Ez itt a Névérték, a Telex gazdasági blogja, amelyben külső elemzők, szakértők cikkeit olvashatják. A blogban közölt írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.
A magyar gazdaságpolitika stratégiája eltévedt. Egyre világosabban látszik, hogy a nagy ipari termelők bevonzására, valamint a tőke és munka extenzív bővítésére alapozó magyar növekedési modell kifullad. Miközben itthon a lendület elfogyott, a régiónk több országa elhúzott mellettünk: Lengyelország vagy Litvánia az elmúlt másfél évtizedben sokkal dinamikusabb fejlődést mutatott fel. Sikerük fájó a magyar pálya tükrében: náluk a növekedés a gazdasági szerkezet mélyrehatóbb átalakulásával és a termelékenység érdemibb ugrásával járt együtt. A lengyeleknél például a szolgáltatószektor súlyának növekedése és hatékonyságának növekedése lett a felzárkózás valódi motorja (IMF, 2025).
Számos jó gazdaságpolitikai javaslat fogalmazódott meg arról, hogyan lehetne a magyar gazdaságot stabilabb növekedési pályára állítani: ilyen a kiszámítható jogszabályi környezet megteremtése, stabil költségvetési egyensúly biztosítása és versenybarát gazdaságpolitika. Ezek a javaslatok a makrogazdasági keretfeltételekre koncentrálnak, és nem következik belőlük szerkezeti átalakulás. Amellett érvelünk, hogy
egy diverzifikáltabb, erősebb kis- és középvállalati szektorra és egy virágzó szolgáltató szektorra épülő gazdasági szerkezet alapozhatja meg Magyarország jövőbeli növekedését, ehhez pedig felvázolunk néhány szakpolitikai lépést.
A hozzánk hasonló fejlettségű országokban a többség eleve a szolgáltatásokban és alacsony termelékenységű kisvállalkozásoknál dolgozik. Az európai uniós tapasztalat egyértelmű: ahogy a lenti ábra is mutatja, minél kevésbé fejlett egy gazdaság, annál nagyobb a kisvállalatoknál dolgozók aránya. Sokan a kényszervállalkozások és mikrocégek világában rekednek. Ráadásul a nemzetközi trendek világosak: az ipar foglalkoztatási súlya a következő évtizedekben óhatatlanul zsugorodni fog, miközben egyre több ember lát majd el az egészségügyhöz és a szabadidő eltöltéséhez kapcsolódó szolgáltatásokat. Ezt Magyarországra vonatkozóan a Cedefop legfrissebb előrejelzése is alátámasztja:
2030-ig szinte kizárólag a szolgáltató szektorban bővül a foglalkoztatás, míg a feldolgozóiparban tartós visszaesés valószínűsíthető.
A nyilvánvaló korrupció mellett ezért is volt zsákutca a korábbi gazdaságpolitika, amely az ipari szakmunkásképzéstől kezdve az adórendszeren át a közvetlen nagyvállalati támogatásokig a lehető legtöbb eszközt arra használta, hogy a munkavállalókat az ipari termelőüzemek felé terelje. Ehelyett olyan szakpolitikákra van szükség, amelyek segítik a szolgáltatószektor alkalmazkodását a változó társadalmi igényekhez, egyúttal növelik a kisvállalatok termelékenységét, és minőségibb munkahelyeket hoznak létre.
A látszattal ellentétben a kisvállalatok jelentős részénél nem a pénzügyi korlátok jelentik a szűk keresztmetszetet, hanem a további fejlesztéshez és a skálázódáshoz szükséges tudás hiánya. Bár a Széchenyi-kártya-program konstrukciói lényegesen a piaci kamatszint alatt biztosítottak forrást, a beruházási ráta alacsony szinten stagnál. Ezzel párhuzamosan a digitális eszközök és a mesterséges intelligencia használata relatíve olcsó, mégis csupán a hazai vállalatok 7,4 százaléka alkalmazza ezeket, miközben az uniós átlag eléri a 13,5 százalékot.
Mit jelent ez a tudáshiány a hétköznapokban? Egy étterem működtetéséhez például nem elegendő a zseniális szakács: ismerni kell a szigorú és részletes élelmiszer-biztonsági előírásokat, és tudni kell azokat minimális költséggel betartani. Úgy kell készletet kezelni és étlapot írni, hogy ne a kukában végezze az alapanyag, miközben a vendég sem csalódhat. Az iparból hozott példával: egy multinacionális nagyvállalat beszállítójaként működő magyar kisvállalkozás esetén már nem elég az olcsó és minőségi alapanyag. Képesnek kell lennie arra is, hogy az év minden munkanapján, pontosan a kért darabszámban, selejtmentesen szállítson. Ez a fajta precizitás pedig nem szakipari virtus, hanem modern vállalatvezetési és folyamatszervezési kultúra.
Amikor a magyar kkv-k innovációs deficitjéről beszélünk, nem világraszóló Nobel-díjas felfedezésekről vagy milliárdos kutatás-fejlesztési programokról van szó. Sokkal prózaibb a feladat: át kellene venni azokat a működési mintákat, menedzsmenteszközöket és szervezetirányítási módszereket, amelyeket mások évtizedek óta sikerrel alkalmaznak. Számos kutatás bizonyítja – többek között textilüzemek vagy kórházak példáján –, hogy jobb és tudatosabb vezetési és folyamatszervezési gyakorlatok önmagukban jelentős termelékenységnövekedést hoznak.
A megoldások már léteznek, nem kell feltalálni a spanyolviaszt. Számos bevált gyakorlat működik a termelékenység növekedésének felgyorsítására a kkv-szektorban. Ezek adaptálása viszonylag költséghatékony, és elsősorban szervezési feladatot jelent, miközben az oktatási és felnőttképzési rendszerek reformjához képest jóval gyorsabb eredményt hozhat. Kézenfekvő beavatkozás például az ISO-szabványok és az integrált vállalatirányítási rendszerek bevezetésének támogatása. Emellett hatékonynak bizonyulnak a brit mintára épülő programok is, amelyek a cégvezetők célzott menedzsmentképzésére fókuszálnak, vagy a kkv-k külpiaci megjelenését segítik.
A fejlesztéspolitika legnagyobb kulcstényezője, hogy az akadályokat és a megoldási pontokat nem az államigazgatás látja át, hanem maguk a piaci szereplők. A sikeres állam nem kioktatja a kkv-kat, hanem partnernek tekinti őket.
Érdemes lenne olyan munkacsoportokat létrehozni, ahol a magán- és a közszféra közösen azonosítja és számolja fel a hatékonyság gátjait (jó példa erre a perui Mesas Ejecutivas 2014–2016-os kezdeményezése).
Sokszor már az is nagyon értékes, ha a cégvezetőknek egyszerűen platformot adnak a tapasztalatcserére, ahol a cégeiket érintő problémákról beszélgethetnek. Ehhez persze kiszámíthatóság és stabilitás kell. Az uniós csatlakozás óta indult fejlesztési kezdeményezések jelentős része pár hónap után, a pályázati keret kimerülésével leállt – még azelőtt, hogy érdemi gazdasági hatást válthatott volna ki, nem beszélve arról, hogy gyakran nem a megfelelő cégek kapták a támogatást.
A meglévő cégek fejlesztése mellett a nemzetközi gyakorlatban bevált módszer az egyetemi inkubációs és innovációs ökoszisztémák kiépítése, amelyek segítik a végzett hallgatók cégalapítását. Nem a tőke vagy az általános fejlettség hiánya az akadály: a balti államok és Románia is figyelemre méltó eredményeket mutatott fel ezen a téren. Rugalmas szabályozás, nulla felesleges adminisztráció, professzionális vállalatindítási támogatás és minőségi egyetemi háttér kell ahhoz, hogy a tehetséges magyar fiatalok külföld helyett itthon alapítsanak startupot.
A magyar kkv-szektor gyengesége nem genetikai kód, és nem eleve elrendelt sors: elhibázott gazdaságpolitikai prioritások és rossz reflexek következménye. A felzárkózás nem látványos szalagátvágásokból áll, hanem stratégiai gondolkodást, kommunikációt, aprólékos és kitartó munkát igényel. E lépések külön-külön talán láthatatlanok, rendszerbe illesztve viszont olyan fejlesztési politikává válnak, ami reális utat jelent a gazdasági felzárkózáshoz. A leghosszabb kiút is egy lépéssel kezdődik. A legelsőt már érdemes ma megtenni.
