Székely Csaba: Álmomban kértem Magyar Pétert, hogy a kultúrában újra a tehetség, és ne a seggnyalás számítson

Idén is versenyez a színikritikusok díjáért az egyik legtöbbet játszott magyar kortárs színműíró, Székely Csaba darabja: a Budaörsi Latinovits Színház Az igazság gyertyái című előadásának két női szereplőjét, Pelsőczy Rékát és Hartai Petrát is jelölték az elismerésre. A Marosvásárhelyen élő drámaíró interjúnkban azt mondta, mostanra úgy égett rá az ír Martin McDonagh hatása, mint Orbán Viktorra a türk basa szerepe, Vidnyánszky Attila és Demeter Szilárd pedig a kisebbségi frusztrációját fordíthatná akár jó dolgokra is szerinte.

Orbán Viktortól tudjuk, hogy Spiró György új regényét kezdte el olvasni a nyáron. Majdnem biztos viszont, hogy drámát soha nem olvasott tőle, holott Spiró az egyik legnagyobb kortárs drámaíró. Rossz érzés egy színpadi szerzőnek, ha nem olvassák a műveit, sőt talán a nevét sem ismerik?

Egyáltalán nem. Nem is nagyon szeretem, ha olvassák a drámáimat, inkább azt szeretem, ha a színpadon látják őket. A darabjaimra inkább előadó-művészeti munkákként tekintek, amelyeket csak néhány perverz színházrajongó olvas irodalomként. A miniszterelnök feltehetően nem is ismeri a nevem, de ez is mindegy nekem, hiszen sosem volt célom, hogy politikusok kedvenc drámaírója legyek. Spiró Györgyét természetesen ismeri, ő egy másik kategória, a három legnagyobb élő magyar író közül ő az egyik, és talán szűkíthetném is ezt a kört. Orbán Viktor különben is sokkal intelligensebb annál, mint amilyennek látszani próbál. Szerintem egy szerepjátékot ad elő a földesuras viselkedésével, a népi kocsmabölcsességeivel, a megjelenésével. Csak mostanra ráégett a maszk, amit magára öltött.

Egy korábbi interjúban Orbánt konkrétan shakespeare-i hősnek nevezte, aki „bámulatos taktikai érzékkel, szinte a semmiből eljutott oda, hogy bármit megtehet”.

Igen, és épp nemrég írtam egy bemutatás előtt álló monodrámában, hogy III. Richárd számára a testi fogyatékossága egy maszk. Rájön arra, hogyha valaki maszkot visel, sokkal több mindent megtehet, mert már nem korlátozzák őt a gátlásai. Ez nem új találmány, mióta a színház létezik, élnek vele, és nagyrészt ezen alapulnak az amerikai szuperhősös képregények és filmek is: amint felöltöd a maszkot, valaki más leszel, és képes olyan dolgokra, amikre az előtt nem. III. Richárd a testi fogyatékosságai miatt engedheti meg magának, hogy gazember legyen.

Orbán Viktorral is valami hasonló történt szerintem: a ráégett maszk megszabadította minden gátlástól.

Ha a királydrámák végkifejletét nézzük, Richárdnak, Learnek, Claudiusnak mind csúnya vége lett.

Igen, bár én nem hiszek abban, hogy ez a valóságban is így történik. Most sok szó esik az elszámoltatásról, de én nem tartom valószínűnek, hogy lesz itt elszámoltatás. Inkább békés öregkort és hosszú, nyugodt nyugdíjas éveket tudok elképzelni a mostani vezetők számára valamelyik nyugati országban. Vagy Argentínában. Bebörtönzések szerintem nem lesznek. A 20. század történelme során sokan ígérték, hogyha majd hatalomra jutnak, elszámoltatják az előző hatalmon lévőket, de ezt csak kevesen tartották be.

Valójában azt szerettem volna az elején felvezetni, hogy jelenleg ön az egyik legtöbbet játszott magyar kortárs szerző, és aktuálisan a Budaörsi Latinovits Színházban bemutatott Az igazság gyertyái versenyez a színikritikusok díjaiért. Ebben a műben egy valós esetet dolgozott fel az 1940-es évekből, amikor a Marosvásárhelyhez közeli Bözödújfaluban egy katolikus pap megmentett hatvan szombatos zsidót azzal, hogy kijárta a deportálást intéző hatóságoknál, hogy ők csupán vallásilag zsidók, „fajilag ősturáni szittyavér magyarok”. Mennyire közismert ez a történet Erdélyben?

A szombatosokról, akik keresztényként zsidó szokásokat követtek, nagyjából mindenki hallott, de ezt a történetet eddig kevesen ismerték. Marosvásárhelyen található a zsidómentő katolikus pap, Ráduly István sírja, de ezt a városban szinte senki sem tudja. Ez talán a darab miatt most változik kicsit, örülnék neki, ha mondjuk felterjesztenék a Világ Igazai közé. Bár ahogy a történet is mutatja, a megmentett szombatosok nem úgy voltak zsidók.

A szombatosok a keresztényeknek túl zsidók voltak, a zsidóknak meg nem voltak eléggé azok, a hatalom aztán erőszakkal próbálta ezt a kérdést eldönteni, egyesek meg az életük árán is ragaszkodtak az identitásukhoz. Aktuálisan a problémakör melyik része izgatta?

Az érdekelt, hogy a hatalomnak milyen hatása van az identitásra, hogy hogyan tud ebbe a kérdésbe beleszólni. Bözödújfaluban egykor békében éltek egymással a különböző felekezetek, zsidók, unitáriusok, katolikusok, a közvélekedés szerint a Ceaușescu-rendszerben azért is árasztották el a falut vízzel, mert túlságosan jó volt a viszony a felekezetek között. A pozitív példa mégsem volt annyira ragadós, mert az utóbbi években ezen a környéken is érzékelhető, mennyire megromlott az egymás iránti bizalom, és milyen rossz véleménnyel kezdtünk lenni a másfajta identitású emberekkel szemben.

Az előadást éppen azokban a napokban láttam, amikor a parajdi sóbányát elöntötte a víz. Mikor Bözödön a falurombolások részeként megépítették a víztározót, a rendszerváltás előtti években Magyarországon tömegdemonstrációt tartottak. Ezt a szolidaritást most tapasztalta?

Volt most is valamennyire, magyarországi művészek és ismertebb emberek saját zsebből támogatták a helyieket, jótékonysági koncerteket szerveztek. A kormányok is beszálltak ebbe, a magyar és a román is, a román televízió még gyűjtést is szervezett, a tévében magyar felirattal is ment a felhívás, ami nagyon szép gesztus volt az részükről. Volt egyfajta összefogás.

Az igazság gyertyái már a harmadik darabja, amiből Alföldi Róbert előadást rendezett, lassan állandó alkotópárosnak nevezhetők. Ennyire jól működik a közös munka?

Robi nagyon okos rendező, és hihetetlen jó szeme és füle van a darabokhoz. Hosszú ideig nem nyúlt kortársakhoz, főleg klasszikusokat rendezett, és megtisztelő módon az elsők között voltam, akiktől darabot választott, és ez mostanra tényleg egy sorozatnak nevezhető. Szeretem, amit kihoz a darabjaimból, még ha az más is, mint amit én elképzeltem. Érti azt a kicsit furcsa, nem szokványos nyelvet, amit használok.

Ráadásul három nyelven ír, a magyar mellett románul és néha angolul. Ugyanaz a Székely Csaba jelenik meg ezekben a munkákban?

Székely Csaba azonos, csak a szereplők nem tudnak úgy megszólalni, ahogy szeretném. Magyarul viszonylag könnyen tudom keverni a nyelvi rétegeket, egy alsó és egy felső társadalmi osztályból származó szereplőét, vagy új szavakat tudok kitalálni. Más nyelveken ez nem nagyon megy, ott másképp kell megoldani.

Csehovtól Tarantinón át több alkotóhoz hasonlították már szerzőként, a színdarabjain legerősebben mégis talán az ír Martin McDonagh hatása érezhető, akit a közönség elsősorban nem színházi emberként, hanem filmesként ismer, ő az Erőszakik és a Három óriásplakát Ebbing határában író-rendezője. Önnek mi volt az első találkozása vele?

Amikor egyetemistaként néhány hónapot Budapesten töltöttem ösztöndíjjal, a Radnótiban láttam a Kripli című darabját Gothár Péter rendezésében, ami hihetetlenül tetszett. A Vaknyugatot pedig akkor olvastam tőle, amikor felvettek a marosvásárhelyi egyetem drámaíró szakára. A Bányatrilógiámon érezhető is a világa, az utána következő darabok már csak nyomokban tartalmazzák, de

valószínűleg úgy égett rám McDonagh, mint Orbán Viktorra a türk basa szerep.

Azóta sem találkoztam olyan kortárs íróval, aki ennyire inspirált volna. De ehhez természetesen kellettek Varró Dani remek fordításai is.

Ez a fajta humor viszont egészen máshogyan hangzik az ön dialógusaiban, mint az a székely humor, amit fideszes politikusok előadásából is ismerhetünk, lásd például a lány szülésének hosszúságát. Tulajdonképpen milyen hagyományba illeszkedik a székelyek humora?

Radnóti Zsuzsa (a Vígszínház dramaturgja, Örkény István özvegye – a szerk.) írt egyszer egy esszét arról, hogy a darabjaim a pesti humor hagyományát viszik tovább. Nehezen tudnám megfogni a székely humor jellemzőit, de az iróniára való érzékenység biztosan az egyik jellemzője, ez köti össze a pestivel. A tagadásból igenlés, a dolgok furcsa kifordítása.

Amikor a nagybaconi patrióta tiktoker, Veres Zsolt azt mondta Magyar Péternek, hogy ha Székelyföldre beteszi a lábát, hozzon magával tekenyőt is, amire a híres helyi mondás szerint a kiontott belei miatt lesz szükség, az jófajta székely humor?

A tekenyős egy elég elterjedt szófordulat, ha jól tudom, diszkós verekedésekben született meg a '90-es években. A mondat jól működne egy drámában vagy egy Tarantino-filmben, de a valóságban elég ocsmány. Szomorúan tapasztalom, hogy a diplomácia nyelve kiveszett a közéletből, ez is részben a propaganda hatása, hogy már nem emberként tekintünk a másikra, hanem valami alacsonyabb rendűként. A két tojásos plakát Zelenszkijjel is súrolja ennek a határát: nem ember, hanem tojás, tehát bármit meg lehet tenni vele. Magyar Péter itteni látogatása alkalmával a Partizán készített egy riportot, amiben többen megszólaltak, akik tiltakoztak ellene, és azt láttam, hogy ezek az emberek nem is tudták, hogy miért gyűlölik Magyar Pétert.

Állítólag azért, mert Romániát román földnek nevezte. Na bumm.

A valódi ok nyilván az, hogy ő a kihívója a szeretett vezérünknek, tehát csak rossz ember lehet.

Önt elérték az erdélyi közélet indulatai? Egy drámaírót egyáltalán hogyan lehet megfélemlíteni?

Komolyabb fenyegetés nem ért, kommenteket, üzenetek szoktam csak kapni. De nem ez a gond, hanem az, hogy engem és a hozzám hasonlókat a periférián tartják. Azok a helyek, ahol a darabjaimat játsszák, általában kisférőhelyes, független szellemiségű színházak, a többit rég elfoglalta a NER. Több sorstársamhoz hasonlóan a közmédiában sem jelenhetek meg. Remélem, ha jövőre tényleg váltás lesz, a kultúrpolitika is változni fog, és megszűnnek a feketelisták. Egyébként pár hónappal Magyar Péter feltűnése után vele álmodtam. Mondtam neki, hogy tudom, hogy a kultúra most n-ed rangú dolog, de kérlek, hogyha majd odajuttok, szabadítsátok ki a kultúrát a fogságából, hogy a tehetség, és ne a seggnyalás számítson. Ezt valahogy oldjátok meg.

És mit válaszolt?

Nem emlékszem, hogy válaszolt volna.

Bízik benne, hogy tényleg megoldják majd?

Ha tényleg lesz kormányváltás, remélem, Magyar Péter olyan emberekkel veszi magát körül, akik elérik, hogy a megfelelő emberek újra a megfelelő helyekre kerüljenek. Bár nem vagyok biztos abban, hogy valaha voltak igazán ilyen idők.

Ön viszont nem kért magyar állampolgárságot, vagyis a magyarországi választásokon sem szavazhat. Miért döntött így?

Mert a papírnak számomra nincs nagy jelentősége. Egy ideje sokan gondolják úgy, hogy csak akkor vagy magyar, ha magyar állampolgár is vagy, de ezt a Fidesz vezette be, azelőtt a határon túli magyar emberek nem voltak magyar állampolgárok, és ugyanúgy magyarok voltak. Én a magyar kultúrát szolgálom, ebből szerintem egyenesen következik, hogy magyar vagyok, és ehhez nincs szükségem külön állami igazolásra. Az állampolgárságnak akkor lenne számomra értelme, ha szavazni is szeretnék, de én nem szeretnék szavazni olyan helyen, ahol nem élek. Magyarországon a Magyarországon élők szavazzanak.

Nem sértő ez azoknak az erdélyieknek, akik viszont fontosnak tartják, hogy kifejezzék a politikai akaratukat?

Őket is értem. A közhiedelemmel ellentétben az erdélyi Fidesz-szavazók nem pénzzel megvásárolt emberek, és nem az történik, hogy mások sorsáról szavaznak az ő fejük fölött. Az erdélyi magyarok a saját sorsukról szavaznak. Úgy gondolkodnak, hogy eddig minket mindenki elküldött a francba, nem foglalkozott velünk senki, ez az első miniszterelnök, aki felénk fordította fényes orcáját, és ha Orbán Viktor nem lesz, akkor az iskolákban sem lesz kréta, nem lesznek felújított templomok, sem óvodák, sem filmszak a Sapientia egyetemen. Akik így gondolják, azoknak azt a példát szoktam hozni, hogy van egy részeges szomszédod, aki a feleségét rendszeresen veri, de te jó embernek tartod, mert téged rendszeresen segít ezzel-azzal, és ezért nem akarod elhinni, hogy a négy fal között rossz dolgokat művel.

De a falakon belül élők sem látják, vagy ha látják is, az sem számít.

Igen, ez már a Stockholm-szindróma terepe: a gyerek akkor is imádja a szülőjét, ha az rendszeresen bántalmazza. Nincs más, ez az egy apám van nekem – ezt sikerült elhitetni az emberekkel, hogy nincs más alternatíva. A goebbelsi propaganda pszichológiájának a csúcsra járatása történik nagyon eredményesen. Ezért is gondolom azt, hogy az ország mentális állapotának önmagában is nagyon jót tenne egy kormányváltás. Ha csak annyi történne, hogy nem Orbán Viktor lenne a vezető, hanem valaki más az ellenzéki oldalról, legyen bármilyen inkompetens, ez az összeaszott, indulatos, görcsölő, frusztrált társadalom máris úgy pattanna ki, mint egy rugó. Felszabadító lenne.

A népszerű megfejtés szerint a határon túlról érkező és magas kulturális pozíciókat elfoglaló intézményvezetők éppen a kisebbségi frusztrációjuk miatt akarnak mindent leuralni. Ezt ön is így látja?

Nagyrészt szerintem is így van: kisebbségi helyzetben az idegenség túlkompenzálása történik. És egyfajta vágy a szeretetre: fogadjatok el engem, akkor is, ha verlek titeket. Hiába az enyém az a sok intézmény, már nem elég, hogy csak az enyéim dicsérjenek és szeressenek, hanem azoknak a dicséretére és szeretetére is szükségem van, akiket éppen kicsinálok. Csakhogy ez sosem fog megtörténni. Egyébként lehetne ez másképp is, de Vidnyánszky Attilát soha nem fogjuk látni az Örkényben Polgár Csabával beszélgetni, mert kizárólag a saját maga által teremtett színházi buborékjába jár, oda, ahol a támogatói és a seggnyalói vannak. Demeter Szilárd nem megy el magvetős estekre, hogy Spiróval találkozzon –

a frusztrációjuk miatt úgy gondolhatják, hogy kinéznék őket ezekről a helyekről.

Így viszont nem ismerik meg azokat az embereket, akiknek a sorsa felől döntenek, és ez elég nagy bűn. Pedig ezeket a lentről jövő energiákat lehetne jó irányba is fordítani: a Beatles tagjai is hátrányos helyzetből indultak, éppen ezért nagyon szerettek volna valami nagyon jót csinálni, és így jött létre a világ leghíresebb zenekara. Frusztrációból is születhetnek csillagok.

Nem lehet, hogy Vidnyánszkyék meggyőződése, hogy remekül végzik a feladatukat?

Én nem hiszem, hogy egy ponton ne néztek volna magukba, és ne látták volna meg, hogy a kultúrára nézve mennyire káros, amit művelnek. Vidnyánszky például az elmúlt tíz évben valószínűleg többet ártott a magyar színházi életnek, mint amennyit bárki az előtti száz évben. De itt is a richárdi utat látom: hoztak egy döntést, és ha már így döntöttek, akkor nem lehet félúton megállni és kiszállni, hanem végig kell csinálni.

A következő színdarabja témája megvan már?

A beszélgetésünk előtt pár perccel tettem ki a pontot az új darabom végére. Az a munkacíme, hogy Utálom, ha színpadon politizálnak. A mai magyar valóságról és a színházról szól, és a tervek szerint decemberben lesz a bemutatója, de előbb a színháznak is el kell fogadnia. Ez meg a drámaírók frusztrációja: megírjuk a darabot, és nincs rá biztosíték, hogy be is mutatják. Rendezőkkel nem úgy dolgoznak, hogy először rendezd meg, és ha majd tetszik nekünk, műsorra tűzzük. Színészekkel sem úgy, hogy előbb játszd végig a Hamletet a nappalimban, és ha jól csinálod, akkor eljátszhatod színpadon is. A drámaírás kockázatosabb ügy.

(A Budaörsi Latinovits Színház Az igazság gyertyái című előadásának Koós Boglárka is a szereplője volt. Az interjút több nappal a halála előtt készítettük.)