Első ránézésre egyszerre tűnhet igazságosnak és elegánsnak a Tisza Párt elképzelése az általános vagyonadó bevezetéséről, közelebbről vizsgálva azonban komoly szakmai és végrehajtási problémák rajzolódnak ki. A történeti tapasztalatok sem túl biztatók: amikor a vagyon „láthatóságát” adóztatjuk, az hajlamos láthatatlanná válni, és előfordulhat, hogy végül a költségvetésbe is kevesebb folyik be így.
Ez itt a Névérték, a Telex tematikus gazdasági blogja, amelyben külső elemzők, szakértők cikkeit olvashatják. A blogban közölt írások és az azokban megfogalmazott vélemények kizárólag a szerzők álláspontját tükrözik.
Magyar Péter augusztus végén egy Facebook-videóban ismertette, hogy mik a Tisza Párt jövedelem- és vagyonadókkal kapcsolatos elképzelései. A felvételen arról beszélt, hogy a minimálbért keresők szja-kulcsát adójóváírással 9 százalékra csökkentenék, de a mediánbér alatt keresők adófizetési terhét is mérsékelnék. Az így kieső költségvetési bevétel ellensúlyozására a leendő Tisza-kormány az 5 milliárd forint feletti vagyonokra évi 1 százalékos vagyonadót vezetne be.
Mi az ígéret lényege és miben rejlik az újszerűsége?
Magyarországon ma is érvényben vannak vagyonjellegű adók, ám ezek főként a helyi adók (például bizonyos ingatlanadók) szintjén léteznek, vagy illeték formájában egyes vagyontárgyak szerzéséhez köthetők, de korántsem úgy működnek, mint egy általános, minden eszköztípusra kiterjedő vagyonadó.
A most felvetett konstrukció a teljes magánvagyont – ingatlanokat, céges részesedéseket, nagy értékű ingóságokat, műtárgyakat, luxustárgyakat, külföldi vagyonelemeket és pénzügyi befektetéseket – érintené. Ez a magyar adórendszer eddigi gyakorlatához képest teljesen új kategóriát jelentene, ha valóban sikerül bevezetni és fenntartható módon átültetni a gyakorlatba, ez azonban több szempontból is erősen kétséges.
A kivitelezés egyik Achilles-sarka
Az általános vagyonadó talán legnehezebb kérdése technikai: képes-e az adóhatóság valós időben, objektív módon, nagy hibakockázat nélkül számba venni és értékelni a magánvagyont?
Jelenleg nincs olyan átfogó, egységes, naprakész adatbázis, amely alapján a NAV meg tudná állapítani az állampolgárok teljes vagyoni helyzetét – különösen a nem transzparens eszközök (például nagy értékű ingó eszközök, külföldi ingatlanok, műtárgyak) esetében. Ráadásul az elmúlt másfél évtizedben a vagyonosodási vizsgálatok is háttérbe szorultak, így még a kiinduló adathalmaz is erősen hiányos.
Az általános vagyonadó bevezetése komoly kapacitásproblémákat is okozna az adóhatóság oldalán, még akkor is, ha a Tisza vagyonadó-javaslata a bürokratikus nehézségeket az önbevallás intézményével csökkentené.
A vagyon értékelése ugyanis nem triviális. A hiteles és megbízható cégértékelések elvégzése önmagában hatalmas feladatmennyiséget generálna, de nem jobb a helyzet a műtárgyak és egyedi eszközök esetében sem, mert azok piaca vékony, árképzése hullámzó. A külföldi vagyon azonosítása pedig jogsegélyt, nemzetközi adatcserét és kifinomult kockázatelemzést igényel. Ezeket a folyamatokat az adóhatóság nem tudja úgy „robotizálni”, mint tette és teszi azt a forgalmi adók (áfa) kockázatalapú ellenőrzéseinél. A vagyonadó meghatározásának és érvényesítésének digitális automatizálhatósága ebből következően korlátozott.
Nem remélt gazdagság
Az intézkedés bevezetése előtt tanácsos mérlegelni azt a szempontot is, hogy nem csak az adóhatóság oldaláról nehéz meghatározni az adott vagyon pontos értékét, hiszen a tulajdonosok közül is csak kevesen vannak tisztában ezzel. Sőt, vannak olyanok, akiknek egyenesen fogalmuk sincs, hogy jókora vagyon birtokában vannak.
Nagyon sokan meglepődnének például azon, hogy milyen nagy értékű ingatlanban laknak, mert korábban még soha nem kellett azt felértékelniük. Sok meglepetést okozhatnának a kötelező cégértékelések is. Egy jól működő családi cég, mondjuk, egy kft., amelyik profitábilis és ígéretes növekedési kilátásokkal bír, nagyon magas értéket képviselhet, ami váratlanul érheti azt a tulajdonost, aki előtte még soha nem végzett rendes cégértékelést.
Itt kell szót ejteni a közeli hozzátartozók vagyonának összeszámítási kötelezettségéről is, hiszen a nagykorú leszármazottaknak lehet már olyan jelentősebb önálló vagyonuk, amely a szülők vagyonával összeszámítva akár átlépheti az 5 milliárd forintos küszöbértéket. Nem beszélve a nagykorú testvérek esetéről, akik legtöbbször nem is ismerik egymás vagyoni helyzetét.
Szürke zóna a horizonton
A közgazdasági tapasztalat világos: ha a szabályozás a vagyon láthatóságát „bünteti”, akkor a vagyon láthatatlanná válik. Amikor küszöböt határozunk meg, az érintettek egy része természetes módon kezdi minimalizálni a kimutatott vagyonát – például a vállalkozások profitját visszafogó, rövid távon racionális, hosszabb távon azonban károkat okozó döntésekkel.
A vállalkozó, aki attól tart, hogy a cégértékelés 5 milliárd fölé tolja a nettó vagyonát, ösztönözve lehet a profit mesterséges csökkentésére: kevesebb kimutatott nyereség, alacsonyabb cégérték. Ez viszont a személyijövedelemadó- és a társaságiadó-bevételeket is apasztja, vagyis a rendszer többet veszíthet a „láthatatlanná tett” jövedelmeken, mint amennyit nyerne a vagyonadón.
A titkolózás azonban nem csak a belföldi eszközöknél jelenik meg. A külföldi vagyonelemeket, ha nincs elegendő adminisztratív kapacitás és nemzetközi együttműködés, még nehezebb feltárni. Egy rosszul tervezett vagyonadó tehát nemcsak kiskapukat nyit, de aktívan tereli is az adózókat az előbb felsorolt megoldások irányába. Az adópolitika ilyenkor nem a költségvetés bevételszerzését és a gazdaság versenyképességének növelését szolgálja, hanem a kreatív ügyeskedést és strukturálást ösztönzi.
A vagyonadók legnagyobb veszélye tehát az, hogy az érintett adózókat érdekeltté tehetik abban, hogy a vagyontárgyaikat elrejtsék az adóhatóság elől. Ha viszont a vagyontárgy rejtve marad, akkor már az abból származó jövedelem sem lesz transzparens, és az így keletkező bevétel sem fog adózni. Ráadásul ezekből a struktúrákból később már nagyon nehéz visszajönni, így ha a vagyonadót esetleg vissza is vonnák, az adóbevétel visszatérésére jóval hosszabb időre lenne szükség.
A küszöb megállapításának dilemmája
A határérték kiválasztása önkényességi kockázatot hordoz és rengeteg kérdést vet fel. Hogyan jött ki ez az összeg? Miért pont ennyi? Mi az a módszertan, ami a számítás mögött meghúzódik?
Az 5 milliárd forint jelen pillanatban akár egy jól belőtt érték is lehet, de ezt bizonyos időközönként mindenképpen korrigálni szükséges. Hiszen ami ma „magasnak” tűnik, néhány év múlva – többek között az inflációnak és egyéb gazdasági, társadalmi folyamatoknak tulajdoníthatóan – már alacsony lehet. Ha a küszöböt évente igazítjuk, kiszámíthatatlan lesz; ha nem igazítjuk, gyorsan elveszíti a célzottságát és szerepét.
Egyszer már megpróbáltuk
A történelmi tapasztalatok sem túl biztatók. A Bajnai-kormány idején, Oszkó Péter pénzügyminisztersége alatt jegyezhettük fel azt a kudarccal végződött kísérletet, amely egy célzott vagyonadó bevezetésére irányult (az ingatlanokat érintő helyi adókon kívül). Klasszikus, megfogható luxustermékekre, köztük például nagy értékű gépjárművekre és jachtokra akartak különadót kivetni, az intézkedésre azonban gyorsan reagáltak az érintettek. Szinte azonnal megindult a „dugdosás”, nőtt a külföldi beszerzések aránya, miközben a belföldi kereslet visszaesett a szóban forgó termékek iránt.
Ez intő példa lehet az általános vagyonadó bevezetése kapcsán is: az adóalap könnyen eltűnhet, a várt bevétel pedig elmarad, miközben újabb adminisztratív terhet tolunk az adórendszerre és az adózókra. Egy ilyen intézkedés – a magyar néplélekből és adózói kreativitásból kiindulva – véleményem szerint eleve bukásra van ítélve, és inkább kárt okozna a magyar költségvetésnek, mint hasznot hajtana.
Megjegyzés: A cikk a Nyugtával dicsérd a NAV-ot adózási podcast legfrissebb adásában elhangzott beszélgetés okfejtésére, érveire épít, azokat rendszerezi és bontja ki, szakmai hangsúlyokkal kiegészítve.
