Az apokalipszis magyar mestere azt mutatja meg, mihez kezd az ember a széthulló világgal

Krasznahorkai László idei irodalmi Nobel-díja egyszerre tűnik váratlannak és magától értetődőnek, különösen igaz ez a hazai irodalomszeretők szemszögéből. Hiszen az életműve már régóta egyértelműen ott áll a kortárs világirodalom legfontosabb teljesítményei között, olyan súllyal, amelyhez ritkán lehet hasonlót találni.

Ez van a mérleg egyik serpenyőjében, a másikban viszont az, hogy egy olyan, általa használt és alig 15 millió ember által beszélt nyelv, mint a magyar, mindig nagy hátránnyal indul egy ilyen megméretésben. Mivel alapvetően optimista alkat vagyok, sokakkal egyetemben régóta bíztam abban, hogy a mérleg első serpenyője számít igazán, és a gyulai születésű szerző hamarosan díjazott lesz. Most pedig az egész magyar kultúra legnagyobb örömére a svédek is elismerték Krasznahorkai nagyságát.

Ahogy végigtekintünk ezen az igen tekintélyes, már jó négy évtizede íródó életművön, rögtön feltűnik, hogy annak szerzője már rögtön az első, 1985-ös regényével gyakorlatilag teljes fegyverzetében bukkant elő, hiszen a Sátántangó világirodalmi mércével nézve is tökéletes alkotás, én még csak hasonló debütálást sem tudnék említeni.

A Sátántangó mellett annak idején nem lehetett szó nélkül elmenni, hiszen nem csupán egy falusi közösség és ennek tükrében az egész késő Kádár-kori magyar társadalom széthullásának volt a krónikája (tele feledhetetlen alakokkal: Irimiás, Petrina, Estike, Futaki, a Doktor) hanem annak a nyelvnek a bemutatkozása is, amelyben minden mondat egy újabb, szédítő mélységbe vezet. Mert ha valamiről, akkor a nyelvről, a végtelenből induló és a végtelenbe tartó óriásmondatokról azonnal felismerhető egy-egy Krasznahorkai szöveg.

„Egy október végi nap reggelén, nem sokkal azelőtt, hogy az irgalmatlanul hosszú őszi esők első cseppjei lehullottak a szikes, repedezett földre a telep nyugati oldalán (hogy aztán a bűzlő sártenger egészen az első fagyokig járhatatlanná tegye a dűlőutakat, s megközelíthetetlenné váljon a város is), Futaki arra ébredt, hogy harangszót hall. Legközelebb négy kilométerre délnyugatra, a régi Hochmeiss-dűlőben állt egy magányos kápolna, de ott nemhogy harang nem volt, még a torony is ledőlt a háború idején, a város még túl messze volt ahhoz, hogy onnan idáig bármi is elhallatsszon. S egyébként is: ezek a csengő-bongó, diadalmas hangok nem is távoli harangszóra emlékeztették, hanem úgy tűnt, mintha egészen közelről (”Mintha a malom felől…„) sodorta volna őket erre a szél. Felkönyökölt a párnán, hogy kilásson a konyha egérlyuknyi ablakán, de a félig bepárásodott üvegen túl a pirkadat kékjében s az egyre halkuló harangzúgásban fürdő telep még néma volt és mozdulatlan: a túloldalon, az egymástól távol álló házak közül csupán a doktor lefüggönyözött ablakán szűrődött ki fény, onnan is csak azért, mert lakója már évek óta képtelen volt sötétben elaludni.”

Az ezt követő 1989-es regénye, Az ellenállás melankóliája ezt a nyelvet az egész közép-európai világvégeérzet és a társadalmi széthullás víziójában teljesítette ki, megteremtve egy, még a Sátántangóhoz képest is reménytelen, apokaliptikus világot, melyben az egyes emberek csak apró, törékeny játékszerek, akik a nagy egészből – egy-két kiválasztotton kívül (Eszter úr, Valuska) – semmit sem értenek. Ezek a sokszor együgyűségig szent kiválasztottak pedig megint csak olyan figurák voltak, akikkel ha egyszer is találkozik az ember, biztos hogy örökké velünk maradnak.

A regénypár után Krasznahorkai egy újabb elképesztően magas színvonalú műben, a Háború és háborúban (1999) az emberi elme és a történelem összefonódását ragadta meg, azt a szinte megszállottsággal átitatott vágyat, hogy valaki a káoszban rendet találjon, és azt átörökítse. Korin története, aki mindenét odaveti azért, hogy a látomását egy örök érvényű szövegben rögzítse, máig a szerző egyik legmegrázóbb, legkozmikusabb erejű víziója.

Bizonyos értelemben ezt a törekvést folytatta az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó (2003) is, csak más oldalról, hiszen Krasznahorkai ebben a műben visszatért Az urgai fogoly (1992) keleti világához, amely az életmű második felében hihetetlenül nagy szerepet kap. Az Északról… szinte szó szerint emberek nélküli világában (emberek, mégpedig rendre gonosz, ártó szándékú emberek mindössze pár rövidke pillanatra bukkannak fel) egy szellem, Gendzsi herceg unokájának nyomában bolyongva a megértés, a rend és a kinyilatkoztatás keresése már egyetemesebb dimenziókba tágult. Ugyanez a vándorlás, a valahonnan valahová tartó, de soha célhoz nem érő mozgás szervezi a Seiobo járt odalent (2008) kötetét is, ahol a szépséghez és a transzcendenciához vezető ösvények művészeten, szent helyeken és misztikus pillanatokon át nyílnak meg.

A 2010-es években egyre inkább szaporodni kezdtek a rövidebb (sokszor akár pár tucat oldalas) Krasznahorkai művek (Az utolsó farkas, Állatvanbent, A Manhattan – terv, Aprómunka egy palotáért stb.), amelyek ha jelentőségükben nem is értek fel a korábbi alkotásokhoz, mégis rendkívül fontos szerepet játszottak abban, hogy megmutassák: Krasznahorkai a legkisebb formában is képes ugyanazt a világot megteremteni, mint a monumentális regényekben. Ezekben a (kis)prózákban mintha az életmű sűrítményei jelennének meg: a nyughatatlan bolyongás, a reménytelenség és a nyelv mámorító, végtelenbe nyúló sodrása. Mintha a nagy regények árnyékában megszülettek volna azok a rövid darabok, amelyek ugyanarra a kérdésre keresik a választ:

mihez kezd az ember a széthulló világgal, a pusztulás állandó tudatával.

Ezt a vonalat folytatta és teljesítette ki a Báró Wenckheim hazatér (2016), amely nemcsak az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb magyar regénye, hanem az egész Krasznahorkai-életmű nagy összegzése is. A hazatérő báró tragikomikus, groteszk figurája mögött egy egész ország, egy egész társadalom végső leépülése és szellemi pusztulása rajzolódik ki, miközben a szöveg nyelve ismét eléri azt a sodró, mindent magával ragadó erőt, amely miatt annyira egyedi és utánozhatatlan.

Krasznahorkai munkássága tehát egyetlen, hatalmas ívben bontakozik ki: a falusi közösség széthullásától a kozmikus látomásokig, a világvégérzettől a transzcendenciáig. És miközben az életmű minden darabja más és más szögből közelít a káoszhoz és a rendhez, mindig ugyanarra a felismerésre fut ki: hogy a nyelv, az emberi tapasztalat és a megértés határain túl ott vár ránk valami, amit már nem tudunk uralni. Talán épp ezért nevezte őt Susan Sontag az apokalipszis magyar mesterének.

Krasznahorkai Nobel-díja nem pusztán egy szerző személyes elismerése, hanem annak a sajátos, magyarságból fakadó világirodalmi tapasztalatnak a megpecsételése is, amely egyszerre szól a mi történelmünkről, de ugyanúgy minden ember végső kérdéseiről is. És mint ilyenről, egyszerűen nem lehet róla nem tudomást venni.