elindul a férjével végigtúrázni egy 630 mérföldes (kb. 1000 kilométer) útvonalat Anglia délkeleti részén, az úgynevezett South West Coast Patht, minimális pénzből, sátorral és mindennel, amit a hátukra tudtak pakolni. Az út folyamán rájönnek, hogy az otthon nem a négy fal között van, hanem az otthon az, amit megteremtenek maguk körül. A túrát lenyomják, a séta hatására Moth jobban lesz, Cornwall térségében pedig kapnak egy házikót, ahol eléldegélhetnek csendesen. Egészen addig, amíg Winn el nem kezdi írni a következő könyvét, majd az azutánit is.
A trilógia első regénye, a The Salt Path (magyar kiadásban: A tenger útja) hatalmas siker lett, több mint kétmillió eladott példánnyal. Pár évvel ezelőtt a brit sajtó több riportot is közölt a könyvben szereplő túraútról, és a BBC és a Guardian is olyanokat talált ott, akiknek hasonló sztorijuk volt, mint Winn-nek és Mothnak – átlagemberek, akiknek rossz lapot osztott az élet, és túráznak egy óriásit, hogy újrakalibrálják a mindennapjaikat. Egy esetben olyan túrázóval is beszélt újságíró, aki azért vágott bele a nagy útba, mert súlyos agyi tumorral diagnosztizálták. A tenger útjából film is készült, tavaly mutatták be a torontói filmfesztiválon, idén pedig Nagy-Britanniában is, magyar premierről egyelőre nem tudni. Motht Jason Isaacs, Winnt Gillian Anderson játszotta. Raynor Winn producerként is a nevét adta a filmhez, ami azzal a felirattal zárul, hogy az író eredetileg naplóként kezdte el a regényt, majd könyvbe kötötte Moth születésnapjára. Onnantól pedig egyenes út vezetett a világsikerhez.
Egészen az Observer idei cikkéig. A júliusban megjelent tényfeltáró anyag több olyan megállapítást is tesz, ami alapjaiban rengeti meg A tenger útja valóságtartalmát. Az egyik az, hogy Raynor Winn nem az író igazi neve, Sally Walkinsként anyakönyvezték. Walkins könyvelőként dolgozott még a kétezres években egy észak-walesi családi vállalkozásnál. Ahonnan a vádak szerint több mint hatvannégyezer fontot, azaz mai árfolyamon harmincmillió forintnyi összeget sikkasztott el, az esetből rendőrségi ügy is lett. Majd a házaspár egyszerűen eltűnt a városból. Végül egy távoli rokon viszonylag magas kamatra felvett kölcsöne segítségével sikerült rendezni az adósságait, és egy olyan ügyvédet találni, aki meg tudott egyezni megfelelően a sértettekkel.
Amikor viszont ennek a távoli rokonnak bedőlt a biznisze, az új tulajdonosok elkezdték behajtani a kintlévőségeket, többek között a Walkinséknak adott kölcsönt is. A cikk szerint nem fizettek, a házukat pedig lefoglalták volna, ha nem adják el. A Walkins házaspár azonban azt találhatta ki, hogy a nő ír egy könyvet, és nyereményjátékként hozzácsapják, állításuk szerint mindenféle tartozás nélkül a házat. Eddigre viszont már annyi tartozásuk volt, hogy ha eladták volna is, a felét sem fedezte volna. A házat végül 2013 júniusában lefoglalták, abban a hónapban, amikor elvileg A tenger útja cselekménye kezdődik.
Az Observer, majd később a BBC is, több forrásból is meg tudta erősíteni, az Észak-Walesben történteket, a sikkasztás áldozatai azt mondták az utóbbinak, hogy életük legnagyobb hibája volt, hogy Raynor Winnt megismerték. Ez történetesen szöges ellentétben állt azzal, amit Winn a könyvében állított, nevezetesen, hogy egy Cooper nevű embernek adtak kölcsön pénzt egy olyan bizniszre, ami földbe állt. Az írónő a honlapján reagált ezekre a vádakra: sajnálja, hogy hibákat követett el, amikor annál a családi vállalkozásnál dolgozott, 2008-at írtak, a gazdasági válság előtti időszak volt, ő pedig nyomás alatt volt. Winn hangsúlyozta, hogy noha rendőrségi ügy lett belőle, de nem tartóztatták le, nem vádolták meg semmivel. Cooper pedig igenis létezett, sőt ő volt az, aki 18 százalékos kamattal ellátott kölcsönt nyújtott nekik ahelyett, hogy a befektetésre adott pénzt visszaadta volna.
Az Observer-cikk több apróságot is megírt a házaspárról, amik szembementek a könyv állításaival, de a legkomolyabb a következő volt. A tenger útja, sőt Winn többi könyvének is az alaphelyzete az, hogy a férje beteg. Pontosabban corticobasalis degenerációtól (CBD) szenved, aminek a tünetei nagyon hasonlítanak a Parkinson-kóréihoz: a beteg ügyetlenül mozog, nem érzi a végtagjait, azok megmerevednek, problémái lesznek a beszéddel, és általánosságban mentálisan leépül. Öt éven belül mozgásképtelen lesz, majd nagyjából még egyszer ugyanannyi idő alatt meghal. Moth viszont már tizennyolc éve ezzel a betegséggel él, látszólag látványos tünetek nélkül, amit a brit lap megkérdezett szakértői elég szkeptikusan fogadtak.
A tenger útja könyv- és filmváltozata is hangsúlyozza azt, hogy Mothnak a betegség „egy különösen lassú lefolyású” variációja van, de teszttel nem lehet kimutatni, csak a férfi halála után. Ráadásul a könyvek kiemelik, hogy a hosszú séták után a férfi mindig jobban van, hogy aztán a következő regény elején újra rosszabbodjon az állapota. A PSPA nevű, CBD-betegekkel foglalkozó jótékonysági szervezet az Observer kérdései után megszakította a kapcsolatát a Winn házaspárral. Az író pedig bizonyítékokkal ellentámadásba lendült, és olyan leveleket posztolt ki a férfi ideggyógyászának beleegyezésével, amelyek azt mutatják, Mothot évek óta CBD-vel kezelik.
Winn minden védekezése ellenére kellett tennie egy lépést hátra. Idén nyáron közös turnéra indult volna egy folkzenekarral, de azt végül lemondta. Kiadója határozatlan időre eltolta a negyedik, októberben várt könyvének megjelenését.
A hajcihővel egyre többen jelentek meg, akik magukra ismertek a könyvben. Egy ausztrál pár csalódva mesélt arról, hogy olyan finnyás turistáknak ábrázolták őket, akik inkább szállodákban alszanak, holott ők is sátraztak a túraútvonal nagy részén. Időben sem klappolt minden részlet, ez a pár 2015-ben találkozott Winn-nel és Mothtal, de a könyvet elvileg a két évvel korábbi események ihlették. Raynor Winn ezt azzal magyarázta a párnak küldött emailjében, hogy 2013-ban valóban végigsétálták ugyan az utat, 2015-ben elmentek megint. Ennek némileg ellentmond az író fiának Facebook-oldala, amin arról írt egy nyilvános posztban, hogy Bristolba tart autóval a szüleivel – akkor, amikor elvileg Anglia legnyugatibb csücskénél kellene lenniük egy dátummal ellátott fotójuk szerint. Egy kávézó tulajdonosa azon háborodott fel, hogy egy mocskos szájú, agresszív emberként ábrázolják, akinek a pincére felmond, de előtte két ingyenszendvicset ad a hősöknek. A könyvben nem nevezik meg ugyan sem a helyet, sem az embert, de a helységet igen, és hát övé az egyetlen ilyen hely Mullion Cove-ban.
Nem egyszer fordult már az elő, hogy valaki túloz vagy egyértelműen hazudik a memoárjában. Ennek egy híres példája a 2006-os Millió apró darabban, amiben James Frey arról ír, hogyan került súlyos kábítószer-függőként börtönbe és elvonóra, ebből viszont semmi sem volt igaz. Winn esete is érdekes – és vitákat gerjesztett már a brit kiadók között –, hiszen kiszínezte, kerek történetté tette azt, ami feltehetőleg megtörtént vele és férjével, viszont a színezés egy olyan fokára is eljuthatott, amit egyes olvasók már túlzásnak, átverésnek érezhetnek. Már létezik olyan brit könyvesbolt, ahol kérésre visszaadták a könyv árát.
Az, hogy Raynor Winn és férje hogyan veszítették el a házukat, és Moth valójában is súlyos beteg, vagy csak megjátszotta, feltehetőleg sosem fog százszázalékosan kiderülni, az utóbbiról Winn is azt írta, hogy csak a halála után lehet biztosra megmondani. A kétmillió eladott példányt viszont nem fogják mind visszavenni, a filmet sem lehet bezúzni. De most eszembe jutott Stephen Glass esete, aki három éven keresztül írta az amerikai The New Republicnak a hihetetlennél hihetetlenebb riportjait. Amíg ki nem derült, hogy azért voltak hihetetlenek, mert egyáltalán nem történtek meg. Glass utána kegyvesztett lett, de évekkel később megírta a The Fabulist című önéletrajzi regényét arról, mi történt az újságnál. A könyv megbukott.
