A techóriások titokban bekebelezik a kis MI-cégeket, és ez most elég nagy baj

Az utóbbi évtizedben már megszoktuk, hogy a gyorsuló technológiai fejlődéssel párhuzamosan kiemelkedett néhány igen domináns piaci szereplő, ami egyrészt új kihívásokat teremtett a szabályozás és a versenyhatóságok számára, másrészt erős kiszolgáltatottságot eredményezett a fogyasztói oldalon.

A Microsoft az internetböngeszőjével, a Google korábban a keresőmotorja, majd mostanában az online reklám miatt, a Meta a személyes közösségi médiás kommunikáció világában futott bele olyan ügyekbe, ahol versenyhatósági vizsgálatok indultak. Mára a legfontosabb csatatér a mesterséges intelligencia (MI) területe lett, ahol a már amúgy is nagy piaci részesedéssel rendelkező technológiai cégek, mint a Microsoft, a Google, az Amazon, az Apple és a Meta, valamint a velük erőteljesen összekapcsolódó Nvidia próbálják dominanciájukat minden áron fenntartani. Nem ritkán úgy, hogy kisebb startupokat édesgetnek magukhoz.

Mézesmadzagok sora

A Microsoft-OpenAI-Anthropic szerelmi háromszög, majd a Google-Anthropic és az Amazon-Anthropic között szövődött „partnerségek” felkeltették a hatóságok érdeklődését, mert már amúgy is elég nagy koncentrációval jellemezhető területeken történt a nagy egymásra találás, persze gondosan ügyelve a látszatra. Ezek az afférok azóta sokasodtak, és a figyelem a széleken feltörekvő, innovatív, sok problémával küzdő, de nagyon komoly innovációs potenciállal rendelkező kisebb startupok felé fordult.

A Microsoft az Inflection nevű AI Startuppal kötött mintegy 650 millió dolláros megállapodást, amely ugyan nem minősül felvásárlásnak, de hozzáférést biztosít (nem exkluzív módon) a társaság AI-modelljeihez és a fejlesztői csapatához, beleértve magát az alapítót is. Követte őt az Amazon egy hasonló, 430 millió dolláros megállapodással az Adept AI-jal, cserébe a technológiáért és az alkalmazottakért. Majd jött a Google 2,7 milliárd dolláros, a Character.AI-jal kötött partnersége, erősen hasonló tartalommal. Ez utóbbi esetben további pikáns részlet, hogy a Character.AI alapítói egykori Google alkalmazottak voltak.

Ezekben az ügyletekben a vezető motívum az ún. ’acquihire’, azaz a legfontosabb alkalmazottak megszerzése ilyen-olyan módon, de mindenképpen anélkül, hogy a vállalatfelvásárlásokra vonatkozó szabályokat alkalmazni kelljen. Létrejön egy ún. licenszmegállapodás is, amely alapján a nagy cég hozzáférést kap a szükséges technológiai elemekhez – nem kizárólagos módon persze, és ezért egy komoly ellenértéket fizet. Ugyan ez egy kereskedelmi megállapodásnak tűnik, a licenszdíj igazából inkább egy vételárhoz hasonlít, hiszen az eredeti termék és/vagy szolgáltatás lényegileg már a nagy cégnél található technológia és szakértők formájában, házon belül. Ezzel két legyet lehet ütni egy csapásra:

• egyrészt a startup, mint céltársaság egykori befektetői (pl. kockázati tőkések) megtérülésre tesznek szert, egyes kulcsfontosságú alkalmazottak pedig folytatják, amit megálmodtak, csak más keretek között;
• másrészt, mivel a startupok jogilag fennmaradnak, valamilyen kiüresített („shell company”) formában, szó sincs formális akvizícióról, azaz nem kell átugrani az ehhez kapcsolódó szabályozási tűzkarikákon sem.

Egy ideig kérdéses volt, hogy az Apple és a Meta merre mozdul, de erre sem kellett sokáig várni. Az Apple eldöntötte, hogy feladja a saját MI-technológia hajszolását (ezzel a pénzügyi források égetését), helyette az Anthropic és az OpenAI modelljeit használja majd pl. a Siri további okosításához. A Meta pedig épp az elmúlt hetekben írta alá a korábbi érzékeny afférokhoz kísértetiesen hasonló, ám néhány fontos részletben mégis eltérő megállapodását a Scale AI-jal 14,3-14,8 milliárd dollár értékben.

Nem csak a látszat csal

Felvetődik azonban, hogy ha egy lépés távolságból tekintünk minderre, nem úgynevezett „killer”-akvizícióról van-e szó a felsorolt esetekben, amelyek valódi célja az, hogy a kezdeményező a céltársaságot kiiktassák a potenciális versenytársak köréből.

Kicsit még élesebb szemüveget felvéve érdemes itt megállni és még egyszer ránézni a Meta-Scale AI ügylet részleteire. Az ugyanis nem csak a pénzügyi méretében tér el a korábbiaktól. A céltársaság egy ún. „data-labelling” (adatcímkéző) és „human-in-the-loop (HITL) data-pipeline” (humán interakcióra épülő adatfolyam-vezénylés) szolgáltató, amely lényegében minden AI-modelleken dolgozó vállalkozás számára biztosít jó minőségű adatbázisokat, hogy aztán azok a saját algoritmusaikat ezen tréningezzék.

A Meta ebben a vállalkozásban jogilag is kisebbségi részesedést szerzett. Szavazati joga ugyan nincs, arra viszont van lehetősége, hogy az alaptevékenység gyakorlásába betekintsen. Nem meglepőek tehát azok a reakciók, amelyek a Google, az Open AI, az xAI és a Microsoft részéről érkeztek e hír hallatán: felülvizsgálják a meglévő kapcsolataikat a Scale AI-jal, és adott esetben meg is szüntetik azokat. Az Anthropic, ami szintén a Scale AI ügyfele, egyelőre nem tett semmilyen bejelentést, de már most látható, hogy ez a fordulat mintegy 250 milliárd dollár 2025-tervezett tőkebefektetést tett zárójelbe.

A következő csaták tehát már nem az algoritmusok finomságáról fognak szólni, hanem a szükséges alapinfrastruktúrához és inputtényezőkhöz való hozzáférésről. Sokat elárul az Nvidia belépése a csatatérre, hiszen a cég kényelmesen tud folyamatos keresletet generálni a saját termékei iránt, ha olyan társaságokban szerez így vagy úgy befolyást, amelyek számára azok meghatározó inputtényezők. A Meta pedig egyelőre igen jó helyről indul neki ennek, még akkor is, ha később a hatóságok esetleg nem is engedélyezik majd a tranzakciót.

Hatás és ellenhatás

A gondosan kialakított és a külvilág (beleértve a szabályozást és a versenyhatóságokat is) számára szépen felöltöztetett tranzakciók sikere azonban annyiban megkérdőjelezhető, hogy mégiscsak kivívta hatóságok érdeklődését. Főként azért, mert egy távolságból szemlélve, kísértetiesek a hasonlóságok. Ha egyenként, az amúgy egyedi tranzakciókra fókuszáló szabályozási és eljáró hatósági gyakorlat vizsgálati módszerein átcsúsztak volna ezek az afférok, így, egymáshoz időben közel kerülve már egészen más képet mutatnak.

Ha az AI ökoszisztémára gyakorolt hatásokat vizsgáljuk, akkor sok az ellentmondás. Egyrészről, mint már feljebb utaltunk rá, néhány szerencsés startup (vagyis elsősorban a kulcsfontosságú munkavállalók köre) kap néhány mentőövet (szükséges inputtényezők formájában) ahhoz, hogy a fejlesztés folytatódhasson, kiteljesedhessen, a pénzügyi nyomás csökkenjen, ugyan mindez egy technológiai óriás karjai között. Másrészről viszont, a kívül maradók helyzete, a kritikus inputtényezőkhöz való hozzáférése tovább nehezül, amely – végső soron – a független innovációs képességek csökkenését, vagy akár elsorvadását hozhatja el.

A szabályozás vigyázó szemei

Ha a kockázatok jól láthatók és kellően elrettentők, akkor itt az idő, hogy a szabályozás és az eljáró versenyhatóságok más szemüvegen keresztül szemléljék mindazt, ami az AI területén és az ellátási láncban történik. Egy ilyen új szemüveg lehet a mára már közismert „nexus of contracts” (szerződések kapcsolata) elmélet, amely azt állítja, hogy egy társaság nem más mint különböző érintettek – részvényesek, igazgatók, alkalmazottak, beszállítók, ügyfelek, hitelezők és a szabályozó hatóságok – közötti megállapodások összessége. A hangsúly itt a megállapodásokon van, amelyek magukban foglalják az írott és a szóbeli (formális és informális) megállapodásokat is. E megállapodások pedig kiterjednek jogi, kereskedelmi, feladatelosztási, felelősségi és egyéb viszonyokra, valamint az interakciókra is. Ha ezt elfogadjuk, érdemes a hatályos szabályozási filozófiákat és alapelveket is áttekinteni, majd ezzel a felfogással összhangban újragondolni.

Tartalom elsődlegessége a formával szemben. Szélesebb körben kellene érvényesíteni ezt az alapelvet, tekintettel pont arra, hogy a szakmai köznyelv sem véletlenül beszél a fentiekben ismertetett tranzakciókról (lényegében ezek sorozatáról) kvázi-akvizíciókként, vagy kvázi-összeolvadásokként (más kifejezésekkel rejtett vagy csendes akvizíciókként, összeolvadásokként). Ha valami úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy úszik, mint egy kacsa, úgy hápog, mint egy kacsa, akkor ugye… A lényeg ugyanis továbbra is az, hogy van-e negatív hatása a tapasztalt jelenségnek, mozgásoknak a közjóra, és majdnem mindegy, hogy az milyen jogi formai keretek között történik.

Szélesebb perspektíva. Egyes területeken, például a banki szabályozásban ma is ismert az egyes piaci szereplők relatív megítélése a teljes ágazat (a pénzügyi rendszer egésze) stabilitása szempontjából. Létezik a rendszerkockázati tényező fogalma, és az ebbe a kategóriába sorolt piaci szereplőkre eltérő szabályok alkalmazása. Érdemes ezt a szélesebb perspektívából való megítélést már ágazatokra is kiterjeszteni akkor, ha azok elismerten átszövik a gazdasági-társadalmi viszonyokat, ráadásul olyan mértékig, hogy bármilyen, akár kisebb fennakadás képes óriási sokkhatást kiváltani ezekben. 2008-ban világossá vált, hogy a pénzügyi rendszer stabilitásának megingása az egész gazdasági és politikai stabilitást képes veszélybe sodorni. Ma már nem igényel hosszabb érvelést annak belátása, hogy a technológiai iparban bekövetkező problémák is képesek hasonló, ha nem nagyobb megingásokat kiváltani.

Koncentráció, korlát és kontroll. A piaci koncentráció kerülése – így az indokolatlan belépési korlátok vagy az alapvető inputtényezőkhöz (mint pl. infrastruktúra, kritikus nyersanyagok és termékek) való hozzáférés korlátozása – már megtalálható a nemzeti versenyszabályok többségében. A gyors technológiai fejlődés során azonban egyre nehezebb felismerni, hogy pontosan mi számít kritikus inputtényezőnek és milyen mértékű koncentráció kell ahhoz, hogy egészségtelen kontrollról beszéljünk. Az talán vitán felül áll, hogy az alaptevékenység szempontjából kritikus munkaerő olyan inputtényező, amely esetében akár az átmeneti szűkösség is képes a versenyképesség elvesztésével járni. A szavazati jog nélküli és/vagy kisebbségi tulajdonnal járó egyes jogosítványok, mint például az iratokba történő betekintés joga is képes úgy viselkedni, mint egy kritikus inputtényezőtől való nyílt elzárás. Ha ugyanis a versenytársak egyike szerez ilyen jogosítványokat egy olyan szolgáltatóban, amely minden más versenytárs számára kínálja szolgáltatásait, az üzleti titkok megismerésétől való félelem távolmaradást válthat ki a többi versenytársból, így megakasztva azok befektetési vagy egyéb üzleti döntéseit.

Feldarabolt tranzakciók. A versenyszabályok alkalmazása szempontjából ma az is igazi nehézség, hogy a hatóság felismerje, ha az egymáshoz képest vertikálisan elhelyezkedő, és látszólag egymással össze nem függő tranzakciók vezetnek a verseny korlátozásához, és esetleg csak hosszabb távon. Hasonlóan összetett feladat annak felismerése is, ha több piaci szereplő végez, egyenként különösebb kockázatot nem jelentő, viszont összhatásukban a piaci versenyt korlátozó mozgást. Már számos példa van arra, hogy tranzakciók sorozata egy tranzakcióként kerül elbírálásra versenyhatósági szempontból, azonban a komplexebb vagy nagyobb vertikumon átívelők még feladják a leckét. Az ilyen esetekben ismét fontos lehet a távolabbi perspektíva és az iparági mélységű megfigyelés.

Hova tovább?

Jelenleg az Egyesült Államok versenyszabályozási gyakorlata, az elvek szintjén legalábbis, igen fejlettnek tekinthető. A problémákat inkább a bizonyítás, az alátámasztás jelenti, valamint a vizsgálati idő hosszúsága ad túl nagy előnyt a vizsgálattal érintettek számára, még akkor is, ha végső soron az eredmény elmarasztalás lesz. (A politikai befolyás erősödése egy külön cikket érdemelne). Ha megnézzük a Meta-tranzakciók esetét, akkor a fentiekben említett pontok mindegyike alapján számítani lehet szankciókra. Be kell azonban látni, hogy ha végül el is bukik az egész, akkor is megtette a káros hatását és visszafogta versenytársakat.

Az európai gyakorlat ebben a tekintetben le van maradva, hiába az úttörő AI-jogszabály és a többi kapkodó erőfeszítés. Erre semmi nem hívta fel jobban a figyelmet, mint a francia Mistral esete, amely nagy európai reménységből vált a Microsoft egyik úgynevezett partnerévé és tűnt el az európai technológiai piac középpontjából. Sok a teendő, különös tekintettel arra, hogy a globális MI ellátási lánc már eleve erősen koncentrált annak minden további hátrányával együtt. Ez rendszerkockázat is, ráadásul a kellemetlenebb fajta, ugyanis külső forrásból származik. Európa már most is kiszolgáltatott, és ha a már említett koncentráció tovább nő, az esélye a kitörésre és az önállóságra arányosan csökken.

Nehezen vitatható, hogy világszerte tendenciájában lassul a termelékenység növekedése, mint ahogyan az is, hogy visszakapaszkodni az innováción keresztül lehetséges. Az pedig valószínűleg nem jó hír, ha mindez kis számú, egyre nagyobb befolyással rendelkező piaci szereplő kezében van, akik nemcsak egyre nehezebben szabályozhatók, de azon vannak, hogy politikai befolyást szerezzenek a szabályozásban, a gazdaságban és végső soron a társadalmakban is. Mindezt anélkül, hogy bármikor bárki erre felhatalmazást adott volna.