A klasszikus zenéhez az egyik kapudrogom Paul Cohen dokumentumfilmje volt, amit 2010-ben készített Janine Jansenről. Egy szezon fontosabb pillanatait mutatja meg, fellépéseket és két lemezfelvételt. Az egyik a Beethoven–Britten lemeze, amit a hegedűművész Paavo Järvi karmesterrel vett fel. Idén lett volna lehetőségem ugyanebben a felállásban meghallgatni őket élőben a Müpában, de beteg voltam, így kimaradt. A film óta eltelt tizenöt év, de a képkockákon látott tempóban ez inkább harminc. Nézzék meg, szívből ajánlom. Érdekes látni a zeneipar internet és a social-hisztéria előtti, utolsó másodperceit. CD lemez és promóciós magazin, rendesen papírra nyomtatva, amit a megjelenésre időzítettek – kőkorszakinak tűnik ma már.
A filmben többször is feltűnik a litván Julian Rachlin, aki évekig Jansen barátja is volt, de leginkább hegedűművész, kamarapartner és önjelölt tanácsadó. A film alapján nem valami megnyerő figura, olyan szupertehetséges muzsikus, aki életének nagyobb részét gyakorlással töltötte, egója kiterebélyesedhetett és csak pár tucat emberrel beszélhetett két mondatnál többet. Azért hozom szóba, mert a kismartoni Herbstgold Fesztivál szombati koncertjén, ahol Janine Jansen volt a szólista, ő dirigálta a zenekart. Előállt tehát az a helyzet, hogy lejöttek a képernyőről, és egy este egy teremben lehettem velük, hallgathattam a muzsikájukat.
Az Esterházy Alapítvány fő őszi kulturális happeningje a Herbstgold Fesztivál. A koncert szünetében beszélgettem egy bordeaux-i úrral, aki huszonéve mindegyikre eljön és az összes koncertet meghallgatja. A műsor idén is pazar, érdemes a program kihirdetésekor résen lenni, mert itt is világsztárok művészetében gyönyörködhetünk. Nem mellesleg a barokk kastély koncerttermének remek az akusztikája és a büfé is klassz.
Ahogy a Pearl Jamért is elmegy az ember Bécsbe, úgy én Janine Jansenért megyek el Eisenstadtba.
A fesztivál „rezidens DJ-je” 2021 óta Julian Rachlin. Az utóbbi években egészen komolyan gondolja a karmesterkedést, bár a portfóliója tipikusan olyan, ami ha akarjuk sokat mond, ha akarjuk keveset. A Jeruzsálemi Szimfonikus Zenekar zenei igazgatója, emellett a Kristiansand Szimfonikus Zenekar vezető karmestere, de a közelmúltig vezényelt Turkuban is. Szóval hát, oké. Hegedűsként és főleg kamarazenészként már sokkal többet mond az előélete, itt tényleg szó nem érheti a ház elejét.
Előfordult már többször is, hogy egy remek szólista fejébe vette, hogy vezényelni kezd, ki is próbálta a dolgot, aztán egy idő után inkább nem vezényelt többet. A szcéna pedig van annyira tapintatos, hogy azóta ez nem kerül elő, hanem inkább más témákról beszélgetnek. És ide kívánkozik az is, hogy magyar zenehallgatóként és LP hallgatóként nekem magyar idoljaim is vannak: olyan művészek, akik a szocializmus omniaszagú lambériái között lettek óriások. Nekik Beethoven, Mozart, Puccini és a többiek zenéje jelentette azt a tudatmódosítást, ami túlélhetővé tette az egyébként provinciális, fájóan kisszerű országban élést. Tíz körömmel másztak a zene felé, azzal emelték ki magukat, próbáltak felnőni a zenéhez. A nyugati világban viszont a mesterműveken fel lehetett mászni a magasba és a piac döntötte el, hogy két tehetség közül ki lesz a nagyobb sztár.
Beethoven, Mozart és Puccini volt a lift.
A százezer órányi gyakorlás és a tehetség persze így is kellett, de nem mindegy, hogy valaki a fény papjaként szolgál, vagy azt hiszi, hogy ő maga a Nap.
Ezek a gondolatok forogtak a fejemben, amikor átszeltem Magyarországot keresztben, könnyen járható autópályáin. Az alkonyatban pompázott a kivilágított kastély, a kedves közönség hömpölygött. A díszes freskók alatt évszázados, recsegő padlódeszkákon felállított széksorokban foglaltunk helyet. A koncert pontosan kezdődött, a Haffnerrel, (K 385-ös No. 35, D-dúr) Mozart egyik legnépszerűbb szimfóniájával. Ezer felvétel létezik belőle, az egyik kedvencem Bruno Walteré, ez volt a fülemben is, amikor vezettem odafelé. Mozart zenéje érdekes jelenség, olyan, mint a tökéletesen csapolt sör, egy tökéletes sörözőben. Hibátlan környezetben, megnyerő csapos nyújtja át egy abszolút ergonomikus korsóban. A korsó oldalán egyenletes pára, a hab akkora és olyan kemény, amekkorának lennie kell. Máris a paradicsomban érezzük magunkat, pedig még egy kortyot sem ittunk belőle.
Az érzékeink már akkor eltelnek, amikor még – tulajdonképpen – a lényeggel nem is találkoztunk. Mit fog ebből csinálni Rachlin? Milyen lesz az ő Mozart-értelmezése? Szorongtam, valljuk be. Nos, hogy maradjunk az alkoholos példáknál, a Chamber Orchestra of Europe és Rachlin Haffnerje olyan volt, mint amikor Tokaj-Hegyalján elkezdtek a renegátok nem édes borokat készíteni. Minden ott van benne, amitől a világ egyik legjobb itala, csak azt a csókosságot, a remegő nyári hőségben az égett fűre kiborongó nótaszót vették ki a gönci hordókból, aztán magukat a hordókat is a pincékből.
Lekerült a festményről az avítt blondelkeret és a poros-nikotinsárga üveg, és lám, könnyebben élvezhetők a valós értékei.
Ez a Mozart pontos volt, egy virtuóz hangszeres szakmunkája egy ragyogó zenei ötletből. Mégsem volt steril, és ami nagyon lényeges, abszolút nem volt lelketlen sem. Nagyon frissnek hatott. A hangverseny előtt féltem egy kicsit attól, hogy nem lesz-e sok egy-egy szimfónia, egy versenyművel elválasztva. Nos, a Haffner inkább kinyitotta az érzékeimet, semmint fárasztott volna. Rachlin, a fesztivál művészeti vezetője és az este karmestere nem ünnepeltette magát hosszan, talán három perc sem telt el, és a színpadra kísérte Janine Jansent.
Sokáig úgy voltam vele, hogy ide elfér majd egy rövid tűnődés arról, hogy mitől lesz egy nagyon jó hegedűsből sztár. Arról, hogy mennyire nem szabad a szólistákat egymáshoz hasonlítani. Legalábbis a kocsiban elterveztem, hogy ide valami ilyesmi jön. Ehhez képest kilépett a fénybe egy törékeny pipacsnak öltözött nő a hegedűjével, és minden mozdulata, gesztusa arról szólt, hogy végtelenül megtisztelve érzi magát, hogy ma nekünk muzsikálhat. Nagyon sokat készült erre az estére és szerinte jó lesz, úgyhogy kezdjük is el inkább hamar. Mendelssohn hegedűverseny, e-moll, ismerik talán?
Mendelssohn hegedűversenyét mindenki ismeri, ön is. Igazán tehetséges hegedűsök általában legkésőbb a konziban eljátsszák. Nagyon jó zene, nagyon értékes, csinos, szép, könnyen csúszik, de a szólisták számára nem a legnagyobb kihívás. Leírhatnám most, hogy Jansen egyáltalán nem vette félvállról a feladatot és megmutatta a mű rejtett értékeit satöbbi, de csak a karakterek számát szaporítanám. Ebből a nőből teljesen természetesen árad a zene. Az első ütemek után az történt, hogy ott és akkor meg akartam hallgatni ezt a hegedűversenyt, mert teljesen magával vitt. Olyan érzés volt, mint amikor egy művet hallgatva az jut eszedbe, hogy ezt másképp (dinamika, rubatók, hangsúlyok, kadencia, mittudomén) el sem lehetne játszani. Felix erre gondolt, amikor írta, pontosan ez ment a fejében és slussz.
Nem tűnt fel, hogy a hosszú percekig lóbált vonó alól hangzó arpeggio minden hangja pontosan ugyanolyan tisztasággal, hangerővel szólalt meg. Az első, a hatvanhetedik és a háromszázhuszadik is, úgy, hogy emberi volt végig, kicsit sem mechanikus. Nem tudtam a játékára figyelni, nem kalandoztam el gondolatban. Hallgattam a zenét, a zenéjét. Féltem attól, hogy élőben mit tud majd adni a dokumentumfilmem hőse. Mi marad majd az idolból. Nos, két dimenzióba záródott, 4:3-as képaránnyal, mert most már újra hallani akarom az igazit, az élőt. Ha bármikor lehetőségük lesz meghallgatni bárhol, bármit játszik, menjenek el.
Szünet
Talán tíz perc sem volt, a terem oldalajtóin túl nyílt a büfé, de nem volt kedvem sorban állni. Megszólított ellenben egy bordeaux-i úr, René. Esküszöm, így mutatkozott be. Neki is tetszett a Mozart, elmondása szerint ő éppen azt élvezi, hogy olyan sokféleképpen játsszák. Ez a felfogás is tetszett neki, sőt, szerinte ez a jövő útja, a „nagyon valamilyen” karmesterek ideje leáldozott. Hiszek neki, ránézésre kilencven éves, ide húszakárhány éve jár. Nyugdíjas éveit zenehallgatással tölti. A fülei még jók, a lábai már nem. Miért ne lenne bölcs?
A Müpában megszokotthoz képest fénysebességgel foglalták el székeiket a maradók. Nos, igen, azért szép számmal Janine Jansenért jöttek el, az Eroicára jó pár szék felszabadult. Ha a Mozarttól tartottam, Beethoven harmadik, Napóleontalanított szimfóniájának előadásától egyenesen rettegtem. Szerintem nagyon sokunk fülében ott van Ferencsikkel, sokakéban Karajannal, de ezt is kötelező volt mindenkinek eljátszani, az évtizedek folyamán Beethoven volt az a szerző, akivel kapcsolatban a karmesterlegendáknak koncepcióik voltak. Pedig nem hálás a mű, Beethovennek nagyon is konkrét elképzelései voltak, szerintem nem nagyon hagyott teret az önkifejezésnek. Ezért is nehéz számomra elmondani, hogy egy Eroica szerintem mitől lesz jó, és miért.
Ludwig, a nagy polgárpukkasztó, két csattanással jelzi a mű kezdetét. Abban az időben sokféleképpen indult szimfónia, de így konkrétan tilos volt elkezdeni. Kismartonban, a Haydn teremben is hatásos volt. Az első tétel úgy ment le, mintha egy CD-t hallgattam volna. Tudom, hogy most épp azt kérem számon a karmesteren, amitől tartottam, de ez tényleg sótlan volt. Mintha Rachlin nem mert volna teljesen elmerülni benne. Minden kidolgozott volt, de érzésem szerint, hogy ez a zenekar, így karmester nélkül is eljátszotta volna.
Hát igen, a Chamber Orchestra of Europe nem piskóta csapat. 1981-ben indul a történetük, amikor az Európai Közösség Ifjúsági Zenekarából (ma is van ilyen, éppen Fischer Iván szárnyai alatt, EUYO néven) „kiöregedett” muzsikusok tették fel maguknak a kérdést, hogy miért ne maradnánk együtt? Azóta minden karmesteróriással dolgoztak már, kiadtak 230 lemezt, nem egy Grammy- és Gramophone-díjuk van. Szóval, ha csillagos ötösre, sőt hatosra kell lehozni valamit úgy, hogy mondjuk másfél próbád van egy Eroica előtt, akkor az ő telefonszámuk az, amit tárcsázni kell.
A második tétel az egyik legmegrázóbb zene, amit Beethoven valaha papírra vetett. A halálmars. Letaglózó volt. Mint olyan sokszor, most is az jutott eszembe, hogy nincs hely a világon adott pillanatban, ahol szívesebben lennék. Köszönöm az Örökkévalónak, hogy most és itt hallgathatom ezt a mesterművet. Rachlin nem is vezényel igazán. Nem mutatja az ütemet, néha beinti az adott stimmet, de
leginkább úgy mozog, ahogy mi mindannyian, félmeztelenül a csap előtt, amikor az egyik kedvelt sláger megy a Bartók rádióban.
Fogkefével vagy szakállnyíróval kérjük az erősebb tremolót a csellóktól, összeráncolt homlokkal, majd elégedetten biccentünk. Rachlin is éppen így vezényel. Ebben a második tételben mintha ő húzná egyedül a halottas menet elején, áztató esőben a ravataltól a temetőig a csikorgó kerekű, üvegezett kocsit. Felette varjak keringenek, sápadt fénnyel tükröződik az útszéli pocsolyában az olcsóbbik cipő tompán karcos csatja. Fáj az egész és gyönyörű és szép. Azonnal megbocsátom neki az első tételt.
A harmadik tétel valóban újjászületés, rügyfakadás, aranyos pompa, fanfárok meg minden. Viszont megdől az elméletem, mert ez egy valamilyen Eroica, nem olyan, amit eddig hallottam. Ez Rachlin Eroicája. A tételben van egy rész, ahol az első hegedű és a fafúvósok echója hallatszik, egyes esetekben talán felelgetés. Itt ez inkább vita volt. Minden ütem másképp szólt, más dinamikával. Nüansz, de feltűnt, ahogy más, apró részlet is. Egy idő után vártam ezeket a megoldásokat, és jöttek is szép számmal. Nem tudom, mennyi alkalma volt próbálni a zenekarral, mennyi ötletet tudott beíratni velük a kottába, de zicher, hogy ezt így nem játszották még el mással. Hogy összesen milyen volt ez az Eroica? Olyan, mintha három, egytételes szimfóniát hallgattam volna meg. Persze volt közöttük kapcsolat, természetesen, de ez volt az érzésem. Baj? Nekem egyáltalán nem. Az ember legyen nyitott.
Egy nagyon jó barátom szerint azért (is) érdemes jobb fesztiválokra járni hallgatózni, mert ezeken a megismételhetetlen alkalmakon, amikor a karmester kiszakad a zenekar és a bérletesei környezetéből, olyan dolgokat is megenged magának, amit otthon valószínűleg nem. A zenekar pedig, amikor kiszakad a karmestere és a bérletesei környezetéből, jó cinkosa ebben.
A koncertet állva hallgattam végig, viszont egyáltalán nem fáradtam el, úgy tűnt, mintha csak egy bő óra telt volna el. Pedig fél nyolctól tízig nem ültem le. Erősen indul a szezon, a Herbstgold fesztivál innentől kezdve favorit. Remélem Janine Jansen rövidesen újra a környéken hegedül majd. Tőle a Kiskacsa fürdik is érdekel.
