A Szépművészetinek inkább a festményekre, nem a törvényekből kellene alkudnia
A műgyűjtő Saphier Dezső szombat reggelenként többször is körbejárta az Ecseri piacot, s ha meglátott egy hanyagul az asztal lábához támasztott Gábor Jenő- vagy Duray Tibor-festményt, akkor szinte biztosan tett rá ajánlatot. Azonban igyekezett ezt csak mintegy mellékesen – látszólag inkább más képek iránt érdeklődve – megtenni, elkerülendő, hogy a heves érdeklődést látva az eladó magas árat kössön ki.
Ha nem kapta meg, amit szeretett volna, talán csak legyintett, ivott egy kávét, esetleg evett egyet az ottani büfében kapható legendás pozsonyi kifliből, majd ment még egy kört, hátha a kiválasztott alkotás még mindig az asztal lábánál árválkodik, és nem csapott le még rá egy szintén jó szemű, ám vérmesebb kincsvadász.
Az osztrák édesanyja által már kisgyerekként is csak „alter Spekulant”-nak titulált Saphier piaci rutinja lényegét tekintve alig különbözik a közgyűjteményi műtárgyakvizíció gyakorlatától.
De azért – mint alább látni fogjuk – akad néhány apró különbség Saphier Dezső és a magyar állam helyzete között és ez ki kell hogy hasson a műtárgybeszerzés során követett gyakorlatra is.
Festményt venni közbeszerzésen?
„Megbüntethetik a Szépművészetit, mert nem közbeszerzésen vettek El Grecót” – adta hírül szeptember 8-án a Telex.
Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) észlelte, hogy hét darab nagy értékű festmény megszerzése során a múzeum jogtalanul mellőzte az ilyen esetben kötelező speciális közbeszerzési eljárást és ezért hivatalból kezdeményezte a Közbeszerzési Döntőbizottság (KDB) eljárását. Ezek az eljárások szeptember 17-én zárultak, a döntőbizottság a jogsértést a hétből hat esetben meg is állapította és bírságot szabott ki.
Baán László, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) főigazgatója, egyben a Liget projekt miniszteri biztosa jelezte, szerinte „álságos színjáték” lenne bármiféle műtárgyvásárlási közbeszerzést lefolytatni: a jogszabály életszerűtlen, mivel a „közbeszerzési logika” a műtárgypiacon nem alkalmazható, lévén hogy itt az eladók helyett a vevők versenyeznek egymással. Hozzátette: egy ilyen közbeszerzési eljárás két-három hónapig is eltarthat, és ezen már simán elúszhatnak jelentős műtárgyvásárlások.
Szóval a főigazgató a maga részéről inkább hanyagolná a közbeszerzést. Bocsássa meg neki a világ.
Utalt rá, hogy kezdeményezni fogják a szabályozás felülvizsgálatát, nyilván annak érdekében, hogy a műtárgybeszerzéseket teljesen vegyék ki annak hatálya alól. Aztán a KDB határozataiból kiderült: ezt már korábban is kezdeményezték, csak éppen nem jártak sikerrel.
Tehát utóbb a jogszabályok ismeretében, tudatosan döntöttek úgy, hogy inkább nem próbálkoznak meg a jogszabályi előírások betartásával. Úgy látták, hogy jellemzően más jelentős európai gyűjtemények sem tartják be ezt a szabályt és arra bazíroztak, hogy talán – legalábbis Magyarországon – a Szépművészeti is elég jelentős múzeum ahhoz, hogy ők is figyelmen kívül hagyhassák a jogszabályok előírásait.
Mint kiderült, az ÁSZ és a KDB ezt másként látta. Mindazonáltal a múzeum jelezte, hogy tudomásul veszik a döntőbizottság határozatát és a jövőben mégiscsak a jogszabályi előírásokat betartva fognak eljárni.
Azt persze a jogalkotók is tudják, hogy egy-egy műtárgy beszerzése során nem szállítók versenyeznek, hanem a vevő alkuszik az eladóval: „egy asszonynak kurizál” a múzeum – ráadásul másokkal vetélkedve. Éppen ennek megfelelően alakították ki az ilyen esetben követendő eljárás menetét, mint azt majd alább látni fogjuk.
Mielőtt azonban még rátérnénk a követendő eljárás részleteire és arra, hogy milyen következményei lehetnek, ha elhibázza a közgyűjtemény a díszlépést, érdemes kissé megvizsgálni a műtárgybeszerzés sajátos világát.
Szerzeményezés: tényleg van ilyen szó
A szerzeményezés – tehát amikor egy gyűjtemény új tárgyat, műalkotást megszerez, ezzel gyarapítva a kollekciót – változatos módokon valósulhat meg.
A számbavételt az ország vászontarisznyáját kevésbé terhelő lehetőségek felől kezdve, a (gyakorlatilag) ingyenes megoldások közé tartozik az ajándékozás/adományozás, amikor a nemes lelkű tulajdonos a gyűjteménynek adja a képét. Megtörténhet ez hagyaték (öröklés) útján is, és olyan is előfordul, hogy a magángyűjtő kifejezetten azért szerez meg egy képet, hogy azt a közgyűjteménynek adhassa, mint tette azt Nemes Marcell, amikor 1925-ben a Szépművészetinek adományozta Mányoki Ádám közismert Rákóczi-portréját.
Hasonlóan közpénzkímélő megoldás, ha a tulajdonos letétként a múzeumban helyezi el a képét, vagy a tulajdonjogot megtartva tartós vagyonkezelésbe adja, esetleg vételi joggal kombinált haszonélvezeti jogot biztosít a gyűjtemény számára. A világ híres képtáraiban a festmények feliratai gyakran jelzik is, hogy ki a büszke tulajdonos, és ez sok esetben nem maga a múzeum. A látogatóknak úgyis csak az a lényeg, hogy a kép ki van állítva, a tulajdonos pedig annak is örül, hogy a múzeumi bemutatás növeli a festmény közismertségét, ázsióját és ezáltal piaci árát is. Meg aztán: talán jobb helyen is van a múzeum falán, mint otthon a nappaliban.
Az okos múzeumigazgató igyekszik rávenni a gyűjtőket, hogy olyan képeket vegyenek meg (és esetleg helyezzenek náluk letétbe), amik fontosak lennének a múzeum gyűjteményéhez, bízva abban is, hogy talán a letétekből végül ajándék vagy hagyaték lesz. Mint tette azt egykor Petrovics Elek, a Szépművészeti legendás igazgatója.
A világ legjelentősebb gyűjteményei kiterjedt baráti-mecénási kört is tartanak, mint a Les Amis du Louvre. A bécsi Leopold Museum Freundeverein 650 filantróp és művészetpártoló tagja nemcsak egy-egy tárgy restaurálására dobja össze a pénzt, hanem olykor meglepik az intézményt egy újabb ritka Egon Schiele-rézkarccal is, amit maga a Verein vesz meg és helyez letétbe a múzeumnál.
Itthon a közgyűjteményi állományok gyűjtők általi gyarapítása egyelőre kevésbé jellemző. Talán ebben sem ártana utolérni azokat a „más jelentős európai gyűjteményeket”, amelyek közé Baán László az általa igazgatott múzeumokat sorolja, legalábbis amikor a jogszabályok tudatos figyelmen kívül hagyására keres mentséget. Ahogy R. Schay Krisztina, a Szépművészeti Múzeum Baráti Körének vezetője megfogalmazta: „Örülnénk, ha mecénás tagjaink köréből olyan magánszponzorok is kikerülnének, akik a gyűjteményezést anyagilag is támogatni tudják.”
Bár magángyűjtők között viszonylag elterjedt szerzeményezési mód a csere is, a közgyűjtemények ritkábban élnek ezzel a lehetőséggel: jellemzően azért szereznek meg egy-egy tárgyat, mert azt kvázi örökre meg akarják tartani. Egy csere révén a közvagyon – megítélés szerint – gyarapodhat vagy apadhat, de legalább frissen beszedett ropogós közpénzt nem kell hozzá felhasználni. Nem így az ezután sorolt szerzeményezési módok esetében.
Ha árverésen vásárol a közgyűjtemény, akkor egyrészt egy transzparens versenyben kialakult árat fizet, másrészt az árverés útján történő tulajdonszerzés úgynevezett eredeti szerzésmód, azaz a vevő a korábbi tulajdonosok jogaitól függetlenül mindenképpen teljes értékű tulajdont szerez. Adott esetben akkor is, ha a korábbi tulajdonosok jogai vitatottak voltak. Ezzel szemben, ha a közgyűjtemény direkt adásvétel útján műkereskedőtől vagy magántulajdonostól vásárol, akkor úgynevezett származékos szerzésmód révén szerez tulajdont. Ennek lényege, hogy az új tulajdonos a dolgot a korábbi tulajdonostól, annak jogán és jogaihoz kötötten szerzi meg: csak annyiban szerez tulajdont, amennyiben az eladó tulajdonos volt, és a tulajdonnal együtt átszállnak a korábbi tulajdonost terhelő jogok (például zálogjog) is.
Származékos szerzésmódot jelentenek a direkt adásvétel különleges esetei, például a festményért fizetett életjáradék is. Bizonyos esetekben pedig az állam törvény által biztosított elővásárlási jogával élve elhappolhatja egy árverési vevő elől a szerzeményét. Formailag ez is származékos szerzésmód ugyan, mert nem az állam nyert az árverésen, tartalmilag azonban megkapja ugyanazt a „tiszta” tulajdont, amit az árverési vevő kapott volna. Az állam tehát ez esetben is biztos lehet benne, hogy jogilag rendezett tulajdont szerez, hiszen az árverés aktusa hozta létre az eredeti szerzést, és az állam csak átveszi annak eredményét.
Látható tehát, hogy minden szerzeményezési mód közül a direkt adásvétel igényli a legnagyobb odafigyelést, a közpénzköltés és a jogi kockázat miatt.
Ehhez adódik még a csalás lehetősége: rosszhiszemű állami döntéshozók beavatott eladókkal összejátszva mesterségesen feltupírozott áron vehetnek esetleg műtárgyakat az állam kontójára. [A legeslegdrágább pedig az, amikor olyanért fizet az állam, ami már eleve az övé volt: a Seuso-kincsek 15 darabos leletegyüttese őrzési jogáért (!) fizetett az állam mindösszesen 13,1 milliárd forintot a kincset birtokló személyeknek. Így legalább nem esett az állam az orgazdaság pártolása bűnébe, csak az orgazdákat támogatta meg alaposan.]
Közérdek vajon, hogy az állam festményeket vegyen?
Politikai kérdés, hogy kell-e egyáltalán az államnak műtárgyakat vásárolnia, és ha igen, összesen mennyi közpénzt szabad erre költeni; ahogy az is, hogy konkrétan mely festményeket kellene megvenni és legfeljebb mennyiért. A közpénzből vásárolt műtárgyak esetében a mérce nem lehet más, mint bármely egyéb célú közpénzfelhasználás esetében: a közérdek. Az pedig – mint a következő példák is mutatják – igen bizonytalan megítélésű, hogy festményvásárlás ügyében éppen mikor mi felel meg a közérdeknek.
Felháborodás kísérte annak idején, amikor Lotz Károly-olajfestményeket vettek a Sándor-palota empire szalonjába. A felháborodás nem Lotz Károlynak szólt, hanem a felesleges pénzköltésnek, habár szerény összegről volt szó. Megismétlődött a felzúdulás, amikor a szomszédos Karmelitába terveztek egymilliárdért műtárgyakat vásárolni, így végül inkább a múzeumok raktáraiból válogattak.
A Magyar Nemzeti Bank (MNB) Matolcsy idején futtatott műtárgyvásárlási programját a közpénzfelhasználás mellett az is kérdésessé tette, hogy a nemzeti bank a szerzeményezéshez sem szakértelemmel, sem pedig megfelelő adminisztrációval nem rendelkezett, és ami a legfontosabb: nem bírt arra vonatkozó politikai felhatalmazással, hogy eldöntse, mi felel(ne) meg műtárgyvásárlás ügyében a közérdeknek.
E szempontokat mérlegelve elmélázhatunk rajta, vajon mennyire volt indokolt, hogy az MNB megvette a pezsgőgyáros Kreinbacher József Csernus Tibor-kollekcióját 880 ezer euróért: ennyi pénzből a Szépművészeti 4-5 kvalitásos képpel gazdagítja a gyűjteményét úgy, hogy még a közbeszerzési bírságok – esetleg szükségessé váló – befizetése is kijön belőle.
A már kanonizált művek ára mindig csak egy irányba megy: felfelé
Egy biztos: felelős közgyűjtemény nem játszhat vabankot, nem hozhat kockázatos, bizonytalan üzleti vagy műtárgyi döntéseket. Ebből – kissé talán paradox módon – az következik, hogy csak olyat vehet közpénzből, ami már biztosan befutott.
Amikor Andorkó Gyula Párizsban dolgozó magyar festő 1910 körül megvételre felajánlott a Szépművészetinek egy Van Gogh-csendéletet, nem járt sikerrel. Akkoriban a már húsz évvel azelőtt elhunyt „őrült zseni” még nem volt annyira felkapott festő: épp csak a legismertebb párizsi műkereskedők bindzsiztek a képeivel, akkoriban kezdték felfuttatni.
A magyar minisztériumi döntéshozók elővigyázatosak voltak, egy német kereskedőtől kapott 30 darabos műtárgylista alapján megállapították, hogy Andorkó drágán kínálja a képet: más Van Gogh-műveket jutányosabb áron lehetett volna akkor megszerezni. De mégsem lehet azt mondani, hogy fafejűek voltak, amiért 12 ezer dollárért nem vettek meg egy olyan képet, ami ma már 100 milliónál is többet ér, hiszen akkor a holland festőművész bármely képének megvétele még kockázatos üzletnek számított volna. Így nem lett Van Goghja egyetlen magyar gyűjteménynek sem.
A magyar állam El Greco iránti – mértéket alig ismerő – lelkesedése onnan ered, hogy a már említett Nemes Marcell a maga idejében lelkesen gyűjtötte az akkor még szintén nem különösebben felkapott festő képeit. Amikor a gyűjtő 1913-ban csődbe ment és felajánlotta a tizenkét El Greco-képét az államnak, nem kérték, így Párizsban árvereztette el a műtárgyait. Azóta a magyar állam már nyolcat megvett az egykori tizenkettőből, legutóbb épp Gonzaga Alajos portréját, 1,3 milliárd forintért. 1913-ban még nem volt nemzeti érdek megvenni, most meg már az.
Mivel ennyire bizonytalan annak megítélése, hogy éppen mikor melyik festmény megvásárlása lenne közérdek, így
elvárható, hogy e kérdés megítéléséhez, a szerzeményezések elemzéséhez minden adat nyilvános legyen és az ügyleteket kellő transzparencia mellett bonyolítsák le.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy előre nyilvánosságra kellene hozni, hogy az államnak éppen mire fáj a foga és melyik műtárgyért mennyit lenne hajlandó kifizetni: az ilyen információk az eladók pozícióját erősítenék és a képeket drágítanák. Az azonban elvárható, hogy a megvalósult ügyletek minden paraméteréről teljes körű információt szolgáltasson az állam, lehetővé téve ezáltal a szerzeményezési tevékenység átfogó és széles körű értékelését.
Nyilván a stratégia kiteregetése nélkül is lehet azért sejteni, hogy mire ugrana rá szívesen az állam: ha felbukkanna Munkácsy talán még valahol lappangó Várakozó leány című alkotása vagy Paál László Párizsi út a Fontainebleau-i erdőben egyetlen – szintén talán még lappangó, meg nem semmisült – változata, bizonyára megfontolná az állam a vételt. Mindkettőt éppen Fényes Adolf Vasárnap csendje című képe mellé lehetne akasztani a Magyar Nemzeti Galériában, hogy ismét egymás társaságában lehessenek, mint egykor báró Hatvany Ferenc villájában.
A legkvalitásosabb képek előbb-utóbb valamelyik közgyűjteménybe kerülnek és ez jellemzően a végállomást jelenti számukra. Igaza van Baán Lászlónak abban, hogy ez az eladók piaca: ismerik a portékájuk értékét és tudják, hogy a valaha volt legnagyobb üzletet csinálhatják meg az adott képpel, ha sikerül eldurrantaniuk egy közgyűjteménynek. Már biztosan befutott műveket biztosan csak drágán lehet megvenni és a már kanonizált művek ára mindig csak egy irányba megy: felfelé.
És mivel a közgyűjtemény nem ad el, csak vesz, így minden ilyen ügyletben az állam véglegesen cserél közpénzt festményre és ezen ügylethez nem kapcsolódik semmiféle materiális megtérülés: hiába nő még tovább a kép piaci ára, eladás híján ezen már nem keres az állam.
A prudens közgyűjteményi szerzeményezés négy pillére
A fentiekre való tekintettel kiemelt közérdek fűződik ahhoz, hogy a közgyűjteményi műtárgyvásárlásokra – habár jellegükben alig különböznek az Ecseri piacon folytatott alkutól, mégis – megfelelő biztosítékok, szakértelem és kellő transzparencia mellett kerüljön sor.
Véleményem szerint a prudens közgyűjteményi szerzeményezésnek az alábbi négy pilléren kell nyugodnia:
- Egyértelmű attribúció: olyan képet vegyen csak az állam, amelynek esetében a művész saját kezűsége nem kérdéses, tehát nincs kétség vagy vita afelől, hogy a művet valóban az adott alkotó készítette-e.
- Az eladó legyen kétségtelen tulajdonos: mivel direkt adásvétellel csak tulajdonostól lehet tulajdont szerezni, így szükséges annak kétséget kizáró igazolása, hogy a tulajdonjogi láncolat az eladó tulajdonjogát igazolja.
- Kétség ne férhessen a megkötött szerződés érvényességéhez: az akvizíció folyamata és az annak eredményeként megkötött szerződés minden kétségtől mentesen biztosítsa, hogy a gyűjtemény jogbizonytalanságtól mentes tulajdonjogot vagy vagyonkezelői jogot szerezzen.
- Döntéshozatali transzparencia: ki kell derülnie a dokumentációból egy külső szemlélő számára, további magyarázat nélkül is érthető módon, hogy hogyan jutott el a közgyűjtemény oda, hogy az adott műalkotást egy bizonyos összegért megvette.
Az Ecseri piacon az első két pont ügyében nem lehet teljes bizonyosságra szert tenni, ám az állam számára ezek kipipálása előfeltétele az adásvételnek: csak akkor vásárol a közgyűjtemény, ha ezek megnyugtató módon rendezettek.
Az Ecserin szóbeli szerződés alapján, magánzsebből előhúzott bankjegyekkel fizetnek, így a harmadik pontot a kézfogással pipálják ki a felek. A közgyűjtemény azonban írásbeli szerződést köt és közpénzből vagy mások pénzéből vásárol, hiszen saját pénze nincs, ezért külön gondoskodnia kell arról, hogy a megkötött szerződés feltétlenül érvényes legyen. Erre szolgál a közbeszerzési eljárás.
A negyedik pont az Ecserin nem játszik: Saphier Dezsőnek csak önmagával kellett elszámolnia, amikor a festményt a csomagtartóba téve hazafelé indult a Nagykőrösi útról. A közgyűjtemény azonban elszámolással tartozik köznek.
Hirdetmény nélküli tárgyalásos közbeszerzés
A közbeszerzési eljárás megindításának akkor van helye, ha az előzetes tárgyalások alapján úgy látszik, hogy az eladó és a gyűjtemény a vételárban és a többi szerződéses feltételben – elméletben legalábbis – megállapodott. Ha műtárgy szerzeményezésére ellenérték fejében kerül sor és az ár meghaladja a jelenleg 221 ezer eurós értékhatárt, akkor hirdetmény nélküli tárgyalásos közbeszerzési eljárást (HNT) kell lebonyolítani.
Ennek első lépéseként az ajánlatkérő múzeum felhívást küld az eladónak, amelyben arra kéri, hogy a csatolt formanyomtatvány kitöltésével tegyen ajánlatot a vételárra, fogadja el továbbá a múzeum által kínált – előzetesen már megtárgyalt – szerződéstervezetet.
Nincs minimális kötelező ajánlattételi határidő, azt a múzeum szabadon határozza meg, tekintettel az eladó időigényére. Legkésőbb a felhívás megküldésével egyidejűleg – megfelelő díjfizetés kíséretében – be kell jelenteni az eljárás megindítását a Közbeszerzési Hatóságnak. Az eladó az ajánlat benyújtásával ajánlati kötöttséget vállal, azaz a múzeum által előzetesen kikötött határidőig ajánlatától nem állhat el. Szép régi kifejezéssel ez a szóbanállási idő. Ha minden rendben van, akkor a múzeum dönt az ajánlat elfogadásáról és felhívja az eladót a szerződés megkötésére.
Mindez nem kell hogy néhány napnál tovább tartson. A felek tárgyalhatnak is még a szerződés feltételeiről, ami akár el is húzódhat, azonban ez olyan időigény, amire nem a közbeszerzési eljárás miatt van szükség. A szerződéskötést követően az eljárás eredményéről tájékoztatót kell közzétenni. Ennyi az egész, néhány napot vesz csak igénybe.
Honnan vette vajon Baán a 2-3 hónapos időigényt, főleg, ha sosem próbálta? A fenti lépések közül vajon melyikkel szemben van a főigazgatónak kritikája?
Érdeklődve várom az ÁSZ még készülőben lévő jelentését. Talán többet megtudunk majd belőle arról, hogy milyen szerzeményezési eljárást és döntéshozatali rendszert követ a múzeum. Kíváncsi lennék arra is, hogy vajon mennyi idő alatt bonyolít le a Szépművészeti egy beszerzést, és milyen gyakori, hogy elhappolják előlük a kiszemelt műtárgyat.
Mások esetleg jogkövetőbbek, mint a Szépművészeti
Nem felel meg a valóságnak az, hogy mások egyáltalán nem bonyolítanak le HNT-eljárásokat, ahogyan ezt Baán László állítja. Nem is kell messzire menni, ott van mindjárt az MNB, amely Értéktár Programja keretében bizony a törvény előírásait betartva vásárolt műalkotásokat, amint ezt a közbeszerzési közzétételek adatai igazolják.
Innen tudunk a már említett 880 ezer eurós Csernus-kollekció megszerzéséről, és így tudott erről hírt adni a napi.hu (ma már economix) is. Arról is innen tudunk, hogy a jegybank 400 ezer svájci frankért vett egy Benczúr-képet egy zürichi galériától, és így tudott erről hírt adni az Átlátszó is.
Baán László egyébként az MNB Értéktár Program Tanácsadó Testületének tagja volt – úgy tűnik, az elkerülte a figyelmét, hogy az MNB HNT-eljárással veszi a festményeket.
De régebben sem volt ez ismeretlen gyakorlat: innen tudunk a 2002-ben a Sándor-palotába vásárolt, már említett Lotz-festményekről is. Meg ki tudja, mi mindenről tudnánk még, ha közzé lennének téve a beszerzések adatai.
Semmis lehet a szerződés, ha a múzeum elhibázza a díszlépést
A közbeszerzési eljárás lefolytatására vonatkozó kötelezettség megsértésének jogi szankciói és más következményei közül a kevésbé jelentősek közé tartozik, hogy esetleg alkalomadtán lebuktatja a múzeumot az ÁSZ és megbírságolja a KDB.
A döntőbizottság által a Szépművészetire kiszabott mindösszesen 53,8 millió forintnyi bírságnak az adófizetők szempontjából nincs jelentősége: átkerül a pénz a múzeum kincstári számlájáról a Közbeszerzési Hatóságéra. A legsúlyosabb probléma abból fakadhat, hogy a közbeszerzési törvény szerint semmis az a szerződés, amit a közbeszerzési eljárás jogtalan mellőzésével kötöttek. A szerződés semmissége feltétlen érvénytelenséget jelent: úgy kell tekinteni, mintha a szerződést meg sem kötötték volna.
Azért van ez így szabályozva, hogy az állam meg tudjon szabadulni azoktól a szerződésektől, amiket nekivadult minisztériumi tisztviselők, vagy felbátorodott polgármesterek a közpénz kontójára, ám a közbeszerzés megkerülésével esetleg megkötnek.
Ilyen esetekben általában az eladó (a szállító) nem akar a semmisségre hivatkozni – ez a szabály alapvetően az államnak jelent egérutat. Ám egy műtárgy beszerzése esetében fordítva is elsülhet ez a fegyver: a festmény eladója a semmisségre hivatkozva esetleg visszakérheti a képet (a vételár visszafizetése ellenében), különösen, ha úgy látja, hogy drágábban is el tudná már adni.
Azaz minden olyan – akár régebbi, az ÁSZ által most nem is vizsgált – múzeumi szerzeményezés helyzete bizonytalan, aminek az értéke meghaladta a törvényi értékhatárt és közbeszerzés mellőzésével kötötték meg a szerződést.
A Szépművészeti Múzeum jogszabályokra fittyet hányó gyakorlata oda vezetett, hogy nem valósult meg az egész szerzeményezési eljárás legfőbb célja: hogy kétség ne férhessen a megkötött szerződés érvényességéhez (a fenti 3. pillér).
Ebből a szabályozásból következik az is, hogy a KDB ezekben az ügyekben nemcsak a Szépművészetit bírságolta meg, hanem az eladókat is, egyenként 500 ezer és 1 millió forint közötti összegre. A nagy értékű El Grecót közvetítőként átruházó Mol – Új Európa Alapítványt pedig 10 millióra.
Biztosan nem használ a Szépművészeti hírnevének a neves galériák és a wolfratshauseni fogorvos magyar állam általi megbírságolása azért, mert a magyar állam másik szerve a magyar állam szabályait megszegve vett tőlük festményt.
Kiváló vitatéma áramszünet idejére, hogy vajon megfelelő-e ez a szabályozás. Helyes-e az állammal szerződő magánfeleket a szerződés érvénytelenségével sújtani és megbírságolni, alapvetően azért, mert az állam nem képes elérni, hogy a saját szervei betartsák az állam jogszabályait? Melyik érdeknek engedjen a szabályozás több teret: a jogbiztonságnak, vagy annak, hogy ne folyjon el a közpénz?
Az mindenesetre nem kérdés, hogy a közbeszerzési eljárás lefolytatásáért és szabályszerűségéért nem az eladó (ajánlattevő), hanem a vevő (az állami szerv) felel. Ezért is problémás, hogy a törvény a következményeket részben a másik – vétlen – félre telepíti: a közbeszerzés elmaradásáért ilyen esetben a vevőt is megbírságolhatják vagy éppen azzal kellhet szembenéznie, hogy semmis a szerződés, amit kötöttek vele.
A kiemelkedően fontos közérdek princípiuma
Persze ez a semmisségi szabály sem fekete-fehér: a törvény úgy rendelkezik, hogy mégsem semmis a szerződés, ha annak teljesítéséhez „kiemelkedően fontos közérdek fűződik”.
A szerződés semmisségét a gyakorlatban a KDB vagy a bíróság mondhatja ki, így ha valamikor egy eladó a semmisségre hivatkozva visszakérné a képet, a bírósághoz fordul majd. Az állam ilyen esetben feltehetően azt kérné a bíróságtól, hogy mondja ki, hogy a szerződés mégsem semmis, mert kiemelkedően fontos közérdek teszi esszenciálissá az érvényessé nyilvánítását.
A bíró pont annyira tudja megítélni, hogy mihez fűződik kiemelkedően fontos közérdek, mint bárki más: semennyire, ugyanis a közérdeknek nem létezik egy abszolút érvénnyel bíró mércéje. Régen – amikor Nemes Marcell kínálta – még nem volt kiemelkedően fontos közérdek El Grecót venni, most meg már az. Valaha nem volt közérdek Van Gogh-festményt venni 12 ezer dollárért, most már ennek sokszorosáért is közérdek lenne.
Sehová nincs az leírva, hogy mindenképpen közérdek lenne minden festményt megvenni, ami valaha a Hatvany-villa falán lógott. Kiemelkedően fontos közérdek leginkább ahhoz fűződne, hogy a Szépművészeti jogszerűen végezze a beszerzéseit és azok ne legyenek megtámadhatók.
A KDB mindegyik festmény esetében igazoltnak látta, hogy annak megszerzése kiemelkedően fontos közérdek, erre tekintettel állapította meg, hogy egyik szerződés sem semmis. Inkább nem kísértették meg az ördögöt: tudják jól, ha egyszer egy ilyen közbeszerzés mellőzésével kötött műtárgyvásárlási szerződésről jogerős döntés mondaná ki, hogy semmis, akkor az összes többi hasonlóan fogyatékos ügyletben kötött szerződésnek is semmisnek kellene lennie. Hiszen milyen alapon mondhatná bárki, hogy egy Szinyei megvétele kiemelkedően fontos, míg egy Rippl-Rónaié meg már nem az?
Baán Lászlónak csuriban az ujja
Baán Lászlónak csuriban van az ujja már szeptember 17-e óta, és 15 napig úgy is marad: addig támadhatják meg a festmények eladói bíróság előtt a KDB határozatát, ha netán berágtak volna azon, hogy megbírságolta őket a magyar állam, mert a Szépművészeti Múzeum ügyeit igazgató hübrisz legyint a jogszabályokra.
Vagy ha esetleg rájöttek volna arra, hogy visszakérhetik az időközben talán felértékelődött festményüket.
Az egyik érintett, a Mol – Új Európa Alapítvány – amely megvette a Christie’s aukciósház árverésén 3,6 millió dollárért az El Grecót, hogy aztán átadja a Szépművészetinek – valószínűleg nem fog semmisségre hivatkozva elállni az ügylettől, de nem biztos, hogy mindegyik eladó ugyanígy tesz majd.
A 15 nap elteltével sem zárul le teljesen az ügy: értelemszerűen a semmisségre időbeli korlát nélkül lehet hivatkozni, akár évek vagy évtizedek múltán is, hiszen egy soha létre sem jött szerződést nem tesz érvényessé az idő múlása. A Szépművészetitől pedig kártérítést lehet követelni a KDB által kiszabott bírság miatt.
Valamely szerződés semmissé nyilvánítása pedig várhatóan további hosszú perek előtt nyitná meg az utat: az eredeti állapot helyreállítása – festmény vissza, pénz vissza – során gondoskodni kellene a szolgáltatások eredeti értékegyensúlyának fenntartásáról, hasznok kiegyenlítéséről és az érvénytelen szerződés megkötésével a másik félnek okozott károk megtérítéséről. Szép feladat mindkét oldal ügyvédeinek, pénzkidobás és kockázat az államnak.
***
Bár a jogszabály hatálya jelenleg csak a 221 ezer eurós értékhatár fölötti vételekre terjed ki, de valójában a megvásárolt műtárgyak árától függetlenül azonos mértékű transzparenciát és dokumentálást kellene megkövetelni és biztosítani a szerzeményezések során.
Az ÁSZ indíthatna célvizsgálatot a közgyűjtemények műtárgybeszerzési gyakorlatának felderítésére. Ennek eredménye alapján lehetne esetleg módosítani a szabályozást – ha egyáltalán szükséges lenne.
Ugyanígy lehetne kezdeményezni, hogy az Európai Bizottság mérje fel a tagállamok gyakorlatát, és adott esetben kezdeményezze a szabályozás módosítását. De egy biztos: a közgyűjteményi műtárgybeszerzés nem lehet szabályozás és transzparencia nélküli ad libitum csencselés.
