Így teleltünk régen – derül ki az Arcanumról (x)

Aki csak teheti, szánkóra ül, azzal húzza a gyerekét az oviba, van, aki sífutva közlekedik a szűzhóban, mások csak egyszerűen nem tudják elhagyni az otthonukat, vagy nem érnek be a munkahelyükre. A megbénult havas főváros természetesen nem új jelenség: az Arcanum Újságokban elmerülve végigolvashatjuk, hogyan küzdöttek az elemekkel a városlakók az 1800-as évek végén, hogyan telt meg a századforduló után a Normafa síelőkkel és milyen is volt a legendás 1987-es tél.

„1830-dik év január 17-én nagy alszéllel kezdett a hó olvadni és roskadni; két nap múlva kitisztult, és keményre megfagyott. Január 21-én nagy hóesés volt, de 22-én, Szent Vincze napján megállott a hóesés. 31-én ismét nagy hó esett, annyira, hogy szánon sem lehetett menni a nagy hófúvatok miatt; a házak előtt és az udvarokon pedig embermagasságnyira állott a hó.

Február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján világosan sütött a nap reggeltől estig, de semmit sem enyhült az idő. Éjjel nagy köd volt, 3-án pedig szörnyű kemény fagy; 5-én ismét hó esett, mely tartott 7-ig. Ekkor nagy szél támadt, és a hófúvatok minden kijárást meggátoltak. 14-én ismét kimondhatatlanul nagy kemény fagy volt, és ezután is nagy kemény fagyok és szörnyű nagy hóesések következtek” – számolt be Barbay István falusi jegyző az 1830-as télről. Írásából ráadásul kiderült, hogy egészen március közepéig fagyott, és a Duna jege is csak akkor kezdett olvadozni.

1876 februárjában sem kímélte Budapestet a tél, és a lapok ekkor arról írtak, hogy egy teljes hétig hullott a hó: „Emberemlékezet óta nem borította ily vastag hólepel a földet, mint jelenleg. Magának a fővárosnak is oly alakja van, mintha a ”prémek hazájá„-ba varázsolták volna át. Az utcákon ölnyi magasságban van felhalmozva a hó, mely az elhagyottabb utcákban még a gyalogjárást is megnehezíti. A kocsin való közlekedés pedig sokfelé veszéllyel jár” (Ellenőr, 1876. február 13., 43. szám).

Bérszánkó és leállt közlekedés

Az élelmesebbek persze kihasználták a szélsőséges időjárást, és igyekeztek hasznot húzni a télből. „Végre dél felé kisütött a nap s a hóesésis megszűnt. De már ekkor Budapest a hó alá került, s a nagyobb arányú forgalmi eszközök nem álltak a közönség rendelkezésére. Máskülönben egy-két bérkocsi mint bérszánkó jelent meg, s a kocsisok olyan viteldijakat kértek, mint amennyit olyan városban kérhetnek, ahol milliomosok laknak” – írta a Pesti Hírlap 1906-ban (Pesti Hírlap, 1906. december 28., 28. évfolyam, 357. Szám.

„A nagy havazás ma reggel kezdődött a fővárosban. Roppant sűrű, nehéz pelyhek szálltak le a magasból hajnali öt órától kezdve. Fél óra múlva pedig, mintha az egész felhőpalást megszakadt volna, olyan mérhetetlen hózivatar csapott le Budapestre. Teljes három óra hosszat, szinte páratlan szívóssággal tartott a mindent fehérbe borító égi háború. A munkába, hivatalba induló emberek nagy bajba kerültek. Térdig érő hóban igyekeztek a villamoskocsik megállóhelyéig, de útjuk célját el nem érhették, mivel a kocsik sorra elakadtak. Hiába dolgoztak a villamos társaságok alkalmazottai a legnagyobb erőfeszítéssel, a közlekedést nem tudták szabaddá tenni” – számolt be a Pesti Napló szintén 1906 decemberében (Pesti Napló, 1906. december, 57. évfolyam, 330-359. szám).

„Melegedőt, ruhatárt, büfét!”

A budapestiek zöme most is a Normafához vonul ki a hóesés nulladik percétől, és ez régen sem volt másképp. Sőt, akkoriban valóságos síparadicsommá alakult át a környék, volt, amikor versenyeket is rendeztek. A síelni vágyók az 1930-as években komoly társasági életet éltek a budai hegyekben, akár volt rendes hó, akár nem. Felmentek a Normafához, és rendes közlekedés híján 45 perceket cipelték a kötöttpályás fogaskerekű végállomásától a sípályáig a léceiket. Éppen ezért a cikkek autóbuszos közlekedést, és kiépítettebb infrastruktúrát sürgettek a környéken.

„Melegedőt, ruhatárt, büfét! Az Anna-kápolna mellett van a sívilág centruma. Itt tanyáznak a csoportok, a társaságok, a kisebb egyesületek itt adnak találkozót tagjaiknak; a kis kápolna melletti pad díszesen tele volt a legjobb tízóraihoz való statisztikával, és a kápolna melletti vén fa ágai sok-sok hátizsák és csomag alatt roskadoztak már. És itt, ezen a járdaszigeten a síelőforgalomnak nincs fedett helye, melegedője, büféje, ruhatára – itt nincs semmi! Egy jámbor pereces szokott erre tévedni, ő kínálgatja a kiéhezett síelőknek nem túlságosan kielégítő portékáját. Pedig…” – állt a Pesti Napló 1933. januári számában (Pesti Napló, 1933. január, 84. évfolyam, 1–25. szám).

Elzárt falvak és ítéletidő Európa-szerte ‘87-ben

1987-ben egész jelentős havazással indult az év, akárcsak idén. Egy hétvége alatt volt, ahol 50-60 centi hó hullott le. Főleg a fővárosban és Borsodban okozott fennakadást az időjárás: falvakat zárt el a hótakaró, és a mentőknek olykor utat kellett törni, hogy ellássák a betegeket. Több helyen operatív törzsek alakultak, hogy kezeljék a rendkívüli helyzetet.

„A legnehezebb a helyzet Borsod megyében, ahol a Hernád völgyében, a Bodrogközben és Dél-Borsodban kell leküzdeni a hóakadályokat. A tegnap késő esti jelentések szerint a megye területén 23 mellékút járhatatlan, és a térségben 19 községet tett megközelíthetetlenné a kitartó havazás. A lapzártakor kapott tájékoztatás szerint Borsod megyében tegnap este megalakították az úgynevezett operatív bizottságot, amelynek feladata a hó által elzárt települések ”kiszabadításának„ megszervezése, s amíg az nehézségekbe ütközik, a falvak ellátásának, mindennapi életének biztosítása.

A hírek szerint különös gondot jelent, hogy egyes településeken a leesett, hatalmas hómennyiség már a városok és községek belső közlekedését is akadályozza. Természetesen a hóviharok nem akadályozhatják meg a mentők közlekedését. Tegnap több esetben hóekékkel törtek utat a betegeket szállító mentősöknek” – foglalta össze a helyzetet a Népszabadság (Népszabadság, 1987. január 12., 45. évfolyam, 1-26. szám).