„Soha nem erőltettem a kézilabdát sem a gyerekeimnek, sem az unokáimnak, de úgy néz ki, a vérünkben van ennek a sportágnak a szeretete” – mosolygott az immár nyugdíjas Iváncsik Mihály, a győri cunderkirály, aki nemrégiben Török Bódog Életműdíjat kapott a Magyar Kézilabda Szövetség küldöttgyűlésén. „A munkámat ismerte el a szakma, nagy köszönet illeti a családomat, a kézilabda-közösséget és persze a szurkolókat” – reagált.
Győrhöz képest az ország túlsó végében, Máriapócson nőtt fel négy testvérével. Legfiatalabb gyerekként neki kellett volna otthon maradnia, később aztán ő került a legtávolabb onnan. Nyolcadik után géplakatos szakra ment Nyírbátorba az ipari iskolába. Ott egy fanatikus kézilabda-rajongó tanár az egyik órán berúgta az ajtót, és azt kérdezte, van-e közöttük balkezes. A jobb szélre kellett neki valaki, hiányzott egy játékos. „Jelentkeztem, magával vitt. Kiderült, hogy az iparosok csapatába kellettem, akik mindig nagy csatákat vívtak a gimnazistákkal a salakpályán. Soha nem felejtem el, azon a meccsen 14 lövésből 14 gólt dobtam. Azt hiszem, itt megpecsételődött a sorsom.”
Az első győri bajnoki meccsén egy akkori világválogatottal, Kontra Zsolttal csatázott: Kontra egy gólt lőtt, Iváncsik ötöt. Akkor eldöntötte, szeretne világválogatott kézilabdázó lenni. Elkezdett még keményebben dolgozni, felfogta, hogy sok hiányosságát kell orvosolnia, ezért edzés előtt és után is háromnegyed órát edzett pluszban egyedül. „Nem tudtam például rövidet jól lőni, akárcsak a hosszú felsőt, nem tudtam, mi az az ejtett könyök, kanyarított lövés. Elmondták nekem, lerajzoltam, majd kiakasztottam a kis négyszögeket a kapu különböző részeire. Lőttem mindenhová ötvenet, hetente vagy hatszázat. Észrevettem, hogy jobban is megy, magammal is elhitettem, hogy van értelme még többet beletenni. Amikor tízből tízet belőttem a hosszú felsőbe, akkor megnyugodtam.” Aztán jött a védjegye, a cunder (ami egy csavart lövés, a labdát a kapus mellett a földre pörgetik, az pedig ott irányt változtat).
Ha hetest kaptak döntetlennél a végén, odament és bedobta cunderral. Az első időben nem nagyon örültek az edzők, ha ezzel próbálkozott. Egyszer Joósz Attila büntetést helyezett kilátásba: ha meghúzza a cundert, akkor tízezer forintra megbünteti, akkor is, ha bemegy. „A vendéglátós Csákány Öcsi bácsi nagy szurkolónk volt: ő viszont azért jött ki a meccsre, hogy lásson tőlem egy-egy ilyen trükköt. Azt mondta, hogy ha tízezer forintra megbüntetnek, ő ad nekem húszezret. Megcsináltam, bement, megbüntettek, de a dupláját tette a zsebembe. Amikor behoztam a cunderezést, a szövetségben valaki azt mondta: Misikém, téged el kellene tiltani a kézilabdától, mert megalázod a kapust. Úgy reagáltam: ha a kapus két kézzel fogja a labdámat, ő aláz meg engem. Meggyőztem, igazat adott nekem.”
A győri legenda pályafutásában 1986 volt a csúcs: megnyerte a Magyar Kupát, az IHF-kupát, a világbajnokságon pedig a válogatottal ezüstérmet szerzett. „Mind a mai napig éjszaka gyakran álmodok a jugoszlávok elleni elveszített vb-döntővel, a dobogó tetején állok, majd rádöbbenek, hogy másodikak lettünk. Ilyenkor leizzadva ébredek. Nincs tüske bennem, de ezek szerint most jött ki rajtam, mennyire fájó volt a finálé elvesztése, hisz a magyarok az első helyet tudják csak igazán értékelni.” 1988-ban a szöuli olimpián negyedik lett a válogatottal, de ott volt négy évvel később Barcelonában is a hetedik helyen végzett nemzeti csapat tagjaként.
A Veszprém elleni meccsek mindig különlegesek voltak neki zöld-fehér színekben, hatalmas csatákat hoztak, de szerették egymást nemcsak a játékosok, hanem a szurkolók is. Amikor a pályán látták, szidták, amikor vége lett a meccsnek, simogatták a veszprémi drukkerek. „Előfordult, hogy utoljára jöttem ki az öltözőből, és körülbelül kétezer bakonyaljai szurkoló rákezdett: Csik-csik-csik, Iváncsik! Soha nem volt velük konfliktusom, a mai napig is – mivel fiam, Gergő oda nősült – ha megyek, mindig megveregetik a vállamat.”
Ausztriába levezetni indult, aztán a háromszorosát kereste kinn, mint idehaza. Mindezt a másodosztályban a grazi csapattal. 1994-ben hívta a Dunaferr, odaigazolt még két évre. Dunaújvárosból hazatérve aztán szorult helyzetbe került. „Csicsay Ottó barátomnak sem volt munkája, nekem sem. 1996-ot írtunk, egy hónapig mélyponton voltunk mindketten. Sok nagy sikert megéltünk együtt, a vállukon hordoztak az emberek, élsportolóként a világ legjobbjai között tartottak számon bennünket előtte még pár évvel, akkor meg nem tudtuk, mi lesz velünk. Szégyen ide vagy oda, bementünk a munkaügyi központba, regisztrált munkanélküliek lettünk. Azt nem kívánom senkinek, amit ott átéltünk – mindenki kérdezgette, mit keresünk ott. Két hétig voltam szerencsére csak munkanélküli segélyen, Németországban munka mellett kézilabdázhattam.”
1999-ben aztán megint nyomasztotta, hogy nincs munkája. Valaki azt kérdezte tőle: miért nem megy el az Audi-gyárba dolgozni? Ez szöget ütött a fejében, felült a kerékpárra, odatekert. A portán elvett egy jelentkezési lapot, kitöltötte, pár nap múlva már egy motoros futár hozta a papírokat, a következő héten munkába állt. Idén januárig ott dolgozott, 25 évet húzott le, majd onnan ment nyugdíjba. „Tudtam mire vállalkozom, nem riasztott el a három műszak, a mókuskerék. Ott is odatettem magam, alkalmazkodtam, a sport kitartásra nevelt bennünket. Egy korszakot le kell zárni, aztán menni tovább. Felesleges azt érezni, itt a világvége – egyszerűen váltani kell, dolgozni, küzdeni az életben tovább. Huszonöt év úgy telt el az Audi-gyárban, hogy fütyülve bementem, majd műszak végén ugyanígy jöttem ki.” Mint mondta, most kicsit hiányzik neki a pörgés, január elejétől nyugdíjas, de a jót meg lehet szokni.
Örömére a győri férfi kézilabdacsapat 2024 nyarán visszakerült az NB I.-be, neki pedig a gárda sportnagyköveteként elsősorban a reprezentáció a feladata. „Több feladatot is elbírnék a csapatnál, de örülök, hogy sportnagykövetként ott dolgozhatok, hisz ezrek szurkolnak a csapatnak, lassan visszatér a régi hangulat a Magvassy-csarnokba, nosztalgikus érzés, amikor meghallom a drukkerek üvöltését.” A városban még mindig megállítják, miközben heti szinten tartja a kapcsolatot régi csapattársai közül Csicsay Ottóval, Polgár Lászlóval és Deáki Istvánnal.
Az öregfiúkban még szeretne egy búcsúmeccset játszani, mert győzött a józan ész, ennyi idősen már befejezi a kézilabdázást, úgy érzi, jobb, ha nem kísérti a sorsot. Kerékpározik, fut, aktívan sportol, „de mióta nyugdíjas vagyok, két kilót felszedtem – feleségemmel élvezzük az életet, gyakran befizetünk egy-egy wellness hétvégére” – mondta.
Iváncsik Mihály mindhárom fia kézilabdázó lett. A két idősebbik, Gergő és Tamás a kétezres évek közepétől több mint egy évtizeden át együtt voltak a válogatott oszlopos tagjai a csapat két szélén. 270 válogatott meccsével Iváncsik Gergő az örökranglista negyedik helyén áll, míg 696 góljával minden idők hetedik legeredményesebb magyarja. Ez utóbbi kategóriában két hellyel lemaradva követi őt az apja: Iváncsik Mihály 623 válogatott gólt szerzett.
Élete meghatározó élményének tartja, amikor a gyerekeivel és az unokáival is egy csapatban szerepelhetett. Gergő veszprémi búcsúmeccsén játszott először együtt a négy Iváncsik, plusz az unokák. Aznap egy csapatot kitettek, most már a cserepadra is jutna közülük. Legidősebb unokája, Máté már 16 éves, Veszprémben kézilabdázik, balszélső, a nagyapja úgy érzi, nagyon jó játékos lesz. „Már csibészkedik, a húzottakat, cundereket szívesen alkalmazza. Öccse, Milán is abban a klubban szerepel. Tamás fiam mindkét lánya kézilabdázik, Naima kezdett el játszani, Natika csak balettozott, ám nővére hatására ma már ő is ezt a sportágat űzi. Természetesen az Audi ETO utánpótlás-játékosai mindketten. Jó érzés, ahogy látom, szépen veszik az akadályokat, és haladnak felfelé a korosztályaikban.
Ádám fiam máig is játszik az NB II.-es Komáromban. Kisfiával, Nathannal sokszor dobáltattam a labdát, de egy ideig azt mondta: tegyük le, inkább lábbal. Egyik meccsen azonban megrúgták, elment a kedve a focitól, most már ő is kézilabdázik, úgy döntött, inkább a pofonokat választja. Neki szeptemberben születik kisöccse, büszke vagyok: jön a hatodik Iváncsik unoka!”
A Telex fontosnak tartja, hogy az egész ország területéről szállíthasson az olvasóinak sztorikat, ezért közlünk gyakran vidéki riportokat. Mivel minden térséget nem tudunk lefedni budapesti szerkesztőségünkkel, keressük az együttműködést vidéki újságírókkal, és fokozatosan országos tudósítói hálózatot szeretnénk kiépíteni. Ez a cikk is egy ilyen együttműködés keretein belül készült.
