Egy fontos lépés lehet a mostani Eb-szereplés a magyar futball szintlépése felé

Múlt és matek

Nagy tornán az 1982-es vb-ig kell visszamennünk, hogy érzelmileg hasonló, izgalmakkal teli meccset találjunk, mint a szerda esti német–magyar, ahol 2-2-re végzett a válogatott. Akkor a belgákkal szemben a győzelem kellett a csoportbeli továbbjutáshoz, és Varga József góljával vezettünk is, aztán Czerniatynski negyedórával a vége előtt egyenlített – ez a név beleégett egy korosztály memóriájába. A gólnál nem volt erős a lövése, de a kapufa mellett kötött ki. Arra a jelenetre is nagyon sokan emlékeznek, amikor a belga kapus, Jean-Marie Pfaff úgy gázolta el a kitörő Fazekas Lászlót, hogy pirosat kellett volna adni érte, de még csak lapot sem kapott. Sokan esküsznek rá, ha akkor a továbbjutás megvan, akkor a magyar futball sorsa is másként alakulhatott volna.

Egy másik példa: 1972-ben a szovjetek ellen Eb-elődöntőt játszottunk, Páncsics Miklós röviden fejelt ki egy labdát, Konkov a tizenhatos vonaláról berúgta. Utána Dunai Antal kiharcolt egy tizenegyest, de Zámbó Sándor kihagyta, pontosabban Rudakov kapus kivédte, aki a mezőny legjobbja volt. Rudakov szintén sokat emlegetett név a hazai futballtörténetben.

A két példa jól érzékelteti, az elmúlt harminc évben felnőtt több olyan szurkolói generáció, amelyik a matematikai esélyek bűvöletében élt, számtalanszor számoltuk ki, hogy a másik meccsen mi lenne nekünk a megfelelő eredmény, hogyan lehetne kijutni, kicsúszni. Mindez azért fordulhatott elő, mert nem volt meg a kellő erő a magyar csapatban.

Ha az állandó számolgatást magunk mögött hagynánk, már akkor elmondhatnánk, nagyot lépett előre, jelentősen fejlődött a magyar futball.

Ez a csapat erre most reményt ad, de emlékezni kell arra, az Eb-esély egy athéni görög–észt meccsen múlt. A Nemzetek Ligájában a görögök váratlanul kikaptak 1-0-ra 2019 novemberében az észtektől, ráadásul úgy, hogy Lambropulosz a saját kapujába juttatta a labdát. Ha nincs az az öngól, nincs a mostani Európa-bajnoki szereplés sem, ugyanis ha az a meccs döntetlen, akkor a Nemzetek Ligájában Görögország kap esélyt. Akkor értelemszerűen nem történhetett volna meg a szófiai győzelem, majd az Izland elleni katartikus élményt hozó Szoboszlai-gól és a 2-1-es siker sem. Így viszont az Eb-selejtezőkön negyedik helyen végző csapat előtt megnyílt az út a pótvizsgára, amivel maximálisan élt is, és kijutott az Európa-bajnokságra.

Melyik a jobb csapat, az öt évvel ezelőtti vagy a mostani?

Magyarország 2016-ban csoportelsőként jutott tovább az Európa-bajnokságon, egy győzelem mellett két döntetlent ért el, aztán Belgiummal szemben maradt alul a nyolcaddöntőben, 4-0-s vereség lett a vége.

Ha mostani Eb-n a portugálok elleni hazai 0-3 után tesszük fel a kérdést, melyik a jobb válogatott, Bernd Storcké vagy Marco Rossié, akkor a válasz egyértelműen a 2016-os lett volna. A portugálok ellen az idei Eb-n szögletet sem sikerült elérni a Puskás Arénában, míg 2016-ban Gera emlékezetes gólja épp egy szöglet után született.

Utólag már tudjuk, nagyon nagy kár volt azért a meccsért, Rossi a rossz cserékért magára is vállalta a felelősséget.

A franciák és a németek elleni teljesítmény viszont kiemelkedő volt, és nem csak a friss élmények mondatják: ha hajszállal is, de a mostani csapat a jobb. Még akkor is, ha akkor a 20.-ak voltunk a világranglistán, míg most a 37. helyen állunk. A két csapat átlagéletkora hasonló volt – 28 év körüli –, de a 2016-osban nem voltak tartalékok, hiszen Király Gábor és Gera Zoltán éppen kitartott az Eb-ig, most viszont a legnagyobb ígéret, Szoboszlai Dominik pályára sem léphetett, ahogy Kalmár Zsolt sem.

A két csapatban közös pont Szalai Ádám, aki már akkor is vezérnek számított, mostanra azonban a csapategység egyik letéteményese, ápolója. A tengelyben megmaradt még Nagy Ádám, akinek sokat fejlődött a játéka, és már nem csak a biztonságos oldalpasszokra képes. A szintén mindkét Eb-t megjárt Kleinheisler László pedig olyan játékot nyújtott, amivel ismét topliga felé veheti az irányt, bár csak akkor van esélye egy jó szerződésre, ha folyamatosan ilyen nívón képes teljesíteni. 2016 után mindez nem sikerült neki, talán most ez sem lehetetlen.

Egyik csapattól sem lehetett elvárni a továbbjutást, de 2016-ban tudhattuk, akár össze is jöhet a bravúr egy jó meccsel. Itt most két jó meccs is csak két pontot hozott. A futball egyik szépsége, hogy egy tornán kis csapatok emelkednek fel, szereznek a nemzetükön túl szurkolótábort. Ennek a tornának nagy hozadéka, hogy a magyar csapat is szerzett pár szimpatizánst. Nem sokat, mert az i-re nem került fel a pont a németek ellen, de már az nagy dolog, hogy a német csapat játékát meg tudták fojtani, és eközben veszélyes támadásokat is sikerült vezetni. A csapat megmutatta, hogyan lehet elrontani a mégoly gyors és képzett német csapat játékát is.

A Rossi-faktor több, mint Storck rendszere

Mindkét edzőben, a 2016-ban kapitány Bernd Storckban és a válogatottat most irányító Marco Rossiban közös, hogy az Eb előtt kapott jó egy hónapot, hogy csiszolja a csapat játékát, és megfelelő fizikai állapotba hozza a játékosokat Ausztriában. Elmondhatjuk, mindkét alkalommal sikerült, mindkétszer a harmadik alkalommal játszott a legjobban a csapatuk. Mindkét kapitánynál világos koncepció mentén épült fel a játékunk.

2016-ban az Eb után előre féltünk, mi lesz majd Feröeren, a vb-selejtezőn (0-0 lett). Most inkább már várjuk, hogy játszhassunk az angolok ellen szeptember elején a Puskás Arénában, hátha sikerül őket legyőzni hosszú évek után, bár ne legyen kétségünk, pár nappal később Albánia idegenben kemény ellenfél lesz. De amíg Storck csapata, taktikája a csapatban szereplő játékosokra volt szabva, előkerülhetett Gera zsenialitása, Dzsudzsák elfutásai, Rossi 5-3-2-es hadrendjéhez olyan játékosok is tudtak alkalmazkodni, akikről nem is gondoltuk volna. Botka Endréről tudtuk, hogy sokat fejlődött a Fradiban Rebrov alatt, de hogy nyolc nap alatt képes legyen ilyen magas szinten, hiba nélkül teljesíteni, az nem volt benne a pakliban. Schäfer András pedig valósággal berobbant, nagy meglepetés lenne, ha a következő szezont Dunaszerdahelyen kezdené.

Rossi az Eb-n szereplő edzők rangsorában egészen biztosan a tíz legjobb között követelhetne helyet magának, mert úgy oktatta le játékosainak azt, milyen fontos egy rövid csapat (olaszul squadra corta, a kifejezés lényege dióhéjban, hogy együtt védekezik, együtt támad a csapat, és szűkítik a területet), hogy élvezet volt nézni. Nagyobb elismerés nem is lehetne egy olasz edzőnek, mint mikor azt mondják, hogy mint egy téglafalról, úgy jöttek vissza a labdák, ha a magyarok ellen játszottak. Üdvözítő lenne, ha sokan tanulnának itthon ebből.

Hogy amikor az átmenet szót hallják, ne csak mosolyogjanak, hogy ők ezt már tudják, hanem kicsi korban tanítsák meg, mert a jelenlegi futballnak az ilyen automatizmusok képezik az alapját. A kohézió lassan fontosabb, mint a kvalitás.

Komoly futballkultúrában amilyen hadrendben játszik a felnőttválogatott, olyanban edződik a korosztályos is. Nálunk ez nem mondható el. Korábban is ez volt a helyzet, az egységes felfogás azonban csak előbbre viheti a futballt.

Az első magyar gól előtt a németekkel szemben lehetett látni, mennyire pontosan ismeri mindenki a mozgásokat, aztán Sallai pontosan játszotta meg Szalai Ádámot, aki a vezető gólt fejelte. Rossi munkáját dicséri mindez. Az olasz edző persze boldogabb lenne, ha több támadást látna, nagyobb nyomást tudnánk kifejteni az ellenfélre, de azt is érzékeli, a jelenlegi állományból ennyi jön ki.

CSAPAT, csapatmunka

Először talán 2011-ben kérdeztem meg egy válogatott meccs után, hogyan lehet érzékeltetni azt, hogy most nagyon egységes a csapat, akkor még Egervári Sándor volt a kapitány. Akik akkor játszottak, talán el sem tudták képzelni, hogy egység és egység között is mekkora különbség lehet. Ilyen egységet, mint amilyet a magyar válogatott alkot, a többi riválisban sem lehet igazán felfedezni.

Amikor egy csapatban egymásért és a kapitányukért égő játékosok vannak, akkor a képességek nem összeadódnak, hanem összeszorzódnak. Ez a multiplikátorhatás emelte fel Magyarországot, és a hatékony kapu előtti játék, mert ugyan kevés támadást vezettünk, a védekezésben átlag felett jártunk.

Régi mondás, sok lúd disznót győz, de ez a futballpályára is igaz.

Szalai segít megérteni, hogyan működik jól egy csapat

Szalai Ádámnak 2013-ban volt egy fontos beszéde, amiben a magyar futball visszásságaira utalt. A legfontosabb szakmai üzenete az volt, hogy beleverték a fejükbe, milyen a játék, mit kell tenniük az apró fogaskerekeknek, amit itthon hiányolt. (A Chelsea-vel idén BL-győztes Thomas Tuchel is volt az edzője a Mainzban.) Sokszor mentünk úgy neki egy meccsnek, hogy jobbak vagyunk egyénileg, így hát jobbak vagyunk összességében, eközben elsikkadt a komoly és alapos taktikai felkészítés. Szalai most sokat segít abban, hogy mindenki megértse, hogyan működik jól egy csapat.

A mostani játékkal akár a világbajnokságra kijutás sem elképzelhetetlen, az a következő nagy cél, és a Nemzetek Ligájában most kaphatunk egy esélyt. De ebbe egyelőre ne is menjünk bele mélyebben, bízzunk abban, hogy saját erőből sikerül megszerezni a második helyet a selejtezőcsoportban a lengyelek előtt, ahol Paulo Sousa szerződtetése nem sült el a legjobban, mert a lengyelek a csoportból sem jutottak tovább. Az első hely nem realitás, de egy ilyen szereplés után már azt sem lehet eleve elvetni.